Meglepő módon nem is igazán kellett erőltetnem magam, hogy megnézzem ezt a „nekrofil cukiságot”. Tény, hogy Niwrok ajánlója alaposan felcsigázott, illetve jócskán kérdéseket is ébresztett bennem (pl. a legfontosabbat, hogy hogyan lehet egy élő és egy halott között szerelem), de szerintem előbb-utóbb úgyis megnéztem volna. Így aztán az előbb lett belőle…
Azt azért szögezzük le az elején, hogy alapjaiban komplett baromság az egész, legalábbis azok számára, akik picit is járatosak e filmes világban. Tulajdonképp rendesen szembemegy minden eddigi zombifilmes ismereteinkkel – az ötletet mégsem lehet egyértelműen kukába dobni. Induláskor így kezelhetjük akár vígjátékként is – de ez mondjuk viszonylag hamar megdől -, aztán később nézhetünk rá romantikus filmként – a feni kérdőjelekkel egyetemben -, ám én csupán egy újraértelmezett zombi filmként tudok rá tekinteni. Így találtam meg benn a kapaszkodót, így lett az, hogy kb. a film felétől kifejezetten élveztem az egészet, sőt, a végére már teljesen egyértelmű volt minden, ami történik...
Az elején, ahogy a zombisrác (R) felvázolja a szitut, ahogy (ismét) látunk egy elpusztult világot, az tetszett. Morbid volt ugyan a gondolkodó zombi esete, aki hörgéssel kommunikál a bárban társával, de kimondottan élvezetes. Aztán ahogy bekerül a kis csaj a képbe – Júlia, valóban az egyfajta zombi Romeo párjaként – számomra várható módon átfordult a mozi a negatív irányba. A repülős szerencsétlenkedések, önmagában az egész helyzet annyira bosszantó és univerzumidegen volt, hogy csak mosolyogtam rajta. Még akkor is, ha a szerelem ébredése R szempontjából kétségkívül zseniálisan (ízletesen?) alá volt támasztva. Valahol itt volt a holtpont számomra, ha túlságosan sokat kínlódtak volna, lehet, abba is hagytam volna – a gödörből a Csontik húztak ki
A Legenda vagyok óta örömmel figyelem az ehhez hasonló lények feltűnését a vásznakon: kinézetük, gyorsaságuk, vadságuk valódi veszélyt jelent. Hirtelen visszazökkentem egy kegyetlen zombifilmbe, ahol zombik menekülnek zombik elől, ahol emberi húst esznek, ahol véres csatajelenetek vannak. Az, hogy R és társai milyen úton-módon „gyógyulnak”, az meg pluszban egy nagyon aranyos és szimpatikus dolog volt, egy jó adag pozitív életszemlélettel. Egyébként ez tetszett talán az egészben a legjobban, a bátorság a zombi univerzum újraértelmezéséhez, a szív által keltett melegség jótékony hatása révén…
A háttér, ami előtt az emo-zombi és a harcos amazon egymásra talál, kifejezetten hangulatosra sikerült. A fal által elzárt túlélőtelep, az elhagyatott világ, a reptér mind kiválóan megcsinált zombifilm-helyszín. A két főszereplő, a lány és a fiú is többé-kevésbé hitelesen hozza a szerelmespárt, környezetük pedig különösebb túlzások nélkül az emberiség maradványát. R, alias Nicolas „Óriásölő” Hoult eddig nem volt számomra maradandó arc, azonban ezt a figuráját nem feledem egyhamar, ellenben Teresa Palmer szimplán csak azt a tökéletesen semleges főszereplő figurát hozza, mint korábban a Negyedikben és a Varázslótanoncban is, a film miatt mégiscsak jobban fogok rá emlékezni…

John Malkovic meglepően komoly volt, főleg a RED idiotizmusa után, a zombik meg hát - szépen húzták magukat. A casting összességében rendben van, a látvány, díszlet, dramaturgia is. Ha az alapkoncepció nyakatekertségét elfogadjuk, egy egészen élvezhető ki zombifilmet láthatunk, nem büdösödő melegszívű élőhalottakkal.
Legnagyobb meglepetésemre:
Kosárba!

Rrrrr és Julie... Hiába a nevek hasonlósága, csak utólag olvasva világosodtam meg, hogy az Eleven testek igazából egy Rómeó és Júlia átértelmezés, csak éppen a középkori Verona helyett a helyszín Montreal a közeli jövőben, és a szerelmeseket sem családjuk régbe nyúló viszálykodása szakítja el egymástól, hanem az, hogy egyikük él, a másik meg... már nem annyira.
