A fenti ajánlónak alapjaiban és nagy vonalakban talán sikerült megragadnia a film lényegét, hiszen tényleg a rövidtávú egymásra találások természetét fejtegeti, csak utalva rá, hogy ezek milyen jelentős hatással lehetnek egy ember életére... piaci okokból azonban próbálja úgy beállítani, mintha az egy fergeteges humorral és szenvedélyes pillanatokkal felvértezett darab lenne, pedig nem.
Inkább lassú merengős jelenetekre készüljön, aki az Elveszett jelentést választja, hiszen a téma a két főszereplő életének holtpontja, legalábbis ami az életcéljaikat illeti. Charlotte a főiskolás szerelem és a piacképtelen tanulmányok árnyékában még nem fedezte fel, nem találta ki, hogy hol és hogyan is képzeli el az életét, ezért csapong, Bob pedig egy kihülőfélben levő házassággal a háta mögött keresi ugyanezt a célt, az irányfényt, eddig kevés sikerrel. Ehhez az útkereséshez, bár inkább csak tanácstalan kóválygáshoz csak díszlet Japán, éles kontrasztja a nyugati világgal nem önmagában fontos, vagyis hogy a mentalitásbeli különbségek milyen vicces vagy kínos helyzeteket eredményezhetnek (arról is készült már remek film, legalábbis szerintem a Tokiói tortúra az), hanem pusztán hangsúlyozni próbálja, hogy egy ilyen izgalmas, sokszínű, felfedezésre ösztönző világ sem vált ki már semmilyen érzelmet ebből a két emberből. Ez a kiégett, megfáradt Bobnál még talán érthető, egyszerűen hagyja magát sodortatni az eseményekkel, a lány ellenben legalább megrémül a saját apátiájától. Bob és Charlotte tulajdonképpen személyes hullámvölgyük alján találkoznak egymással, és egymásból erőt merítve próbálnak kipöckölődni belőle, közben bejárva pár sushi éttermet és karaoke szobát.
Éppen ezért a sokszor emlegetett "megindító humor" összesen két jelenetnél jött elő: a Harrishoz érkező masszőznél és a kórházi váróteremben; ez utóbbinál viszont nem Murray szerencsétlenkedése volt vicces, hanem a háttérben a két nő a csokrokkal, akik úgy fulladoztak a visszafojtott nevetéstől, hogy a virágokon reszketett a celofán:). Persze, lehet megmosolyogtató nekünk (kívülállóként) a japánok viselkedése, stílusa, szokásai, de csak egy ideig, és igazán extrém példák híján (na jó, a talk show jelenete elég meredek:)...) tényleg csak szokatlanságukból ered némi móka. A címben is említett "ferdítések", a kommunikáció pontatlanságából, esetlenségéből eredő félreértések jók lennének, de sajnos teljesen elfogynak a film második felére.
Mindezekért Bill Murray és Scarlett Johansson játéka is sokat épít a néma gesztusokra, a mimikára (ld. borító), mellyel képesek mély érzéseket kifejezni, de mert ez a mélység hosszú távon monoton és fárasztó (a film első fele gyakorlatilag depressziós esettanulmány), így mentőövnek éreztem a mellékszereplők könnyedségét. Szerencsére őket is olyan tehetségek tolmácsolják, mint Giovanni Ribisi (a tőle eddig látottaktól idegen szerepben) és Anna Faris.
A DVD képe és hangja nagyjából rendben volt, "extraként" van ajánló és a néhai extra DVD kedvcsinálója... tehát nincs.
Röviden: Sofia Coppola remek filmet csinált két sótlan emberről, amiből kevés humorral, egzotikummal fűszerezve érdekes, művészi fogás lett, de hogy sokan íztelennek fogják érezni és undorral kiköpik majd, az biztos.

A film címét igazából nem értem, a történet viszont annál inkább magával ragadott. Billy Murray-t még nem láttam ilyen komoly szerepben, s Scarlett Johansson a maga visszafogottságával és szerénységével sokat hozzátesz a történethez. Két ember egy számukra teljesen idegen városban kénytelen eltölteni hosszabb-rövidebb idot. Mert Japán biztos fantasztikus azok számára, akiket érdekel az ország és a kultúra, másoknak azonban börtön is lehet. A meg nem értés és az, hogy nem tudjuk megbeszélni senkivel a problémáinkat rettento nyomasztó tud lenni. S egy hozzánk hasonló, a mi nyelvünket beszélo embert hamar ki tudunk szúrni, egy szállodában talán könnyebben is, mint az utcán.

