Nagyon sokat nevettem a filmen, de közben meg nyomasztónak is találtam az egészet, mert ugye néhány nyestkutya átváltozása és szellemeskedése szórakoztató, de az építkezés ennek ellenére folytatódik. Mindenesetre rendkívűl hatásosan mutatja be az emberi faj terjeszkedését. Isao Takahata megint egy remek animét rakott le az asztalra, és bízom benne, hogy a 75 éves mester idei filmje is hasonló színvonalú lesz.
Hasznosnak ítélted a kritikát? (0/0)
Számomra ez volt a Ghibli-sorozat egyik legélvezetesebb darabja, és/pedig ez volt a legelvontabb is mind közül. A történet ugye az, hogy a tanukik népe minden erejét, harci kedvét és képességét bevetve hogyan küzd a lakóhelyüket kisajátító ember ellen. Alak- és hangulatváltozó, szeleburdi kis tanukik (már pusztán ez is zseniális, ahogy a cselekedeteiknek megfeleloen változik a kinézetük). A saját elveiknek, módszereiknek megfeleloen megismerni, elijeszteni akarják a "betolakodókat", aztán osi tanaik mestereit szeretnék bevonni, tolük tanulni, de ismerve a mindennap megtapasztalt következményeket, sorsuk nem lehet kérdéses...
Ahogy az sem, hogy a film (mint azt nem egy helyen nyílvánvalóvá tették) a legkomolyabb társadalmi problémákat feszegeti. A tanukik problémái valójában a sajátjaink, az emberiségé. Alapveto tévhit, hogy az ember életterének terjeszkedése valaha is következmények nélkül volt, csak egyszeruen mostanra értünk egymás szájába. Megszoktuk, hogy korlát nélkül fogyasztunk és szaporodunk, csak mert ki tudjuk magunknak alakítani a saját életkörülményeinket, szó szerint a jég hátán is megélünk, ha viszünk magunkkal elég zacskós levest. Kiiktattuk a természetes szabályozóinkat, így azt hisszük, a világ uraivá váltunk, pedig csak a saját sírunkat ássuk. Minden tettünkkel, gondolatunkkal megalázzuk a természetet, csak mert félünk. Félünk attól, amit adhat, és attól is, amit elvehet. Az emberi felsobbrenduségbe vetett hit ott vált veszélyessé, amikor együtt kezdett járni a természet alárendeltségével, márpedig ez van, amikor egyszeruen kijelentik, hogy a természet azért van, hogy az embert szolgálja, és ezzel mindenfajta természeti eroforrást kihasználhatóvá tesznek. Szafarikat rendezünk, ahol hivatalos körülmények között lehet vérengzeni, de elítéljük a hiúzt, és azt tanuljuk róla az iskolában, hogy veszélyes nagymacska, az egyetlen, ami szeszélybol öl. Sajnálkozunk, amikor bálnák és delfinek tucatjai menekülnek ki a tengerbol, de gond nélkül öntjük tovább a szemetet a vizeinkbe. Beszukítjük más állatok életterét, csak azért, hogy a magunkéban kényelemben, és biztonságban, félelem és fenyegetés nélkül élhessünk. Gonosznak kiáltjuk ki a strandon úszkáló cápákat, a román falvakba beszabaduló medvéket, utáljuk a szúnyogokat, a csótányokat, a medúzákat, az algákat, a baktériumokat, pedig a hibásak valójában mi, emberek vagyunk, akik az együttmuködés leghalványabb szikrája nélkül szeretnénk kisajátítani mások életterét.
Ez mind bele van surítve ebbe a 114 percbe, ezernyi szimbólum, látványos animációk elgondolkodtató vagy éppen kacagtató jelenetek (azért azt ne mondja senki, hogy a saját herezacskójukat ejtoernyové meg híddá "nyújtó" tanukikat nem röhögte végig) kavalkájában. A végén még egy mondatos összefoglalót is kapunk, ami egyben kifejezte az egész lényegét: "Nézd, Anyu, nyestkutyák! Nem is tudtam, hogy ezek ilyen közel szoktak merészkedni a városhoz.", miközben ugye pont fordítva volt. Nem lehet nem szeretni ezeket a kis lényeket, nem lehet nem együtt nevetni vagy aggódni velük, értük... magunkért. Abszolút megnézendo!
Kieg.: Aki szerint a PomPoko túl gyerekes, és szeretné ezt a témát egy kicsit komolyabb köntösben is megkapni, az nevezzen be a Darwin rémálmára.
