Ezt megelőzően mindössze egyszer láttam a filmet, még a bemutatása idején, moziban, 2002 elején. A sok dicsérő kritika és a felfokozott várakozás után, sajnos csalódnom kellett. Igaz, lehet, hogy nem egy Conan, a barbár szerű akciómozira kellett volna számítanom. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy késésben voltunk a moziból, ezért éhesen, illetve szomjasan ültem végig a három órát. Ez pedig nem segít az élvezhetőségen.
Sose váltam Gyűrűk ura rajongóvá, valószínűleg soha nem is fogok, a Star Wars marad számomra az örök szerelem. A következőkben ezért ne egy fan beszámolójára számítsatok háttérinformációkkal, elemzésekkel. A Gyűrűk urával, mint jelenséggel és a hatásával sem fogok foglalkozni, csak és kizárólag magával a filmmel, ahogy ezt a Titanic esetében is tettem. Egy egyszerű filmbuzi szubjektív véleménye következik tehát, aki még csak a regényt sem olvasta.
Mindenekelőtt le kell szögeznem, hogy tisztelem A Gyűrűk urát. Egyedülállóan hatalmas, epikus vállalkozás a filmtörténetben, melyet még jó ideig lehetetlen lesz felülmúlni. Peter Jackson-nak, mint rendezőnek jócskán vannak hibái, de ezt közel remekül összehozta. A legnagyobb érdemének egyértelműen a trükkök, elsősorban a CGI technika alkalmazását tartom. Telis-tele a film fantasztikusabbnál fantasztikusabb trükkökkel, ezek mégse uralkodnak soha a történeten, soha nem terelik el a figyelmet, épp ellenkezőleg: Jackson a történet és a film szolgálatába állította a technikát egy olyan korban, ahol ez sajnos inkább cél volt, semmint eszköz. Ennek ellenére mégis forradalmi vizuális trükköknek lehetünk szemtanúi, amelyek az elmúlt tíz évben semmit se vesztettek hatásukból.
Andrew Lesnie operatőri munkáját pedig külön ki kell emelnem. Bámulatosan gyönyörű a fényképezés, legyen szó valós-vagy képzeletbeli tájakról, a mennyet, a poklot, és a valós világot egyaránt hihetően és emlékezetesen jeleníti meg. A légifelvételek és a tájképek egyenesen lélegzetelállítóak voltak.
Howard Shore zenéjétől már nem voltam annyira elájulva. Szó se róla, tökéletesen festi alá a látottakat, sőt nem egyszer jelentősen hozzátesz a filmélményhez, gondolok itt elsősorban a Lidérces részekre, vagy a barlangos jelenetre, melyben nem tudjuk eleinte, mi üldözi a főhősünket, csak annyit tudunk, hogy valami gonosz és félelmetes. Ez utóbbi jelenet elsősorban a zene miatt válik oly hatásossá. Mégis, most fejeztem be a filmet, és egyetlen dallamot sem tudnék már felidézni belőle. A hangeffektusok szintén kiválóak, nagyon hatásosak, de sajnos ezek sem különösebben emlékezetesek.
A szereplőkről nem tudok igazán rosszakat mondani. Egyedül Orlando Bloom volt zavaró egy kissé, de nagyon keveset szerepel ebben a részben ahhoz, hogy igazán idegesítővé váljon. Továbbá Elijah Wood-ot és az általa játszott Frodó karakterét éreztem egy csöppet halványnak egy ilyen nagyszabású mozimítosz főhősének. Ian McKellen kiváló volt az idős varázsló szerepében, de Magneto-ként az X-Menben sokkal nagyobbat alakított. Ellenben a Vándor, Viggo Mortensen nagyszerű, pont olyan amilyennek egy igazi mozis fantasyhősnek lennie kell. Férfias, titokzatos, becsületes és már csak külseje miatt is a vászonra kívánkozik. Nála csak Sean Bean, a kísértésbe eső Boromir alakítója tetszett jobban, őt emelném ki elsőnek a színészek közül. A többiekkel abszolút nincs semmi gond, csodálatosan játszanak, gyakorlatilag teljesen eggyé váltak szememben a szerepükkel, mikor épp néztem a filmet, és valószínúleg ez volt a cél. Jackson remekül választotta ki őket, ők pedig nagyszerűen helyt álltak. Christopher Lee visszatérése (természetesen negatív szerepkörben) pedig telitalálat. A magyar szinkron is fantasztikus, méltó az eredetihez, szomorú, hogy ilyen a Star Warshoz sosem készült. Ebből a részből még nem ismerjük meg igazán mélyen a figurákat, de lehet, hogy nem is baj. A Gyűrűk Ura legnagyobb erénye, hogy legyen bármifélék a karakterek, mindig emberiek maradnak a szó legarchetipikusabb értelmében. Örök, évezredeken átívelő emberi döntések elé kerülnek, kétségek között vergődnek saját magukat és a küldetésüket illetően, vagy a Jó és a Rossz között tipródnak, megkísértik őket, függőségektől szenvednek, szerelmesek… egyszóval könnyedén lehet velük azonosulni, annak ellenére, (vagy inkább épp ezért) mert nem igazán ismerjük őket. Mégis bennük magunkra ismerünk... Többek között ennek is köszönhető, hogy A Gyűrűk Ura a mozimitológia részévé válhatott, és sokan vallásos áhítattal közelítenek felé.
