Az eredeti bemutatóhoz képest bizony alaposan megkésett írás lesz ez, de hát ahogy elnézem, mára már nincs is nagy tolongás Kill Bill elemzés ügyben. Amúgy meg újra az az eset állt fenn, ami mostanában nem először: az új formátum által keltett érdeklődés és újranézés gondolatokat ébresztett – s talán ez esetben nem is baj, hogy a moziba kerülés óta eltelt annyi év…
Arra, hogy a Menyasszonnyal hogy kerültem 9 évvel ezelőtt kapcsolatba, már nem emlékszem. Vélhetően már csak a DVD megjelenéskor – de a találkozás hatásos lehetett, mert a második részt már moziban láttam, ez biztos. Az akkori első benyomásos érzéseimet az azóta eltelt idő, no meg a második epizód nyilvánvalóan és szükségszerűen felülírták – de mivel nem is emlékszem rájuk, ezért nem is bánom. Ma meg már a Kill Bill első részének értékelésénél képtelenség eltekinteni a második résztől, s - a filmtörténelemben nem egyedi módon - egy félbevágott, hosszabb történet első felvonásaként értékelni. Persze ettől még kell állnia a saját lábán, ami nem utolsósorban a kissé különc rendező, Tarantinonak köszönhetően sikerül is..
A kulcs abban van, hogy nem kell komolyan venni. Az egészet. Ha ezt nem tartjuk be, már az elején gondban lehetünk: a menekülés a kórházból hiteltelen és nevetséges, 13 órán át várni a nagy lábujj megmozdulását a meggyilkolt faszi autójában egy nyilvános parkolóban – nos, ez minden, csak nem életszerű. Mint ahogy később, a szamurájkarddal való repülőzés, illetve természetesen a komplett tokiói éttermes jelenetsor a 88 eszementtel.. Abszolút nevetséges és bárgyú képsorok lennének egy e tekintetben önmagára valamit is adni kívánó moziban. Azonban itt nem. Itt pont a – így utólag tekinthetjük zsenialitásnak – rendezői koncepció által mesteri módon megszerkesztett stílus kavalkád aktív részesei….
Mert ami eddig kevés filmnek sikerült, az a Kill Billnek – és Tarantinonak – hibátlanul bejött. Kivételes érzékkel összerakott stílus kavalkád, ahol a mű minden egyes kockája hatalmas tiszteletadás a rendező kedvenceinek, mindez úgy, hogy közben egy igazi kultfim is született. A spagetti western, a szamuráj- és kung fu filmek, a bosszúfilmek legtipikusabb zsánereit úgy keverte meg Tarantino időrendben, hogy alkalmazza hozzá a fekete/fehér és az anime megjelenítései formáit is. Sok film próbálkozott már hasonlóval (általában ugyan csak kettő stílussal), de kevesen találták el az arányokat. Úgy érzem, itt minden stimmel. Nem zavaró az időrend cserélgetése, kellő mértékben vannak a különböző stílusok, igazi élmény lovagolni köztük. A brutalitás pedig, ami az akkori bemutatató kiemelt csábítási szlogenje volt, ügyesen van tompítva egyrészt a színek elvételével, másrészt pedig a harcok pont azzal a hiteltelenné tevésével, ami ezáltal a komolytalanság egyik legnagyobb erényévé válik. Tömören: úgy fröcsög itt a vér, hogy tudjuk, hogy vér az, ami fröcsög, de nem fordul ki tőle a gyomrunk, mert bár röhögni kellene rajta, ahogy fröcsög, csupán csak széles mosollyal nézzük végig és közben nem váltunk szadistává. És közben még azt is érezzük, hogy valami nagyon jó született..
