Hétvégén lettem túl életem első randevúján, mely során egy "filmklasszikus" volt a társaságom másfél óra erejéig. Ami biztos, hogy csalódni nem csalódtam. Érdekes volt a filmet nézni mai szemmel nekem, aki harci robotokon meg akciófilmeken nőtt fel. Kicsit aggódtam, hogy le fogja-e tudni kötni a figyelmem a film. Mivel nem vagyok filmesztéta, még barkácsszakkör szinten se, ezért semmilyen dramaturgiát, jellemmélységet, katarzist, vágást etc. nem vagyok képes megérteni, illetve nem is próbálok megfigyelni egy-egy alkotásban. No szóval izgalmakkal teli várakozással ültem le a film elé és maximális elégedettséggel álltam fel (persze nem egyből a film után, mert dolgoztam még utána :) ).
Az első és legfontosabb, hogy a klasszikusságot nem tudtam megfogni rajta. Valahogy jó, hangulatos, nagyon jó a zene ami a sztori fontos eleme, jók a figurák az emberek, de azt gondolom, hogy ez akkoriban nem lehetett több mint egy romantikus izéakármi. Semmi különlegeset nem láttam benne semmi olyat ami nincs és azóta se volt soha semmilyen másik filmben. Persze nyilván számomra ad egy kis különleges exkluzív ízt, hogy régi film, egy olyan színészpárossal mint Humphrey Bogart és Ingrid Bergman, illetve az egész film majdhogy nem a saját idejében játszódik, de istenigazából belegondolva olyan mint ha az Angyalok Városa mondjuk 2028-ban üt ugyanekkorát (nyilván kisebb színészek találhatók abban a filmben...). Ilyen értelemben K-val értek egyet, aki a film valamelyik kiadásához írta, hogy egy a film a sznobizmus miatt lehet klasszikus...
Ahogy fent említettem elsőrandi volt ez számomra egy klasszikussal, így gondoltam odafigyelek a színészekre, hogy is néznek ki, szokjam kicsit az arcukat, a játékukat (amihez természetesen még mindig nem értek :) ) meg egyáltalán, vártam, hogy megáll-e a levegő a lakásban a megjelenésükkor. Nos, hát a Mr. Bogart számomra zseniális. Ennyi féreg, szúrkálós mégis jópofa szarkasztikus dumát rég láttam egy filmben. Mindenkihez van egy igazán találó szívózása, ugyanakkor meglepő, amikor jót tesz a bolgár lánnyal, akkor se tudja levetkőzni ezt a valójában tenyérbemászó stílusát. Ha úgy tetszik, az egész egy védőburok, valószínűleg ezzel takarja be magát az elől, hogy bárki és bármi iránti érzései felszínre kerüljenek, hiszen akkor befolyásolhatnák mások. Nekem tetszett a figurája. Az ő szöges ellentéte (nem is értem mi vonz egymáshoz két ilyen tök más embert) Bergman, aki számomra bosszantóan életképtelen, az egész filmben csak halkan nyekereg, és ahogy nálunk mondják, szájba kell köpni, hogy folyjon a nyála. Már elnézést az alpári megfogalmazásért, egész egyszerűen én így látom. Nincs benne semmi élet, szenved egyfolytában, őrlődik, de a kínja igazából nem jön át...
Zárásként egy üde színfoltról beszélnék, ez pedig az emberek egymáshoz való viszonya, egymással kapcsolatos reakciók illetve ilyesmik. Nyilvánvalóan már akkor utópisztikus volt az egész de én nagyon imádtam, ahogy Lászlóval ül a rendőrkapitánynál a német tiszt, és beszélget vele. A Harmadik Birodalom egyik fő ellensége ott ül a német vezérrel szemben és beszélgetnek, szépen mint két értelmes ember. Ugyan ez a végénél is, ahol a rendőrkapitány Rick mellé áll. Az abszolút racionalitás (hisz a kapitány felfogja, hogy Rick nem a németellenesség miatt teszi amit tesz, hanem, hogy mentse a szerelmét és mi értelme lenne feladnia Rick-et?) mellett az emberség (László vs. német tiszt a kapitánynál) az amit imádtam a filmben. Jó érzés volt egy olyan filmet nézni, ahol az emberek "ősi ellenségként" is maximálisan az embert látják a másikban (nyilván itt is mindenki megteszi amit kell a célja elérésében, de más az erkölcsi ingerküszöb).
Nagyjából összegezve a filmet, nekem nagyon kellemes élmény volt, időtálló és szórakoztató.
