Mi NOK.
Csacsogunk, telefonálunk, szervezkedünk, rendezkedünk, kéjes örömmel vásárolgatunk, titkos-misztikus módon eltunünk a szépészetek ajtajai mögött, ahol valami olyat élünk át notársainkkal, amit a férfiak sosem fognak megérteni, megfejthetetlen örökbarátságokat kötünk, eros szolidarítással összezárunk, ha egy társunkat egy pasi részérol sérelem éri, sajnálkozunk, együttérzünk, támogatunk, kibeszéljük, megbeszéljük, átbeszéljük. Hát ezek vagyunk. Vagy valami ilyesmi. És ezek Diane English filmjének hosnoi is. Karrieristán, feleségesen, anyásan, szabadon: nok.
A Nok nofilm. Nem csajfilm, mert annál azért mélyebbre utazik a noi lélek titkainak megfejtésében. Ide már kevés Miss Bradshaw lelkivilága, ez egy kicst nagyon más. Igen, tipikus, igen – mea culpa- effélék vagyunk, biz’.
A Nok noi szemmel sem kimagaslóan jó film, de van benne valami, amitol mégis sokkal szerethetobb az elodeinél. A realistább döntések a válaszutakon, a valósághubb karakterek – mégha nekünk, hétköznapi lényeknek/lányoknak messze is van New York gazdagabbik vége és nem csak földrajzi értelemben -, és az életszerubb párbeszédek helyezik George Cukor 1939-es azonos címu filmjének 21.századi remakejét a korábbi „csak csajoknak” cimkéju mozik elé, igaz, csak egy kicsivel.
Kategóriájában nagyon jó, úgy nagy általánosságban átlagos.
És uraim ... valóban, csak saját felelosségre.:)