James Bond - A legújabb Jason Bourne
A James Bond-filmek azon franchise-ok közé tartoznak, amelyeket tűkön ülve vár a mélyen tisztelt nagyérdemű, ami köszönhető annak, hogy mindig megtalálják a szerepre és a rendezésre legalkalmasabb embereket. Őfelsége titkos ügynöke hatalmas múltra tekint vissza, de meglátásom szerint a Daniel Craig által játszott Bond tér el a legjobban ez eddig megszokottaktól.
Megannyi ponton változtattak már a karakteren, és az alapvető jellemvonások egyre inkább háttérbe szorulnak, ugyanakkor a Skyfall egy kis nosztalgiával is szolgált a néző számára. Az igazi bloggerek és megszállottak számos statisztikát készítettek már ezekről a mozikról, célkeresztbe állítva az elcsábított nőket, a meggyilkolt embereket stb. A Craig által alakított Bond a legvisszafogottabb, a legeltérőbb mind közül. Igazság szerint -talán nem csak én vettem ezt észre- inkább hajaz Jason Bourne-ra, mint egy nőfaló, öltönyös titkos ügynökre. Egy biztos: 2002-ben Tony Gilroy és Doug Liman gyökeresen megváltoztatták a kémekről és az akciófilmekről felállított elképzeléseinket, amit a Bond-filmek készítői egy az egyben átvettek.
Ahogy az a 2012-es évben jó néhány akcióhősnél bekövetkezett, Bond-nak is fordulóponthoz érkezett az élete, akár a privát szféráját, akár a karrierjét veszem alapul.
Egy balul sikerült akció következményeként az Ügynök eltűnt. Kis idő elteltével bukkant csak fel, de akkor már a vezetők szemében alkalmassága a feladatra kérdésessé válik és Bond sem biztos magában, illetve a homályba burkolódzó múltját is elkezdik feszegetni. Megkezdődik a pokoljárás és szembe kell néznie nem csak a terroristákkal, hanem saját magával és képességeivel is.
Talán az egyik filmes magazinban olvastam, hogy Daniel Craig-nek volt a legkevesebb dolga a nőkkel. Majd megnéztem a Skyfall-t és valóban így volt, mert gondoljunk csak bele: a karaktert alapvetően az elegancia, a sznobizmus és a kimértség jellemezte. Vegyük alapul Sir Sean Connery-t, Roger Moore-t, Timothy Dalton-t vagy az átmenetet képező Pierce Brosnan-t. Nekik jól állt az öltöny, a hangtompítós pisztoly, meg a „Martini...Rázva, nem keverve!” A 21. század titkos ügynöke automata/félautomata gépfegyverrel írtja a szerencsétlen „mit sem sejtő” ellenfeleket... Mert, ha valami kimondottan feltűnő volt számomra, az az, hogy a Skyfall-ban nem spóroltak a tölténnyel. Semmi tervezés, csak zsigeri szinten működő, ösztönös irtás. Helyenként csak pislogtam, akkora volt a meglepetés számomra. A logikusan felépített, trükkös becserkészést lecserélték -erre a részre legalábbis- egy féktelen kaszabolásra. Nem lettem volna meglepve, ha a mozivászon jobb felső sarkában megjelent volna egy számláló „Kills:” felirattal. Mindemellett az, hogy ilyen irányt vett a széria abszolút nem probléma, mert ha csak azt nézem, hogy mekkora nyomás lehet az ilyen foglalkozást űző egyéneken, megértem az ilyen fajta megnyilvánulást és emellett megmutatja a karakter sötét oldalát is.
Ebből kifolyólag számomra sokkal befogadhatóbbá vált James Bond figurája és az egész történet is.
Ha a dramaturgiai részét nézem, a poénok és párbeszédek abszolút jók. A 90-es évek klasszikus „egymondatos beszólásait” lecserélve, a helyzetkomikumot kihasználva tették a Skyfall-t -a pörgős akciómozi mellett- egy humoros, roppant szórakoztató alkotássá.
Nagyon sok utalás van a régi kémfilmek jól bevált kütyüire (robbanótoll, Rolex karóra egy kis extrával, stb.), amiket néha pikírt megjegyzésekkel illetnek, kicsit kifigurázva az akkori kor fantasztikumait. Persze emellett felvillantanak egy gyönyörű 1963-as Aston Martin DB5-öt is, amivel már találkozhattunk a Goldfinger-ben. Ezen kívül az elmaradhatatlan „pisztolycső”motívum is feltűnik, mint megannyi Bond-filmben. Ettől függetlenül, ha megnézem a régi és az új ügynököket, valamint össze akarom őket hasonlítani, akkor Ég és Föld. Persze 50 év alatt sok minden megváltozott és ami akkor menő volt, az ma már csak jó pár mosoly előcsalására lenne jó. Jobb esetben...