    

Bob és Charlotte kényszerszülte tokiói tartózkodása alatt ismerkedik össze egy luxusszállodában. Bob a valaha volt színész már csak egy reklámfilm kedvéért utazott ilyen messzire, míg Charlotte a férjét kísérte el, aki fotós. Mindketten házasok, de mégis nagyon magányosak, a férj soha nem ér rá, hogy a feleségével töltsön legalább egy napot, Bob házassága pedig egyértelmuen zátonyra futott. Következtetni nem túl nehéz a panel telefonos párbeszédekbol, és a huvös hangvételbol. Egyik este a szálloda bárjában látják meg egymást, majd másnap is találkoznak, s a két ember egyre szorosabb kapcsolatba kerül. Minden nap együtt töltenek néhány órát, vagy akár az egész napot: buli, kajálás, vagy éjszakai tv-nézés az ágyból. Az igazi barátok között ez megszokott és természetes, s az idegen környezet hatására ez csak hangsúlyosabb lesz. Érdekes, hogy ez a világ bármely pontján megeshet bárkivel, s nem fordul át giccses szerelmi történetbe, hanem megmarad egy gyönyöru hétnek két ember életében, akik hatottak egymásra. Hétköznapi emberek, hétköznapi találkozása a nagyvárosban. Egy aprócska epizód az életbol, ami a legtermészetesebben mutatja be a kialakuló barátságot és összetartozást.

    

Sofia Coppola elso filmje rengeteg elismerésben részesült, hiszen azt mutatja, amirol azt hinnénk nem tud semmi újat nyújtani: a hétköznapi élet. Pedig tud, nagyon is, néha többet, mint bármi más.

Az utóbbi idok legjobban tetszo filmje. Abszolút tökéletesen mutatja be azt, hogy milyen társsal az oldalunkon magányosnak lenni. Szép film, a humort Bill Murray kisujjból hozza, de óriásit alakít, Scarlett Johansson pedig... %)

  Hát, az biztos, hogy nem vígjáték, és az is biztos, hogy nem való mindenkinek...

  Nálam mindenesetre simán a legjobb 10 film között van. Sot...

  A címrol: Az eredeti cím jobb (Lost in translation, kb A fordításban elveszve), ami pontosan kifejezi, hogy idegen országban, teljesen idegen nyelvet beszélo és gyökeresen más kultúrájú emberek között mennyire elveszett lehet valaki, akinek a saját hozzátartozója is sokszor idegennek tunik...

Kevés film volt rám ekkora hatással, mint az Elveszett jelentés. Nagyon különleges és szokatlan élmény a film. Más mint amire az ember számítana. Ezért, akik annyira nem hajlandóak elmerülni egy filmbe és esetleg gondolkodni utánna, azoknak nem ajánlom. Azok szokták ide beírni, hogy "mi ez a szar? nem történik benne semmi. a mátrix sokkal jobb". Tehát bizonyosfokú érettség és gondolkodásmód megléte alapfeltétel. :)

Spoilert nem lonék le, így rátérnék a szokásos technikai körmentemre. A kép nem túl jó szerinetm. Annak ellenére, hogy nagyon élveztem a rendkívül érdekes helyszíneket, úgy gondolom többet is ki lehett volna hozi ebbol. Sokkal részletgazdagabban és foleg tobb színnel, mert inkább a kékesszürke és a barna árnyalatok dominálnak. De Scarlett Johannson ezt elfeledtette velem, azt kell mondajm :)

Scarlett mellett rendkívül megragadt a film zenéje is. Szinte minden szám tecciett. Ennek tükrében féltem, hogy el lesz cseszve a hang, de új zenei tesztlemezem született! Ilyen még úgyse volt, de ezentúl ezzel a lemezzel tesztelem a házimozik zenei milyenségét. A hang keverése amúgy elég jónak tunt mindvégig, és csakis az eredeti hanggal próbálkoztam.

Összefogalalva. Egy kicsit jobb képminoséget is el tudtam volna képzelni, de a film annyira magával ragad sajátságos humorával és a két szereplo kapcsolatával, hogy egyszeruen nem tudsz felállni a székbol. Többszöri menézése is javallot.

Abszolút kiváló film. Aki elég érett a film megtekintéséhez, mindent levesz belole. Kár, hogy nyitva maradt a vége, bár a drámának ez egy fontos eszköze. Viszont nem értem a vígjáték mufaji meghatározást. Amikor mosolyogtam az Bill Murray egyedi humorának szólt, de ettol nem titulálnám a filmet vígjátéknak semmiképpen.

A rendezéssel van egy kis gondom. Néhány jelenetet, ami igazán fontos, elkapkodták. Nem értem miért kellett egy azonos ritmusú filmet rendezni. A fontos mondanivalók eljutnak verbálisan és képi síkon is ugyan, de a fontosabb jeleneteknél még egy picit taposni kellett volna az ember (nézo) lelkén ...