Ahogy az sem, hogy a film (mint azt nem egy helyen nyílvánvalóvá tették) a legkomolyabb társadalmi problémákat feszegeti. A tanukik problémái valójában a sajátjaink, az emberiségé. Alapveto tévhit, hogy az ember életterének terjeszkedése valaha is következmények nélkül volt, csak egyszeruen mostanra értünk egymás szájába. Megszoktuk, hogy korlát nélkül fogyasztunk és szaporodunk, csak mert ki tudjuk magunknak alakítani a saját életkörülményeinket, szó szerint a jég hátán is megélünk, ha viszünk magunkkal elég zacskós levest. Kiiktattuk a természetes szabályozóinkat, így azt hisszük, a világ uraivá váltunk, pedig csak a saját sírunkat ássuk. Minden tettünkkel, gondolatunkkal megalázzuk a természetet, csak mert félünk. Félünk attól, amit adhat, és attól is, amit elvehet. Az emberi felsobbrenduségbe vetett hit ott vált veszélyessé, amikor együtt kezdett járni a természet alárendeltségével, márpedig ez van, amikor egyszeruen kijelentik, hogy a természet azért van, hogy az embert szolgálja, és ezzel mindenfajta természeti eroforrást kihasználhatóvá tesznek. Szafarikat rendezünk, ahol hivatalos körülmények között lehet vérengzeni, de elítéljük a hiúzt, és azt tanuljuk róla az iskolában, hogy veszélyes nagymacska, az egyetlen, ami szeszélybol öl. Sajnálkozunk, amikor bálnák és delfinek tucatjai menekülnek ki a tengerbol, de gond nélkül öntjük tovább a szemetet a vizeinkbe. Beszukítjük más állatok életterét, csak azért, hogy a magunkéban kényelemben, és biztonságban, félelem és fenyegetés nélkül élhessünk. Gonosznak kiáltjuk ki a strandon úszkáló cápákat, a román falvakba beszabaduló medvéket, utáljuk a szúnyogokat, a csótányokat, a medúzákat, az algákat, a baktériumokat, pedig a hibásak valójában mi, emberek vagyunk, akik az együttmuködés leghalványabb szikrája nélkül szeretnénk kisajátítani mások életterét.
Ez mind bele van surítve ebbe a 114 percbe, ezernyi szimbólum, látványos animációk elgondolkodtató vagy éppen kacagtató jelenetek (azért azt ne mondja senki, hogy a saját herezacskójukat ejtoernyové meg híddá "nyújtó" tanukikat nem röhögte végig) kavalkájában. A végén még egy mondatos összefoglalót is kapunk, ami egyben kifejezte az egész lényegét: "Nézd, Anyu, nyestkutyák! Nem is tudtam, hogy ezek ilyen közel szoktak merészkedni a városhoz.", miközben ugye pont fordítva volt. Nem lehet nem szeretni ezeket a kis lényeket, nem lehet nem együtt nevetni vagy aggódni velük, értük... magunkért. Abszolút megnézendo!
Kieg.: Aki szerint a PomPoko túl gyerekes, és szeretné ezt a témát egy kicsit komolyabb köntösben is megkapni, az nevezzen be a Darwin rémálmára.
Hasznosnak ítélted a kritikát? (0/0)
A Pom Poko-nál kedvesebb és meghatóbb filmet választani sem lehetne. Látatlanban vettem meg a sorozat miatt, és egyáltalán nem bántam meg, ezt az animét tényleg minden gyereknek látnia kéne.
Persze sok szülo tartózkodik az animéktol, ugyebár nem mindig a jó példákat mutogatják a tvben, általában az elrettento muvekkel jönnek elo: trancsírozós, pornográf... és sorolhatnám még. De szerencsére mostanra itthon is lehet válogatni az igényes alkotásokból.
Azért a filmhez szükség van, egy egészséges szexuális neveltetéshez, ugyanis a kis tanukiknak végig látványosan látni a herezacskóikat, és errol többször szó is esik, de úgy gondolom, hogy ez egész kicsi gyerkocöknek sem okoz problémát.
Összegezve ez egy kortalan film amit kicsi és akár 30 év fölötti "gyerekek" is nagyon szórakoztatónak és érdekesnek fognak találni...
Persze sok szülo tartózkodik az animéktol, ugyebár nem mindig a jó példákat mutogatják a tvben, általában az elrettento muvekkel jönnek elo: trancsírozós, pornográf... és sorolhatnám még. De szerencsére mostanra itthon is lehet válogatni az igényes alkotásokból.
Azért a filmhez szükség van, egy egészséges szexuális neveltetéshez, ugyanis a kis tanukiknak végig látványosan látni a herezacskóikat, és errol többször szó is esik, de úgy gondolom, hogy ez egész kicsi gyerkocöknek sem okoz problémát.
Összegezve ez egy kortalan film amit kicsi és akár 30 év fölötti "gyerekek" is nagyon szórakoztatónak és érdekesnek fognak találni...
Hasznosnak ítélted a kritikát? (0/0)