Valóban az. De önmagában az egész nem működhetne a mozi kiváló karakterei nélkül. A Kill Bill másik kulcsa ugyanis: a szereplői… Mert ugye szőrösszívűen tekintve, ha a sztori nem egy nagy eresztés- itt pedig nem az -, akkor célszerű a karaktereken át közvetíteni a lényeget. E tekintetben pedig a Kill Bill zseniális lett. A Vipera halálosztag minden egyes tagja egészen kiváló figura, egészen kiváló megjelenítéssel. A Menyasszony ellenfelei közül mondjuk, itt csak kettőt ismerünk meg behatóbban, de Green, meg O-reen Ishii is remek figurának tűnt. Mellettük Hattori Hanzo, no meg örök kedvencem, a kis Gogo marad emlékezetes karakter. Emlékezetes figurák emlékezetes jelenetekkel emlékezetes filmhez vezettek: a késpárbaj közben hazatérő kislány, Gogo láncos buzogánya, O-ren Ishii hatalomátvétele a tanácsban, a „88 eszement” eszement ugrabugrálása, de még az elejéről a majdnem nekrofil jelenetek – mind olyan képsor, amit soha nem felejtek el. És számomra egy film maradandóságát a soha el nem felejtett képsorok jelentik.
Meg a zene. Tarantino mindig is profin válogatott zenét moziijaihoz, de talán itt tette ezt a legsikeresebben. Az azóta beszerzett OST néhány dallama mára klasszikussá vált, a fütty telefonok millióin lett csengőhang. Mi más bizonyíték kell egy film kulttá válásához???
A BD elsősorban kedvező ára miatt került a DVD helyett a polcra. Ugyanis anno már a DVD egészen kiváló kiadás volt, jó képpel, de mindenekelőtt nagyon jó hanggal. Akkor is már a légy zümmögése a szobában teljesen valós élményt adott – értsd: film megállít, légy keres -, s most sem volt másképp. Ugyan érezhetően tisztább, kicsit jobb a BD HD MA hangja, de ennek tükrében értékelődik csak fel a DVD hangzása. Kategóriájában az jóval átlag feletti volt, ez csak átlagos. A zene gyönyörűen szól, minden effekt helyén – mégis én azt mondom, hogy akinek csak a DVD van meg, becsülje azt meg nagyon. Hangilag mindenképp. A kép természetesen sokkal jobb ezen, extra ugyanannyi. Ha valakinek fontos a váltás, jó minőséget kap a pénzéért.
Kosárba!
Arra, hogy a Menyasszonnyal hogy kerültem 9 évvel ezelőtt kapcsolatba, már nem emlékszem. Vélhetően már csak a DVD megjelenéskor – de a találkozás hatásos lehetett, mert a második részt már moziban láttam, ez biztos. Az akkori első benyomásos érzéseimet az azóta eltelt idő, no meg a második epizód nyilvánvalóan és szükségszerűen felülírták – de mivel nem is emlékszem rájuk, ezért nem is bánom. Ma meg már a Kill Bill első részének értékelésénél képtelenség eltekinteni a második résztől, s - a filmtörténelemben nem egyedi módon - egy félbevágott, hosszabb történet első felvonásaként értékelni. Persze ettől még kell állnia a saját lábán, ami nem utolsósorban a kissé különc rendező, Tarantinonak köszönhetően sikerül is..
A kulcs abban van, hogy nem kell komolyan venni. Az egészet. Ha ezt nem tartjuk be, már az elején gondban lehetünk: a menekülés a kórházból hiteltelen és nevetséges, 13 órán át várni a nagy lábujj megmozdulását a meggyilkolt faszi autójában egy nyilvános parkolóban – nos, ez minden, csak nem életszerű. Mint ahogy később, a szamurájkarddal való repülőzés, illetve természetesen a komplett tokiói éttermes jelenetsor a 88 eszementtel.. Abszolút nevetséges és bárgyú képsorok lennének egy e tekintetben önmagára valamit is adni kívánó moziban. Azonban itt nem. Itt pont a – így utólag tekinthetjük zsenialitásnak – rendezői koncepció által mesteri módon megszerkesztett stílus kavalkád aktív részesei….
