Ahogy azt már a Before Sunsethez is írtam, a film létezése is spoiler. Újabb kilenc év lelt el, újabb válaszok jönnek Linklatertől, Ethan Hawke-tól és Julie Delpytől, újabb részletek derülnek ki a Before Sunriseban megismert szerelmespárról...
Jesse és Celine az ikerlányaikkal egyik ismerősük, Patrick meghívására Görögországban nyaralnak, melynek az utolsó napját töltik. Egy szintén ott üdülő házaspár a kölcsönös szívesség jegyében felajánlja nekik, hogy legyenek ezen az éjszakán kettesben, majd ők vigyáznak a lányokra. Amíg Celine és Jesse elsétálnak a hotelig, rájönnek, hogy évek óta csak a gyerekek és a munka és a háztartás körül forgott az életük, és most, hogy ez szünetel, talán van rá alkalom, hogy felfedezzék, mi maradt a szenvedélyből, a szerelemből kettejük között, ami évekre háttérbe szorult... vagy éppen hogy milyen problémák is azok, amik a mindennapok teendői mellett elsikkadtak, most viszont teljes erejükkel figyelmet követelnek maguknak.
Linklater harmadszor is megcsinálta. Sajnos sosem fogom megtudni, hogy a másik két rész ismerete nélkül milyen látni ezt a filmet, de azt, hogy milyen érzés kilencévente belenézni egy kapcsolat alakulásába annak fordulópontjain, nem cserélném el semmire. Egy nap alatt csaknem öt órát töltöttem ezzel a két emberrel, és a döcögős kezdés (ez alatt a Before Sunrise-t értem) után még a figyelmem sem nagyon kalandozott el, annyira lekötötték. Még mindig működik a színészi játék, a vibrálás Delpy és Hawke között, még mindig érdekesek a sztorijaik, legyen az a mindig kettőt kölykedző macska vagy Jesse leendő könyvének alakjai, még mindig döbbenetesek a hosszú snittek (rögtön a film elején van egy autós jelenet, és bár nem stopperoltam, biztos hosszabb volt, mint 15 perc!)... és a problémáikat, a kérdéseiket sem éreztem távolabbinak vagy érdektelenebbnek, csak mert már harmadszor hallottam őket.
Bár ez sem igaz, hiszen nem ugyanazok hangzanak el, hanem mindig az aktuális élethelyzetük kérdései, ami ezúttal már túlmutat kettejük kapcsolatán, szerelmén. Ennek "túlmutatás"-nak remek érzékeltetése, hogy ebben a filmben először nem kizárólag egymással beszélgetnek magukról és egymásról, hanem az ismerőseiket is bevonják, őket is kérdezik, nekik is mesélnek magukról, és zseniális, ahogy például a vacsoraasztalnál egy kapcsolat három fázisával szembesülhetnek: amilyenek akár ők is lehettek volna, ha most lennének fiatalok (persze modernizálva, Skype-pal meg facebookkal), amilyenek ők is lehetnének a saját életkorukban és amilyenek talán lehetnének mondjuk 30-40 év múlva, ha akkor találkoznának.
Ami pedig kettejüket illeti, arról valahogy többször is a Blue Valentine jutott eszembe: két ember nehéz küzdelemmel elért szerelme válságba kerül, amit egy hotelszoba magányában próbálnak feltárni, és ha lehet, megoldani. Celine és Jesse esetében nem is minden probléma ered egymásból, mert bár van egy csomó apróság, ami hiányérzetet kelt, egy rakás szokás, ami rigolyává erjedve őrületbe kergeti a másikat, és egy pár rejtély, amit a másik tudni szeretne, de éppúgy akadnak kétségeik a karrierről, az anyaságról/apaságról, hogy miért nincs jobban elosztva a házimunka, hogy ki miatt élnek ott és úgy, ahol, hogy mennyi lehetőséget szalasztottak el vagy mennyi minden kimaradt, amit meg akartak csinálni, és már valószínűleg ki is fog. És persze ott vannak azok a kérdések, amik már 9 meg 18 éve is bennük voltak, hogy hova, milyen döntésekhez és következményekhez vezethet, ha együtt maradnak, és hogy a szerelemben gyökerező közös életük, amit a bécsi éjszakájuk majd a párizsi délutánjuk alapján elképzeltek, mennyire állja ki a valóság próbáját.
Valami nagyon megdöbbentőt kéne látnom a moziban decemberig ahhoz, hogy a Before Midnight ne legyen rajta a 2013-as TOP10 listámnak legalább a dobogóján.