Természetesen, hogyan is lehetne szó nélkül elmenni a hivatalos Bond-dal mellett, amivel -mint az összes többivel- csak egy baj van: a könyökömön jön már ki. Hiszen mindenhonnan ez folyik, eredetiben, remixben, acapella-ban és még sorolhatnám. Persze nekem ez tetszik az össze közül a legjobban. Adéle nagyon ráérzett a film súlyára és mondanivalójára mindamellett, hogy valószínűleg az oroszlánrészét, a zenészek és a hivatásos szövegírók készítették. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy az ő előadásában, az ő hangjával ez egy tökéletes kiegészítője a Skyfall-nak. Jogos az Oscar-díj...
Mivel sokkal drámaibb lett az új Bond-mozi, a színészeknek is többet kellett ezáltal nyújtani. Jó érzéssel tölt el, hogy nem hagyták bukni a filmet, olyan „apróságon”, mint a színészi játék. Mondjuk, ami azt illeti, Sam Mendes rendezőtől ezt a hozzáállást vártam. Nem csak a kamerákra, a forgatókönyvírókra, de a karakterek megtestesítőire is odafigyelt és igyekezett a legjobbat kihozni belőlük. De hát ez történik, ha profik dolgoznak együtt és a forgatás során nem siklanak el afelett, hogy ez nekünk nézőknek készül.
Röviden: látványos, izgalmas kémmozi, ami inkább a nyersségre ment rá, mint sem a trükkös becserkészésre. Az eddigi ((szerintem)) legjobb Bond-film, ami nosztalgikus elemeket használva foglalja kicsit össze az elmúlt 50 évet. Más, mint a többi, de Daniel Craig is egy más karaktert hoz már régóta. Nyugodt szívvel ajánlom Mindenkinek, akár Bond-rajongó, akár nem, de szereti az akciófilmeket. Ez egy gazi adrenalin-bomba!
10\9
Megannyi ponton változtattak már a karakteren, és az alapvető jellemvonások egyre inkább háttérbe szorulnak, ugyanakkor a Skyfall egy kis nosztalgiával is szolgált a néző számára. Az igazi bloggerek és megszállottak számos statisztikát készítettek már ezekről a mozikról, célkeresztbe állítva az elcsábított nőket, a meggyilkolt embereket stb. A Craig által alakított Bond a legvisszafogottabb, a legeltérőbb mind közül. Igazság szerint -talán nem csak én vettem ezt észre- inkább hajaz Jason Bourne-ra, mint egy nőfaló, öltönyös titkos ügynökre. Egy biztos: 2002-ben Tony Gilroy és Doug Liman gyökeresen megváltoztatták a kémekről és az akciófilmekről felállított elképzeléseinket, amit a Bond-filmek készítői egy az egyben átvettek.
Ahogy az a 2012-es évben jó néhány akcióhősnél bekövetkezett, Bond-nak is fordulóponthoz érkezett az élete, akár a privát szféráját, akár a karrierjét veszem alapul.
Egy balul sikerült akció következményeként az Ügynök eltűnt. Kis idő elteltével bukkant csak fel, de akkor már a vezetők szemében alkalmassága a feladatra kérdésessé válik és Bond sem biztos magában, illetve a homályba burkolódzó múltját is elkezdik feszegetni. Megkezdődik a pokoljárás és szembe kell néznie nem csak a terroristákkal, hanem saját magával és képességeivel is.
Talán az egyik filmes magazinban olvastam, hogy Daniel Craig-nek volt a legkevesebb dolga a nőkkel. Majd megnéztem a Skyfall-t és valóban így volt, mert gondoljunk csak bele: a karaktert alapvetően az elegancia, a sznobizmus és a kimértség jellemezte. Vegyük alapul Sir Sean Connery-t, Roger Moore-t, Timothy Dalton-t vagy az átmenetet képező Pierce Brosnan-t. Nekik jól állt az öltöny, a hangtompítós pisztoly, meg a „Martini...Rázva, nem keverve!” A 21. század titkos ügynöke automata/félautomata gépfegyverrel írtja a szerencsétlen „mit sem sejtő” ellenfeleket... Mert, ha valami kimondottan feltűnő volt számomra, az az, hogy a Skyfall-ban nem spóroltak a tölténnyel. Semmi tervezés, csak zsigeri szinten működő, ösztönös irtás. Helyenként csak pislogtam, akkora volt a meglepetés számomra. A logikusan felépített, trükkös becserkészést lecserélték -erre a részre legalábbis- egy féktelen kaszabolásra. Nem lettem volna meglepve, ha a mozivászon jobb felső sarkában megjelent volna egy számláló „Kills:” felirattal. Mindemellett az, hogy ilyen irányt vett a széria abszolút nem probléma, mert ha csak azt nézem, hogy mekkora nyomás lehet az ilyen foglalkozást űző egyéneken, megértem az ilyen fajta megnyilvánulást és emellett megmutatja a karakter sötét oldalát is.