Mert ami eddig kevés filmnek sikerült, az a Kill Billnek – és Tarantinonak – hibátlanul bejött. Kivételes érzékkel összerakott stílus kavalkád, ahol a mű minden egyes kockája hatalmas tiszteletadás a rendező kedvenceinek, mindez úgy, hogy közben egy igazi kultfim is született. A spagetti western, a szamuráj- és kung fu filmek, a bosszúfilmek legtipikusabb zsánereit úgy keverte meg Tarantino időrendben, hogy alkalmazza hozzá a fekete/fehér és az anime megjelenítései formáit is. Sok film próbálkozott már hasonlóval (általában ugyan csak kettő stílussal), de kevesen találták el az arányokat. Úgy érzem, itt minden stimmel. Nem zavaró az időrend cserélgetése, kellő mértékben vannak a különböző stílusok, igazi élmény lovagolni köztük. A brutalitás pedig, ami az akkori bemutatató kiemelt csábítási szlogenje volt, ügyesen van tompítva egyrészt a színek elvételével, másrészt pedig a harcok pont azzal a hiteltelenné tevésével, ami ezáltal a komolytalanság egyik legnagyobb erényévé válik. Tömören: úgy fröcsög itt a vér, hogy tudjuk, hogy vér az, ami fröcsög, de nem fordul ki tőle a gyomrunk, mert bár röhögni kellene rajta, ahogy fröcsög, csupán csak széles mosollyal nézzük végig és közben nem váltunk szadistává. És közben még azt is érezzük, hogy valami nagyon jó született..
Valóban az. De önmagában az egész nem működhetne a mozi kiváló karakterei nélkül. A Kill Bill másik kulcsa ugyanis: a szereplői… Mert ugye szőrösszívűen tekintve, ha a sztori nem egy nagy eresztés- itt pedig nem az -, akkor célszerű a karaktereken át közvetíteni a lényeget. E tekintetben pedig a Kill Bill zseniális lett. A Vipera halálosztag minden egyes tagja egészen kiváló figura, egészen kiváló megjelenítéssel. A Menyasszony ellenfelei közül mondjuk, itt csak kettőt ismerünk meg behatóbban, de Green, meg O-reen Ishii is remek figurának tűnt. Mellettük Hattori Hanzo, no meg örök kedvencem, a kis Gogo marad emlékezetes karakter. Emlékezetes figurák emlékezetes jelenetekkel emlékezetes filmhez vezettek: a késpárbaj közben hazatérő kislány, Gogo láncos buzogánya, O-ren Ishii hatalomátvétele a tanácsban, a „88 eszement” eszement ugrabugrálása, de még az elejéről a majdnem nekrofil jelenetek – mind olyan képsor, amit soha nem felejtek el. És számomra egy film maradandóságát a soha el nem felejtett képsorok jelentik.
Meg a zene. Tarantino mindig is profin válogatott zenét moziijaihoz, de talán itt tette ezt a legsikeresebben. Az azóta beszerzett OST néhány dallama mára klasszikussá vált, a fütty telefonok millióin lett csengőhang. Mi más bizonyíték kell egy film kulttá válásához???
A BD elsősorban kedvező ára miatt került a DVD helyett a polcra. Ugyanis anno már a DVD egészen kiváló kiadás volt, jó képpel, de mindenekelőtt nagyon jó hanggal. Akkor is már a légy zümmögése a szobában teljesen valós élményt adott – értsd: film megállít, légy keres -, s most sem volt másképp. Ugyan érezhetően tisztább, kicsit jobb a BD HD MA hangja, de ennek tükrében értékelődik csak fel a DVD hangzása. Kategóriájában az jóval átlag feletti volt, ez csak átlagos. A zene gyönyörűen szól, minden effekt helyén – mégis én azt mondom, hogy akinek csak a DVD van meg, becsülje azt meg nagyon. Hangilag mindenképp. A kép természetesen sokkal jobb ezen, extra ugyanannyi. Ha valakinek fontos a váltás, jó minőséget kap a pénzéért.
Kosárba!
Hasznosnak ítélted a kritikát? (0/0)
A film klasszikus, a kiadvány szuper. Tökéletes kép és referencia szintű angol hang ( a hátsó hangok folyamatosan és szépen szólnak, főleg amikor a légy a megvert mennyasszony körül összevissza repked, vagy az anime-s részeknél).
Hasznosnak ítélted a kritikát? (0/0)