Az Álomcsapdát moziban láttam annak idején, és borzasztóan untam. Nem szólt semmiről, zavaros volt, tele kretén ötletekkel, a végét meg egy gagyi baromságnak találtam. Azóta eltelt majd tíz év, tévében újra megnéztem, és nyilván én változtam ez alatt az idő alatt, mert sokkal jobbnak találtam, mint annak idején.
A többiek közül sokan említették, hogy mennyire ötlettelen ez a film, hogy King az egyik írói válsága közepén írta, és ezt készséggel elhiszem nekik. Egyetlen eredeti gondolat nincs benne, mindent leírt már korábbi regényeiben: kalandvágyó gyerekek, havas erdő, űrinvázió, bélférgek, spiritualitás, emberi drámák, fogyatékos ember különleges képességekkel, stb.. Talán egyedül az "emlékraktár" ötlete és megvalósítása hatott újdonságként. Ezekből összeöntve alig lett egységes történet, valahogy semmi értelme az egésznek, és szinte hihetetlen, hogy ez a zagyva gagyi abból a fejből pattant ki, ahonnan mondjuk egy Tortúra vagy egy Állattemető. A legjobb, amit a néző tehet, hogy elfelejti, hogy King-feldolgozást néz, mert úgy semmiképpen nem állja meg a helyét.
Ez főleg azért igazán sajnálatos, mert itt nem maga a megfilmesítés hangulatromboló, hanem az alapanyag lehetett gyenge. Sokszor éreztem már az egy King-filmet nézve, hogy a rendező nem tudta vagy nem merte megidézni a könyvek sorai között fellelhető zsigeri rettegést, a személyes poklokat, a stáb ezért finomított a vér, az erőszak vagy a félelem mennyiségén. King nekem mindig is azok közé az írók közé tartozott, ahol egy szó többet mond ezer képnél, és ezt a filmek általában nem tudják visszaadni... viszont az Álomcsapda igen. Kifejezetten tetszett a rendezés, a film hossza ellenére lekötött a forgatókönyv, és a nagyobb űrlények borzalmasan szánalmas animációját leszámítva a látványvilággal sem volt bajom. A színészek játékát is jónak találtam, főleg a barátokét, azon pedig egyenesen megdöbbentem, hogy ki is van Duddits maszkja alatt.
Amit pedig talán elsőre nem éreztem meg, és amiért most úgy ragadtam a tévé előtt, hogy eredetileg eszem ágában sem volt újranézni: az inváziós-"szargörényes" marhaság helyett sokkal fontosabbnak tartottam ennek a kis fiúcsapatnak a személyes történetét. Akik annak idején kis hősök voltak, és mentettek meg egy védtelen fiúcskát a felsősök megalázó szemétkedésétől, azok ugyanolyan összetartó nagy hősökké váltak, pedig egyik sem az a tipikus világmegmentő, egyiknek sem lehetett könnyű élete, és senkinek nem könnyű vagy veszélytelen hősnek lennie. Ezt a fiúcskát pedig úgy fogadták be maguk közé, és úgy fogadták el az ő furcsaságait, hogy meg sem rökönyödtek, meg sem kérdőjelezték. Ezúttal egy pozitív üzenetet hallottam ki a filmből (és bár értem, hogy honnan jön, de ennek köze nincs az ajánlóban említett öncélú kihasználáshoz): a kis közösségek tagjainak egymás iránti elkötelezettségét, ami sokkal erősebbé teszi őket, mint amennyire egyedül lehetnének. Ezt egy fontos üzenetnek tartom, és jobban éreztem magam tőle a film után... a többit meg majd elfelejtem:).
Röviden: Stephen King önremixe, amiről a legpozitívabb dolog, amit el tudok mondani, hogy már nem tartom olyan gyengének, mint első nézésnél, főleg azért, mert most úgy érzem, hangulatban viszont közel állt ahhoz, amit a regényeiben megszoktam, tehát feldolgozásnak szerintem jó, és már az üzenete is tetszett.