És persze köszönhető még annak a hatalmas fantáziának, ami elsősorban Tolkien érdeme, de Jackson lehelt ebbe életet, és valósította meg elsőrangúan ezt a különleges, egyedi világot, ráadásul mindezt korát messze megelőzően. A filmben folyamatosan új kalandok várnak minket, új lényekkel találkozhatunk, mesebeli, varázslatos tájak válnak valósággá, meglepetést meglepetés követ. Az orkok és a lidércek filmes ábrázolása különösen jó volt. Peter Jackson szakmájának mestere, igazán ért a feszültségkeltéshez, az ijesztegetéshez, és a látványvilághoz, amivel sikeresen hozta létre nemcsak a fantasy alapkövét, de a 2000-es évek meghatározó trilógiáját, melynek hatására sorra jöttek a hasonló műfajú alkotások, melyek közül egynek sem sikerült elérnie ezt a magas színvonalat. Persze a hatalmas sikernek a szerencséhez is köze volt. Amerika háborús időszakának elején mutatták be az első részt, a nézők pedig szíves örömest menekültek ebbe a valóságosnak tűnő mesevilágba. Az akkortájt hódító háborús és akciófilmek egyszerre túl valóságosnak hatottak.
A Gyűrűk Ura azonban mégse lesz az örök kedvencem vitathatatlan érdemei ellenére sem, bármennyi alázattal is közelítek felé. A legnagyobb, legfőbb problémám vele, hogy egyszerűen túl komolyan veszi magát, annak ellenére, hogy ez „csak” egy mese. Lehet, hogy a legmonumentálisabb mese, de akkor sem válik többé ennél egy percig sem. A világ szabályrendszerét is kissé önkényesnek éreztem néhol, és egy ilyen kidolgozott világnál ez nagy probléma. Továbbá egyáltalán semmi humor nem lelhető fel a filmben, ami pedig mégis, az egyáltalán nem vicces. Pedig a történet elején, a giccses hobbitmegye igazán adhatott volna alkalmat némi humorizálásra. Nem azt mondom, hogy A Gyűrűk Urának idétlenné kellene válnia, de az sem jó, hogy ennyire száraz. Ha már a fantasyknál járunk a Star Wars-nak is van humora, de még a kőkemény Conan-nek is, és tisztában voltak az alkotók azzal, hogy ők most egy szórakoztató mesét csinálnak, és ez érezhető a filmeken is. A Gyűrűk Ura ehhez képest olyan vérkomolyan veszi saját magát, hogy helyenként emiatt már inkább nevetségessé válik, gondolok itt elsősorban Boromir túlnyújtott haláljelenetére, ahol előbb lassított felvételben lenyilazzák pár percig, aztán pedig Aragorn karjaiban is haldoklik még pár percig. Mint már említettem, Boromir és az őt játszó Sean Bean a kedvenc karakterem ebben a történetben ez a jelenet mégis inkább kínosra, illetve nevetségesre sikeredett, semmint drámaira, vagy szomorúra. Ez Jacksonnak egyébként úgy látszik a mániája, a King Kong befejezése körülbelül olyan, mint ez a jelenet, megtízszerezve a sok naplementével, meg lassítással, meg búcsúzkodással együtt. Az a nagy szerencséje, hogy ezek a haldoklási jelenetek A gyűrű szövetsége legjobb akciójelenete előtt illetve után láthatóak, amikoris hőseink összecsapnak az orkokkal. Ez a jelenet viszont remekül fényképezett, elsőrangúan koreografált, gyors, brutális és látványos. De térjünk vissza a másik nagy problémámra a filmmel kapcsolatban. Egy ilyen nagyszabású, három óra hosszú filmhez egyszerűen szükség van a katarzisra, amire itt hiába várunk. A Star Warsban felrobbantják a Halálcsillagot, a Conanben eljön a bosszú ideje… A gyűrű szövetségének pedig még csak rendes befejezése sincs. Egyszer csak vége van és hopp, várhattok egy évet a következő részre. Szerintem, ha az ember fogja magát és képes végigülni három órát (most abba nem megyek bele, hogy szerintem rövidebben is el lehetett volna mesélni, sőt talán még hatásosabb is lett volna), akkor az a minimum, amit elvárhat, hogy legalább legyen a filmnek rendes vége.
Peter Jackson nyilván hihetetlenül jól oldott meg rengeteg dolgot a filmben, amiket fentebb ecseteltem, de sajnos neki is megvannak a maga hülyeségei, épp ezért tartom kicsit túlzónak azt, ahogy sokan viszonyulnak A Gyűrűk Urához. Elismerem én is, hogy milyen egyedülálló, remek alkotás, sőt olyan illő alázattal állok hozzá, amennyire megérdemli, de attól még látom a hibáit. És érzésem szerint az egyik fő hibája, hogy Jackson legalább ekkora alázattal állt neki az adaptálásnak. Már ha ezt egyáltalán hibának lehet tekinteni, hisz tény, hogy hatalmas kritikai és pénzügyi siker volt a trilógia, amit azóta se nagyon múltak fölül, és ez egy darabig nem is fog változni. Mindenesetre lekötött engem is három óráig ez az egyedi mesevilág, jövő héten pedig megnézem a második részt…