Az igazán jó filmek azok, amik után az író úgy érzi, véleménye nem várhat holnapig, nem tarthatnak ki hirtelenjében, frissiben kisült heves gondolat- süteményei. Ki kell adnia magából, dacolva a fáradtsággal, az álommal. Én is lemondtam esti rutinomról, mindent félretettem, hogy leírhassam a Felforgatókönyv nyomán született ilyen-olyan, használható, vagy használhatatlan benyomásaimat. Most akartam, mielott lefekszem aludni, mert holnapra talán már elillan a sok minden, ami most született itt, bennem. Most, vagy soha, és inkább most, mint soha, mert a most az, amirol ez a film is szól. A most örömérol. A most reményérol.
A lenyugözo forgatókönyv arról ismerszik meg messzirol, hogy eredetiségét látszólag habkönnyeden éri el. A színészek szövegüket oly természetességgel, már-már ajándékként adják vissza, mintha csak a pillanat szülte volna oket, netán a jelenet elpróbálása elott néhány perccel csúsztatta volna be öltözoajtajuk alatt az asszisztens. A frissesség, és újszeruség ropogós, illatos aurája lengi be a Felforgatókönyv (fantasztikus magyarítás, elismerés a magyar nyelv eme fifikás ismerojének) minden egyes lapját, verbális forgatókönyvét. A film valóban felforgató erovel bír, és nem csak a foszereplo Harold számára, de a mi, nézok számára is. A szürke hivatalnok világa, aki elidegenedett, magányos, szinte abszurdan hétköznapi életét éli, egy csapásra a feje tetejére áll, amikor egy különös noi hang kezdi el narrálni minden percét. A megdöbbenést tagadás, majd különös önvizsgálat követi, és a hihetetlen események látszólag értelmetlen láncolatában végül minden és mindenki megtalálja a maga helyét. Mint valami 4 dimenziós filozófiai kirakós játék. Nem tudni, mire véljük ezt a filmet. Mégis, talán a legszívesebben egzisztencialista tragikomédiának nevezném, hiszen annyira bonyolult, oly érzékenyen felkavaró mondanivalóval bír. Szinte fáj végignézni. Tudják: az az érzés, amikor annyira fáj, hogy már nevetnünk kell, hogy képesek legyünk elviselni a fájdalmat. Hát ez a film épp így fáj. De ez a kellemes bizsergés végül átalakul megvilágosodássá. Ha mást nem, megmutatja a lehetoséget arra, hogy megtaláljuk magunkban az erot értelmetlenné, reménytelenné váló életünk újra megtalálásához. A gitár – melyet a választás metafórájaként értelmezhetünk – mindannyiunk elott ott hever, arra várva, hogy kezünkbe véve megpengessük, és eleinte gyámoltalanul, ügyetlenkedve, de mégis: játsszunk. Ne adjuk fel az életünket, hangzik a Felforgatókönyv gyönyöru köntösbe bújtatott gyengéd susogása. A választás a mi kezünkben van.
Will Ferrell, akit eddig szinte csak és kizárólag, mint az eszelos pojáca, Jim Carrey-pótlékként könyvelhettünk el, most igazi meglepetésjátékkal kápráztat el bennünket. Érzékeny, visszahúzódó, gyöngéd, és kiváló színészi alakítással örvendeztet meg, és egy komoly drámai színész jellemformálásával ölti magára ezt a számos átváltozáson átmeno karaktert. Emma Thompson a szélsoséges, zseniális íróno szerepében szintén pazar, míg Dustin Hoffman a tole megszokott kisujjból kirázott hoffman-i profizmussal hozza a formáját (Tahi-Tóth László örömteli magyar hangján). Akit pedig egyszeruen nem lehet nem szeretni, az Maggie Gyllenhaal. Ebben a lányban annyi minden lapul, amit a rendezok még csak most kezdenek felfedezni, és csak remélhetjük, hogy idoben kiaknázzák e csodálatos ifjú színészno képességének valamennyi szegmensét, mert azt már most bátran kijelenthetem, hogy Miss Gyllenhaal generációjának egyik legtehetségesebb amerikai színésznoje, akinek néhány éven belül egy Oscar-díj pihen majd a polcán.
Most, hogy az indulat csillapodott, és tagjaim felett úgy tunik, átvette az uralmat a fáradtság, és az újabb megmagyarázhatatlan nap zsarnok ereje, abbahagyom az írást. De a film, ami egy választásokkal és lehetoségekkel kecsegteto világot mutatott meg, még itt zsong a fejemben. Nem is távozik el egyhamar, úgy érzem. Tovább él, és finom kipárolgásával csábít a felé a bizonyos gitár felé, ami arra vár, hogy végre-valahára megpengessem…