Az alapoktól éppen ezért túl sokat nem érdemes várni, már a plakát vagy a borító is elég beszédes: van egy fiú, aki zombi, van egy lány, aki élő, fiú virággal udvarol a lánynak, a lány meg nem rohan sikítozva az első fedezék mögé. Olyan "nekrofil cukiság" az egész, és az a nagyszerű benne, hogy a film által bemutatott szabályok szerint még működik is. Az író okosan megpróbálta megteremteni az alapot ahhoz, hogy R miért és hogyan kívánja meg jobban Julie csókját, mint az agyát; mert azt tudjuk ugye, hogy a zombik szinte minden filmben az emberek agyára vetik rá magukat... na de miért? A válasz ötletessége kellemes mélységet adott ennek a történetnek, ebből derül ki sok minden egy zombi lelkivilágáról, működéséről, létezéséről, hogy még a zombik sem feltétlenül a Z világháború homogén, hömpölygő húsmasszája, hanem lehetnek egyéniségek. Ezen felül -ahogy szokott- sok félreértés, kaland és időnként móka ered a szerelmesek szembeszökő különbségéből, meg persze sokan sokféleképpen próbálják lebeszélni R-t és Julie-t erről a kapcsolatról (bár ahogy Julie szórakoztatni próbálja R-t, az lett a kedvenc jelenetem, de igazából nem is R-t kedveltem meg, hanem M-et, R "aggódó" haverját)... de ez nagyjából ennyi, egy lehelletnyi édeskés dögszaggal izgalmasabbá tett egynyári limonádé. Ha csak az élőhalott/szörny-zsánert nézem, azért a vérfarkas és a vámpír iránt egyaránt epekedő Bella sokkötetes kalandjaiból úgy tűnhet, hogy túl sok újat nem lehet már mondani a (látszólag) beteljesülhetetlen szerelem témakörében... aztán meg mégis sikerült, igaz, nem pont a románcra vonatkozóan, az azért nem hagyott volna ennyi fognyomot a szívemen.
Ugyanis nem csak a love storyt magát, hanem azt az ajánlóban említett paradoxont is megindokolja az író, hogy hogyan lehet egy zombi "érzékeny", ehhez pedig a régi mondást aktualizálta: "Mindenki annyira halott, amennyire annak érzi magát.". Csak mert valaki belülről "hal meg", és ez kívül nem tükröződik elüszkösötött végtagok és cafatokban foszló hús képében, attól ő "él"? Egy olyan egyszerű test funkció, mint a szívdobogás kellően indokolja-e, hogy valakiről kijelentsük, "eleven"?! Vagy olyan szociális normák, mint az étkezési szokások? A film szakít ezzel az "elavult" nézettel, és ehelyett az aktivitásból eredezteti az elevenséget, és ezen keresztül fejezi ki, hogy a "holtak" más értelemben távolodtak el emberi mivoltuktól, mint azt az "elevenek" szeretnék, hogy más vonatkozásában van határvonal élő és holt között. Hogy nekik is meglehetnek a saját társadalmuk, a saját hierarchiájuk, a saját hobbijaik (persze csak halvány utánzataként az élők hasonló szokásainak)... és hogy a holtságot nem a vér, hanem az érzelmek, a tettek "áramlásának" megszűnése, elapadását jelenti. Ebből a szempontból csak azt sajnáltam, hogy a film keveset, de egyszerűsített, így kimaradt R "családja" és az olyan apróságok, mint a Holtak iskolája... de végülis kell valami új a könyv olvasóinak is nem? A Csontikat is átértelmezék kicsit, nyílván kellettek a végső csatajelenetbe a rohangáló turbózombik.
Ettől még a felvetés ugyanolyan érdekes és elgondolkodtató a maga szimbolikus egyszerűségében is. Aki már látott hétfőnként üveges tekintettel a buszon munkába zötykölődő vagy a gyárkapu felé csoszogó embereket... akinek vannak ismerősei, akik esetleg valamilyen okból évekre kvázi-remetékké váltak... aki szerint valami mostanra elveszett az emberek közti kommunikációban és érzésekben... aki úgy érzi, a világban egyre jobban fertőz a közöny... Az hozzám hasonlóan rá fog ismerni a reptéren magukat körbe-körbe vonszoló, a mozgólépcsőhöz hasonló egyszerű szórakozásokat kereső, a bárban a söröskorsó felett egymásnak tőmondatokat odamorgó Holtakban a saját szűkebb vagy tágabb környezetére. Nagyon értékeltem ezt a fajta fekete humort, amit a párhuzamokkal kifejez a film... de a mosolyom elég fanyarra sikerült, mert nem volt könnyű a világot ilyen szemmel néznem... és nem is csak a világot.
A kiadványról túl sokat nyilatkozni ugye még nem tudok, de az tuti, hogy ilyen extralistát DVD-n évek óta nem láttam! Ha minden rövidfilmecske csak pár perces, akkor is jó fél óráról lehet beszélni, ami azért nem semmi.
Röviden: Napjaink zombireneszánszának egyik romantikus vadhajtása. Nekem meg a 2013-as év eddigi legkellemesebb meglepetése.
U.i.: Ó, baz... erkély-jelenet is van, és még ott sem esett le, mit nézek:)! Öregszem, na:)...