Ez a film fizikai fájdalmat okozott. Hogy a közepén kezdjem: tényleg az az ideális téma egy vígjátéknak, hogy a világ szar, és kínunkban azon kéne röhögnünk, hogy másoknak még szarabb, meg azon, hogy ennek leplezésére a film szereploi miket találnak ki? Ehhez nem kell filmet csinálni, a kertévék délutáni és esti musorsávjában ezek mennek nonstop! És ha már készül ilyen film, legalább nem kéne benne a jubileumi százezredszer elsütni az "undivagy-barikvagyunk-örihari-öribari" klisét. És ha már elsütötték, nem kéne újrahasznosított karaktereket belerakni: Stifler ugyan öregedett tíz évet, és bikajelmezt húzott, de azért még felismerem, és szintén nem most látok eloször 14 éves Harry Potter, és 10 éves 50cent-klónt. Plusz itt van Paul Rudd, aki talán attól esett ilyen mély depresszióba és apátiába, hogy ebben a filmben kell szerepelnie, így csak ötpercenként tud felböfögni egy-egy cinikus közhelyet. Na, meg az egész keretének ott a Sturdy Wings, vagyis a két felnottet és a két fiatalkorút egy olyan, kiéhezett no által létrehozott "segíto" szervezet ismerteti össze, aki dühös mindenkire, amiért már nem drogozik. És egyébként is milyen végtelenül beteg ötlet gyerekeket használni terápiás célokra olyan felnotteknél, akik saját magukkal sem tudnak mit kezdeni?! Ha ezt megnézi egy szociális munkás, kalapáccsal fogja ütögetni a fejét. Az egész úgy, ahogy van, szánalom a köbön!
Ami számomra is poén volt, azt egy kezemen meg tudom számolni: a bikapia-egyveleg, a mókus-kórus, a lószobros jelenet, az altatós szex és a kisszantóniai sereg.
Az utóbbi idoben a céltalan, igénytelen, csúfolódásra kiélezett "vígjátékokat" ritkán találom szórakoztatónak. Ezt viszont végignézni is alig tudtam. Persze lehet, hogy csak azért, mert sajnáltam, hogy ezt az ötletesnek ígérkezo karikatúrát egy ennyire üres és lapos "vígjátékra" pocsékolják el... vagy azért, mert ez tényleg "példátlan", csak másképp.