A film története remek, a forgatókönyv minden jelenetével, dialógjával zseniális. Csakhogy ebben a filmben minden csak jelezve van. A szerelem, a szenvedély, a fájdalom, minden. Godard csak lejelezteti színészeivel a jeleneteket. Ezáltal megfosztja a figuráit attól, hogy mélységük legyen, hogy átélheto sorsokat jelenítsenek meg.
Godard szerint a film olyan mint a háború: szerelem, szenvedély, élet, gyilkosság, halál. Az elso három hiányzik A kis katonából, így az utolsó ketto is tét nélkülivé válik.
Godard elméletileg nagyon érti a mozit. Ez minden filmjébol látszik. Sajnos sokszor kibújik belole a kritikus és legyozi benne a rendezot. Ez a filmje is egy kritikus mozgóképe.
Anna Karinának, és a Jules és Jimbol ismert férfi foszereplojének esélye sincs, hogy érzelmeket váltson ki a nézobol, mert a jelenetek összecsapottak. Az akciójelenetek megoldásai, pedig kimondottan bénák. Filmes esszét látunk mozi helyett. Godard csak az analitikus észhez kíván szólni, és éppen ezzel a gesztussal tagadja a film lényegét: mert ha egy munek csak analitikus szintje van, akkor az nem film, hanem gondolatkísérlet, esszé. Jobb lett volna leírnia egy folyóiratban...
És mégis: nem véletlen, hogy oly termékenyítoleg hatott olyan mesterekre, mint Scorsese, Jarmusch, Wenders. Bár Wenders utolérte a tét nélkülivé váló intellektualizálásban.
A Cohen testvérek egyszer a berlini Filmfesztiválon azt mondták, hogy Godard elavult. A kis katona mai szemmel is friss film, emiatt a hibái is frissek, és fájó, hogy mekkora lehetoség mellett ment el a francia atya.
Az már csak paródia, hogy tíz évvel késobb, o maga is azok táborába csatlakozott, akik ellen ezt a szimpatikus eszmeiségu kísérletét szánta: forradalmi-fanatikus lett: maoista.