Az európai kóborlásából hazafelé tartó, amerikai Jesse és a budapesti nagymamájától Párizsba igyekvő Celine egy veszekedő házaspár miatt egymás mellé keverednek egy Bécsbe tartó vonaton. Lassan beszédbe elegyednek, és mert ez mindkettőjük számára kellemes élmény, ezért Jesse javaslatára Celine is leszáll Bécsben a vonatról, ahonnan majd csak másnap reggel indul a srác repülője. Így tehát van egy teljes estéjük, amely során megismerhetik a várost... és megismerhetik annyira egymást, hogy talán több is legyen a dologból, mint egy átbeszélgetett éjszaka.
A beszélgetés a kulcsa és a veszélye is ennek a filmnek. Bár kétségtelenül van egy kis útifilmbe oltott road-movie jellege a dolognak, de a város csak háttér és ürügy két ember beszélgetéséhez, akik eltérő múlttal, tervekkel, nézőpontokkal rendelkeznek, szóba kerül itt öregség, vallás, szerelem, család, szex. Felszínes dolgok és a legmélyebb vallomások, azon alaptétel mentén, hogy a legkönnyedebben azzal tudunk beszélgetni, akit soha többé nem látunk... vagy akiben ösztönösen megbízunk. Ahogy a családjukról, az érdeklődési köreikről, a szakmai elképzelésükről vagy akár a politikai nézeteikről, elveikről beszélnek, úgy tűnhet, hogy semmi közös nincs bennük; talán csak annyi, hogy az egymást keresztező szófolyamokból felsejlik, nem nagyon van kivel beszélniük ezekről a dolgokról, és élvezik, hogy most van.
Nekem tetszett, de mivel történet gyakorlatilag nincs, igazából csak azoknak tudnám ajánlani, akik szeretik a házibulik fáradt filozofálgatását. Bár folyton változik a díszlet, ahogy körbejárják a várost, meg belefutnak a bécsi éjszaka furábbnál furább alakjaiba, mint a csöves költő vagy a tenyérjós, de mégiscsak Ethan Hawke és Julie Delpy van folyamatosan a képernyőn, ahogy végeláthatatlanul ontják magukból a kérdéseket és az anekdotákat, újabb és újabb kirakósokat adva a karakterük személyiségéhez... vagy éppen a nézőéhez, hiszen válaszaikban (különbözőségük miatt) könnyű magunkra ismerni. Talán még ez teheti többé ezt a filmet, mint egy szerelem kicsírázásának története vagy két ember locsogása.

Tökéletes példa arra, hogy egy jó filmhez nem kell más, mint két kiváló színész (Ethan Hawke és Julie Delpy), egy eros forgatókönyv (Richard Linklater) és egy tehetséges rendezo (szintén Linklater). Külön öröm, hogy ez a film egy ritka jól sikerült és rendhagyó romantikus film. Richard Linklater kis pénzbol mutat olyat, amit másik tíz rendezo giga költségvetésbol és túlsztárolt írók túlértékelt könyveibol képtelen. Ennek ellenére senki se gondoljon olcsó megoldásokra és gagyi látványra. Felejtsük el Lars von Trier izzadságszagú erolködéseit az eszköztelen filmért. Bécs ugyanis tökéletes díszlet egy romantikus filmhez. A Mielott felkel a nap nem más, mint egy hosszú párbeszéd mielott felkelne a nap. Nem történik semmi említésre méltó, nem operál a többi romantikus filmbol ismert olcsó fordulatokkal, mégis megfogja az embert. Nekem ennyi már boven elég. Elég volt az Éjszaka a földönnél is, ami all-time top 10-es filmem. 9/10