Én két részletben néztem ezt a filmet, és ez azért fontos mert ordító volt a különbség a két szakasz között.
Az elso után azt hittem, hogy ez formabontó lesz, ugyanis eddig még nem nagyon láttam olyan filmet, ahol a fohos EGYEDÜL nézett volna szembe a mindenféle parákkal, nyikorgó ajtóval, lebego függönyökkel, zajokkal. Az alapszitu jó, a figurába is bele tudja élni magát az ember, egyszerre van meg a karakterben az évtizedes félelem, az anyja magánya ("Miss ex-Xéna" szépen beleöregedett ebbe a szerepbe) miatt érzett buntudat, hogy a világ régóta orültnek hiszi, meg az apja elvesztése miatt érzett sokk. Aztán ugye elhangzik a javaslat, hogy aludjon egy éjszakát a házban, mert attól majd minden jobb lesz. Tehát megvan az ideális képlet: ott lesz a mumus, a srác és a nézo... és senki más. Igéretesen borzongató volt... amíg fel nem bukkant a kislány.
Aztán ott elkezdodött a második szakasz, ami módszeresen lerombolja az elozo etap paráit. Csak egy kusza, maxiklisés, végnélküli rohangálás és csúszkálás az egész (mi az már, hogy a srác bemegy a szekrénybe, aztán "a másik oldalon" kimászik az ágy alól?! Para-Narnia?!). A borzongató monothriller hirtelen családregénnyé változik, legalábbis annyi szereplo lesz ott, hogy akár az is lehetne. A film felrúgja a saját maga által elhitetett szabályokat (pl.: a kád-jelenet, meg a "teleport-kamrák"), és ez odáig fajul, hogy be sincs rendesen fejezve az egész. A CGI a végén meg egyenesen röhejes.
Így aztán a "jeles" és az "elégtelen" átlagában nálam ez csak közepest ér meg.