De a Coppola lány jó úton halad.

A film nagyon jó, rengeteg mondanivalóval, mindenkinek ajánlom!

Nagyon vegyes véleményeket hallottam errol a filmrol, kiváncsi voltam, rám milyen hatást gyakorol. Végigszenvedtem, várva a csattanót. Ami nem volt. Egy csomó idot elpazaroltam az életembol - gondoltam.

Másnap azonban elkezdett foglalkoztatni a film. Megdöbbentem, hiszen szépen lassan döbbentem rá, hogy ez egy zseniális mozi, mely valószínuleg azért nem muködött azonnal, mert, egyfelol ido kell hozzá, másfelol meg a mozizós nagyközönség elszokott az ilyen hangulat/érzelemfilmektol.

Talán úgy lehetne legjobban meghatározni, hogy ÉLETFILM.

Én egyáltalán nem értek egyet Juliettel, ha valakinek ez el vette volna a kedvét a filmtol én azt azt mondom hogy elobb maga tegyen egy próbát!
Szerintem ez egy nagyon jó film, persze nem tetszett mindenkinek. Szerintem na hagyatáok ki!

Aki fogékony a csendes, a nem kimondott dolgokra annak szerintem igazán eltallálja az izlését.
Olyanoknak mint Juliet szerintem kicsit magas az ingerküszöbe, már mint én úgy gondolom hogy pont inkább valósgáosabban akarták bemuttatni, elvégre az életben se fecsegik el állandó az emberek a gondolataikat. Inkább pont hogy a film elonye hogy inkább egy olyan különlegesebb hangulatot és ábrázolás módot próbál kiépíteni ahol nnics állandó naráció és nem dumálnak mindent a fejünkbe... Valahol ez is próbál a film címére, ami meg adja az egész mondani valójára "csengeni" az Elveszett jelentést (a Lost in translation-t)... az elveszett kimondataln gondolatok, valami ilyesmi.
MÁs részrol én nem gondolom hogy a film azt mondta volna hogy "minden japán hülye". Gondolkozunk úgy hogy ha film Magyarországon játszodna akkor benyomtak volna valami rtlklubos valóság-sós baromságot... de ez egyáltalán nem jelentené azt hogy nincsenek "normális" magyar embek... inkább csak azt a furcsa jelenséget muttatta amiben mi is elveszettnek érezhetjük magunkat.


A fényképezése nekem nagyon tetszett. A zene is különöleges formában jó, bár néhol elsore kicsit szokatlanak hatott.
Angolul is érdemes lehet megtekinteni, szerintem.
Lehet hogy fogom és mindjárt meg is rendelem...! :)



A magyar szinron egyébbként nagyon rossz! Még szerencse hogy elöszor angolul láttam mert a béna szinkron teljesen agyon üti a film hangulatát... senkinek se ajánlom hogy elöszor magyrul nézze meg!!

Hat meg mindig nem ertem, mit esznek ezen a filmen annyian. En meg kb. feleve kolcsonzobol vettem ki, ugy neztem meg, de mar regen lattam ennel unalmasabb filmet. Valamiben nagyon mellefogott a rendezo szerintem. Az a baj vele, hogy erzem, mit AKART volna mondani, de valahogy megsem sikerult, valahogy izzadsagszagura sikeredett. Nyilvanvaloan azt akarta megmutatni, mennyire idegenul erzi a 2 foszereplo magat a japan fovarosban, ami szerintem mar eleve serto a japanokra nezve, de ahogy meg Sofia Coppola abrazolja oket, az mar tenyleg minden hataron tulmegy. Bekategorizalja oket egy idiota, gyerekes viselkedesformaba, mintha az amerikaiak lennenek az intelligens nyugatiak, a japanok meg az idetlen keletiek. Engem is sertett a gondolat, pedig en magyar vagyok, nem japan. Az se baj, ha az unalmassagot akarja valaki megjeleniteni, de azt erdekesen kell, nem unalmasan. Attol, hogy feloraig senki nem szolal meg, es azt nezzuk, ahogy valaki fekszik az agyon, az nem eleg. Sajnos a ket szereplo kozti erotikus feszultsegbol sem jott le semmi, olyan eroltetett volt az egesz. Bill Murray eleve nem nagyon tudja eljatszani, hogy beleszeret valakibe, de meg se probalta. Johansson pedig vegig egy sikon jatszott, megaludt a szajaban a tej, olyan almosito volt mindig. Osszesegeben nagyot csalodtam ebben a filmben, mert elotte sokan dicsertek, de tenyleg nem ertem, miert. Az egyetlen jo jelenet, amikor a reklamot forgatjak Bill Murray-vel. Az vicces.