Már meg sem lepődök azon, hogy ez is egy japán horror remakeje (előzetesen nem tudtam, de nem volt nehéz kitalálni). A Körön, mint első fecskén, és a Tükrökön meg a Mezsgyén kívül azonban egyik sem maradt meg túl sokáig az emlékezetemben, és várhatóan a Nem fogadott hívás is erre a sorsra fog jutni.
Nem mintha a történet maga rossz lenne, csak ugyanarra a "riogatós dráma" kaptafára készül, mint tucatnyi társa. Azon kívül, hogy a csúfságok ezúttal máshogy néznek ki (cserébe nem is mutatják őket túl sokszor), nem is nagyon tudnék egyedi dolgot mondani sem helyszínben, sem karakterben, sem eseményben, még talán kellékben sem. Feszültséget nem is tapasztaltam, nem markoltam a karfát, megrezzenni is csak egyszer sikerült. Hogy a film nem kötött le, legjobban az mutatja, hogy volt időm percekig azon gondolkodni, egyes szülők milyen dekorációs elemeket képesek belerakni a gyerekeik szobájába, és vajon milyen indíttatásból tehetik ezt... és ez a kihagyás nem befolyásolta a film követését. Na és persze ott van a két főszereplő is: Ed Burns tipikus "Blue Steel"-arc (Zoolander, valaki?; Burnstől folyton ezt az "asztal mellett kaját kunyeráló, hunyorgó kutya" fejet látom), Shannyn Sossamon pedig már a Katakombákban bizonyította számomra, hogy képtelen hihető rettegést szimulálni.
A kiadás a szokásos fapados.
Röviden: Közepes remake, végre hosszú fekete hajú kislányok nélkül. Az eddigi "közvetítő közegeket" figyelembe véve kíváncsian várom a füstjelekkel és a galambpostával terjedő szellemeket.