Bár jómagam nagy rajongója vagyok Pókember kalandjainak, "a világ legnépszerűbb szuperhőse" jelzőt én mindig reklámfogásnak gondoltam. Valami azonban mégis lehet a dologban, mert szűk tizenkét év alatt már az ötödik film jött ki a hálószövő történetéről, és erős a gyanúm, hogy lesz még folytatás.
A Csodálatos Pókember 2. nem lóg ki a manapság reneszánszukat élő szuperhősmozik közül. Nincsenek nagy ambíciói, egyszerűen szórakoztatni akar, minél látványosabb akciójelenetek által. Ezt nagyjából sikeresen is teszi. Kétségtelen, hogy a készítők próbálkoznak belevinni a történetbe némi drámaiságot, melynek alapjait a képregénysorozat egy annak idején központi konfliktusa adja. Próbáltak hűek maradni Peter és Gwen eredeti történetéhez, amiért ortodox rajongóként nagyon hálás vagyok nekik.
A korábbi filmekhez hasonlóan persze itt is modernizálták az alakokat, a technikai környezetet, és ez így is van jól. Ebben a részben a fő ellenség Electro, akit nagyon ügyesen formáltak 21. századi gonosszá. A képregényes alakot - ezt bárki beláthatja - nem lehetett volna filmre vinni anélkül, hogy a film ne váljon önmaga paródiájává: ami a képregényben jól mutat, az a vásznon csak egy zöldpizsamás cingár alak lenne, idióta villámokkal a fején. Jamie Foxx kihozza a figurából, amit lehet - bár hozzá kell tenni, ahogy Pókember ellen fordul, az elég klisésen van megoldva. Mindenképp kritikaként rónám fel, hogy Electro-n kívül még két emblematikus gonoszt behoznak a filmbe: a Zöld manót és Rinót. Ez pedig egy dolgot jelent számomra: egy ellenséggel nem bírták kitölteni az amúgy nem kevés 136 percet. Pedig lehetett volna. Más szemszögből nézve persze, örüljünk a minél több érdekes szereplőnek, de sajnos érzésem szerint ebben az esetben nem jó megoldás született. Legtöbbet talán Elecro-val foglalkozik a film, aztán a Zöld manóval, végül Rinóra már alig pár perc jut. Mindegyik karakterben bőven benne lenne egy-egy külön film, ehelyett kapunk belőlük egy keveset pár elsietett vagy kevésbé elsietett akciójelenettel. Így azonban egyik esetben sincs kellően megindokolva, miért is haragszanak Pókemberre. Az okok le vannak redukálva egy-egy nem túl eredeti félreértésre.
Mindenesetre egy kérdésre mindenképp választ ad a film a végkifejletig: miért épp Dane DeHaan kapta Harry Osborn szerepét (válasz: nem kellett sokat vesződni a maszkmestereknek). Andrew Garfield továbbra is szimpatikusabb Pókember számomra, mint Tobey Maguire volt, bár a sokak által kifogásolt nyálasság valóban benne van a karakterében. A May nénit játszó Sally Field nem szorul rá, hogy én reklámozzam, bizonyítottan jó színésznő, és amennyi szerepet kap a filmben, azt maradék nélkül teljesíti. Emma Stone pedig... Ő Emma Stone, aki egyértelműen Gwen Stacyre való hasonlósága miatt kapta a szerepet. Nem egy Oscar várományos alkotásról beszélünk, mély, lélekig ható mondanivalóval, tehát elég nehéz színészi játékról értekezni a filmmel kapcsolatban.
Mindenképp a film negatívumaként kell felhozni Rinó minden funkciót nélkülöző történetbe emelését. Szerepeltetésének egyetlenegy oka lehet: plusz látványosság az előzetesbe, hogy jöjjenek a népek a moziba. Csak ugye a nézők kissé át vannak verve, tekintve, mennyi szerepet szánnak a készítők neki. Marvel rajongóként semmiképp nem mehetek el Rinó megvalósítása mellett sem, ami ránézésre nagyon "cool", ahogy azt mondani szokás, csak épp leegyszerűsítik a génmanipulált, rinocérosz ruhájával egybeforrt szuperbűnözőt egy krómozott bádogkasztniban bohóckodó sittesre. Ennyi erővel egy modernebb, fegyverekkel felszerelt trakrorral is jöhetett volna.
Az új Pókember tehát nem nyújt semmi eget rengetőt, egyszerűen csak hozza a szuperhősmozik kötelező szintjét.