A néhol szakbarbár megfogalmazásokért, mondatszerkesztésekért elnézést, most próbálgatom a kritikaíró vénám :P :P
Az első és legfontosabb, hogy a klasszikusságot nem tudtam megfogni rajta. Valahogy jó, hangulatos, nagyon jó a zene ami a sztori fontos eleme, jók a figurák az emberek, de azt gondolom, hogy ez akkoriban nem lehetett több mint egy romantikus izéakármi. Semmi különlegeset nem láttam benne semmi olyat ami nincs és azóta se volt soha semmilyen másik filmben. Persze nyilván számomra ad egy kis különleges exkluzív ízt, hogy régi film, egy olyan színészpárossal mint Humphrey Bogart és Ingrid Bergman, illetve az egész film majdhogy nem a saját idejében játszódik, de istenigazából belegondolva olyan mint ha az Angyalok Városa mondjuk 2028-ban üt ugyanekkorát (nyilván kisebb színészek találhatók abban a filmben...). Ilyen értelemben K-val értek egyet, aki a film valamelyik kiadásához írta, hogy egy a film a sznobizmus miatt lehet klasszikus...
Ahogy fent említettem elsőrandi volt ez számomra egy klasszikussal, így gondoltam odafigyelek a színészekre, hogy is néznek ki, szokjam kicsit az arcukat, a játékukat (amihez természetesen még mindig nem értek :) ) meg egyáltalán, vártam, hogy megáll-e a levegő a lakásban a megjelenésükkor. Nos, hát a Mr. Bogart számomra zseniális. Ennyi féreg, szúrkálós mégis jópofa szarkasztikus dumát rég láttam egy filmben. Mindenkihez van egy igazán találó szívózása, ugyanakkor meglepő, amikor jót tesz a bolgár lánnyal, akkor se tudja levetkőzni ezt a valójában tenyérbemászó stílusát. Ha úgy tetszik, az egész egy védőburok, valószínűleg ezzel takarja be magát az elől, hogy bárki és bármi iránti érzései felszínre kerüljenek, hiszen akkor befolyásolhatnák mások. Nekem tetszett a figurája. Az ő szöges ellentéte (nem is értem mi vonz egymáshoz két ilyen tök más embert) Bergman, aki számomra bosszantóan életképtelen, az egész filmben csak halkan nyekereg, és ahogy nálunk mondják, szájba kell köpni, hogy folyjon a nyála. Már elnézést az alpári megfogalmazásért, egész egyszerűen én így látom. Nincs benne semmi élet, szenved egyfolytában, őrlődik, de a kínja igazából nem jön át...
Zárásként egy üde színfoltról beszélnék, ez pedig az emberek egymáshoz való viszonya, egymással kapcsolatos reakciók illetve ilyesmik. Nyilvánvalóan már akkor utópisztikus volt az egész de én nagyon imádtam, ahogy Lászlóval ül a rendőrkapitánynál a német tiszt, és beszélget vele. A Harmadik Birodalom egyik fő ellensége ott ül a német vezérrel szemben és beszélgetnek, szépen mint két értelmes ember. Ugyan ez a végénél is, ahol a rendőrkapitány Rick mellé áll. Az abszolút racionalitás (hisz a kapitány felfogja, hogy Rick nem a németellenesség miatt teszi amit tesz, hanem, hogy mentse a szerelmét és mi értelme lenne feladnia Rick-et?) mellett az emberség (László vs. német tiszt a kapitánynál) az amit imádtam a filmben. Jó érzés volt egy olyan filmet nézni, ahol az emberek "ősi ellenségként" is maximálisan az embert látják a másikban (nyilván itt is mindenki megteszi amit kell a célja elérésében, de más az erkölcsi ingerküszöb).
Nagyjából összegezve a filmet, nekem nagyon kellemes élmény volt, időtálló és szórakoztató.
A néhol szakbarbár megfogalmazásokért, mondatszerkesztésekért elnézést, most próbálgatom a kritikaíró vénám :P :P
Hasznosnak ítélted a kritikát? (1/0)
A film az alapmuveltség témaköréhez tartozik, nem is írnék mást.
A kiadás: a doboz jó masszív, és egyszeru, de post ez adja a szépségét. Vigyázni kell rá, mert kényes a borítás.
A benne található ajándéktárgyak lenyugözoek, csak dícsérni tudom.
3 lemez digipack csomagolásban: nagyon igényes és rengeteg extratartalommal bír.
Összegezve: Polcok Gyöngye
A kiadónak hatalmas respect, szeretnék hasonló kiadásokat is a kezemben tartani a jövoben!
A kiadás: a doboz jó masszív, és egyszeru, de post ez adja a szépségét. Vigyázni kell rá, mert kényes a borítás.
A benne található ajándéktárgyak lenyugözoek, csak dícsérni tudom.
3 lemez digipack csomagolásban: nagyon igényes és rengeteg extratartalommal bír.
Összegezve: Polcok Gyöngye
A kiadónak hatalmas respect, szeretnék hasonló kiadásokat is a kezemben tartani a jövoben!
Hasznosnak ítélted a kritikát? (0/0)