Sandro Petraglia (illetve a rendezők Damiano Damiani és Luigi Perelli) maffia-sagája egy igen üde színfolt a hasonló tematikájú filmek területén. Mivel ez egy sorozat, talán a Maffiózókkal való összevetés a legkézenfekvőbb. Amiben leginkább különbözik a kettő, az a nézőpontja. Míg utóbbiban némileg romantizálva van a bűnszövetkezet, s gyakran szimpatizálunk is az elfogadott erkölcsi normáknak nem igazán megfelelő főhősökkel, addig a Polipban a maffia egyértelműen egy kegyetlen, érzelemmentes erőként van ábrázolva. A leszámolásokban soha nem érezni jogos bosszú elégtételét, mivel ezek csak rideg, számító, érdekből elkövetett gyilkosságok. Míg Tony Soprano szomorúan veszi tudomásul, ha valakit félre kell állítania, addig itt szó sincs emberi érzelmekről. Addig hagynak életben valakit, ameddig szükségesnek érzik, ameddig nem jelent veszélyt. Amint ez megváltozik, kiadják a parancsot. A más nézőpont talán azzal is magyarázható, hogy olasz produkcióról beszélünk, akik számára a probléma jóval kézzelfoghatóbb, s nem keveredik bele az amerikaiak egzotikum iránti vonzalma. Nem vérbő, harsány, vagy épp rideg és számító „digókat” látunk a képernyőn, hanem embereket, akik pénzért és hatalomért bármire képesek.  Biztonságban pedig senki sincs. Aki kényelmetlenné válik, azt könnyedén elteszik az útból, higgye magát bármilyen érinthetetlennek és befolyásosnak is. Mindemellett kiválóan ábrázolják, hogy ebben a játszmában senki sem fehér vagy fekete, s szembesülünk vele, hogy sodródnak esetlegesen erkölcsös emberek is bele a játszmába, jóhiszeműen. Itt van példának mindjárt a főszereplő Cattani felügyelő, aki nem egy idealizált hős, hanem esendő ember, aki követ el hibákat, akit sarokba lehet szorítani, és ezáltal le lehet téríteni az útjáról. Hamar felismeri, hogy a maffia ellen nem lehet hatékonyan harcolni, csak ha bemocskolja a kezét, és azokéhoz hasonló eszközökhöz nyúl. Alakjának talán épp ez a legnemesebb része: a cél érdekében önmaga erkölcseit is hajlandó feláldozni, és alámerülni egy olyan mélységbe, ahonnan nem biztos, hogy vissza tud majd kapaszkodni. Mindezek mellett kitart az igazság mellett, s nem hagyja magát korrumpálni. A felügyelő jellemfejlődése alkalmazkodik az egyre szélesebb palettán játszódó játszmákhoz. Kezdetben csak egy kisváros piszkos ügyeiről van szó, s innen gyűrűzik a nyomozás egyre magasabb körökbe, egyre nagyobb volumenű játszmákba. Cattanit is egyszerű emberként ismerjük meg, s az elkeseredett harc hatására válik a maffia elleni harc kulcsfigurájává. Maga a történet egyetlen epizód erejéig sem ül le, folyamatos benne a feszültség.

Míg az első két évad szorosan összefügg, addig a további évadok közt van pár év kihagyás. Ez a negyedik esetében szembetűnőbb. Talán mert egy, az évadzáró fejezethez képest megváltozott felállással szembesülünk. Kikerültek páran a képből, fontosabb arcok, akik sorsáról csak említés szintjén kapunk felvilágosítást. Hogy mire fel a hiátus – nem vállalta a szereplést egy-egy színész, nem tartották indokoltnak az elmúlt időszak megfilmesítését – nem tudom. Nagyobb ívű, akciódúsabb ez az évad, de szerencsére élvezetes módon. A rendőrségi konvoj elleni támadás azóta is nagy kedvencem, és ezzel nagy valószínűséggel nem vagyok egyedül. Ugyanakkor az első rész nyitánya nem egy eltalált jelenet. Cattani az eddigi évadokban is használta az ökleit és a fegyverét, de itt öt percbe van besűrítve annyi akció, amennyi több epizódra is elegendő lenne. Értem én, hogy ezzel akarják demonstrálni, hogy a főhős, milyen elszánt és kemény bűnüldözővé nőtte ki magát, de valahogy ez a pörgés nem nagyon illik bele az eddigi folyamatba.

A színészek közül egyértelműen ki kell emelni a felügyelőt játszó Michele Placidot, aki nem csak eljátszotta, de emlékezetessé tette a szerepét. Ezen kívül szót érdemelnek az olyan emblematikus alakok, mint a Terrasinit játszó Francois Périer, vagy Remo Girone, aki Tano Cariddi megformálója. Előbbi kiválóan alakítja a mocskos, korrupt ügyvédet, utóbbi pedig ennek szenvtelen, már-már robotként működő tökéletes ellenpólusát.

Jól vannak árnyalva a különböző motivációk is: nem egyszerűsítik le a dolgot pénzre és hatalomra. Laudeo professzor és Cannito elviekben nagyon hasonló fogaskerekei a gépezetnek, mégis egész más irányítja őket.

A zenéről csak egy mondat, mely nem kíván bővebb kifejtést: míg az első évad zenéjét Riz Ortolani írta (megjegyzem, nem kevésbé emblematikus és igényes dallam), a későbbiekben Ennio Morricone vette át a karmesteri pálcát.

Mindenképp beszélni kell magáról a kiadásról, melynek minősége, nos, hagy maga után kívánni valót. Gyakorlatilag úgy, ahogy volt, minden változtatás, javítgatás nélkül lemezre írták, ami egy a ’80-as években forgatott film esetében már nem feltétlenül elégséges, sőt. Erős a gyanúm, hogy nem az én korongom a selejt, hanem egyszerűen benne maradtak rövidke képhibák. Arról nem is beszélve, hogy csonkolt a kép, ami a kiírásoknál igen szembetűnő. A szinkron – felteszem – az eredeti, mivel nem úgy hangzik, mintha mostanában gyártották volna. Nincs is a korongon más hangsáv, vagy bármilyen felirat. Nagy kár érte, mert a Polip egy méltán népszerű sorozat, és megérdemelt volna egy tisztességes kiadást. Nem fanyalogni akarok, nagyon örülök, hogy kiadták nálunk, és nem is volt kétséges, hogy a polcomra teszem a sorozatot – bármilyen minőségben. Csak tényleg jó lett volna, ha a retro feeling nem ennyire mindenre kiterjedő.

Maga a film számomra 10/10, de a kiadás csak 10/5. Ennek ellenére a műfaj rajongóinak kötelező vétel.