Kosztolányit nem annyira az emberek érdeklik, bármilyen ügyesen tud néhány vonallal odavetni egy-egy figurát, nem is az élet, melyen néha végigszalad egy pár pillanatfelvétellel. Ki tudja, miért él az ember és ki rendelkezik az életével? A szegény emberek ilyenkor jönnek rá, hogy nem övék az életük - jegyzi meg egy helyütt futó közönnyel az író, mintha ez a legmagátólértetődőbb dolog volna. Nem is vállalkozik arra a reménytelen feladatra, hogy megmagyarázza az embert és megfejtse az életet, ő csak a sorsban hisz, a véletlenben, mely szeszélyes, játékos kedvvel ráncigálja bábjait. Az életben általában minden pár perc alatt dől el - veti oda máshol Kosztolányi, mint olyan igazságot, mellyel banalitás lenne bővebben foglalkozni. Kosztolányi nem fatalista, nem hisz az ember végzetes és megmásíthatatlan elrendeltetésében, nem moralista, aki életfeladatokról prédikál, melyeket be kell teljesíteni mindenkinek, másképp nincs menekvése, ő a szeszély, a sors költője, ki nem hisz az akarásban, a programokban: egy lehulló tetőcserép, egy eldobott dinnyehéj végez a legszebb reményekre jogosító pályákkal. Ezek a semmiségek, vak véletlenek döntik el sorsunkat, ezek életünk nagy mozgatói, ezt kérlelhetetlenül belénk tudja szuggerálni az író: egy ügyetlen orvos tévedése, egy elmarasztaló ítélettel kezdődő bírói pálya, egy pofon, fogfájás, gyerekbetegség, hát még a tárgyak, a gonosz és alattomos tárgyak, melyek szörnyű bosszúérzéssel lesik a leszámolás pillanatát az örök rabságért. (Király György)