Ebből kifolyólag számomra sokkal befogadhatóbbá vált James Bond figurája és az egész történet is.
Ha a dramaturgiai részét nézem, a poénok és párbeszédek abszolút jók. A 90-es évek klasszikus „egymondatos beszólásait” lecserélve, a helyzetkomikumot kihasználva tették a Skyfall-t -a pörgős akciómozi mellett- egy humoros, roppant szórakoztató alkotássá.
Nagyon sok utalás van a régi kémfilmek jól bevált kütyüire (robbanótoll, Rolex karóra egy kis extrával, stb.), amiket néha pikírt megjegyzésekkel illetnek, kicsit kifigurázva az akkori kor fantasztikumait. Persze emellett felvillantanak egy gyönyörű 1963-as Aston Martin DB5-öt is, amivel már találkozhattunk a Goldfinger-ben. Ezen kívül az elmaradhatatlan „pisztolycső”motívum is feltűnik, mint megannyi Bond-filmben. Ettől függetlenül, ha megnézem a régi és az új ügynököket, valamint össze akarom őket hasonlítani, akkor Ég és Föld. Persze 50 év alatt sok minden megváltozott és ami akkor menő volt, az ma már csak jó pár mosoly előcsalására lenne jó. Jobb esetben...
Természetesen, hogyan is lehetne szó nélkül elmenni a hivatalos Bond-dal mellett, amivel -mint az összes többivel- csak egy baj van: a könyökömön jön már ki. Hiszen mindenhonnan ez folyik, eredetiben, remixben, acapella-ban és még sorolhatnám. Persze nekem ez tetszik az össze közül a legjobban. Adéle nagyon ráérzett a film súlyára és mondanivalójára mindamellett, hogy valószínűleg az oroszlánrészét, a zenészek és a hivatásos szövegírók készítették. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy az ő előadásában, az ő hangjával ez egy tökéletes kiegészítője a Skyfall-nak. Jogos az Oscar-díj...
Mivel sokkal drámaibb lett az új Bond-mozi, a színészeknek is többet kellett ezáltal nyújtani. Jó érzéssel tölt el, hogy nem hagyták bukni a filmet, olyan „apróságon”, mint a színészi játék. Mondjuk, ami azt illeti, Sam Mendes rendezőtől ezt a hozzáállást vártam. Nem csak a kamerákra, a forgatókönyvírókra, de a karakterek megtestesítőire is odafigyelt és igyekezett a legjobbat kihozni belőlük. De hát ez történik, ha profik dolgoznak együtt és a forgatás során nem siklanak el afelett, hogy ez nekünk nézőknek készül.
Röviden: látványos, izgalmas kémmozi, ami inkább a nyersségre ment rá, mint sem a trükkös becserkészésre. Az eddigi ((szerintem)) legjobb Bond-film, ami nosztalgikus elemeket használva foglalja kicsit össze az elmúlt 50 évet. Más, mint a többi, de Daniel Craig is egy más karaktert hoz már régóta. Nyugodt szívvel ajánlom Mindenkinek, akár Bond-rajongó, akár nem, de szereti az akciófilmeket. Ez egy gazi adrenalin-bomba!
10\9
Hasznosnak ítélted a kritikát? (1/0)
James Bond - Felemelkedés
Bár mindig szívesen néztem meg a Bond-sorozat egy-egy darabját, rajongóvá sosem váltam. Aztán az utolsó két darab, főleg a Quantum már annyira nem őrzött semmit a régi titkosügynök hangulatból, annyira beleszürkült az akkoriban oly divatosan unalmas ukránluvnyás akciófilmek közé, hogy ha nem olvasok pár pozitív véleményt a Skyfallról és nem Sam Mendes rendezi, valószínűleg a tévében láttam volna először. Utólag mondhatom: kár lett volna addig várni vele...
"A nevem Bond. James Bond."
A nyitás egyáltalán nem volt egyszerű. Isztambul remek igazán újszerű helyszín volt... már A bűn árfolyamában és az Elrabolva 2.-ben is... a Skyfallra már csak a nyammogós fanyalgás maradt. Az első tíz perc minden pörgőssége, robbanékonysága és izgalma ellenére tökéletes megtestesülése volt annak, amiért sokan, köztük én is, temették Bondot a Quantum után: egy lett az egy kaptafára készült akciómese-klónok között, ugyanabban a ritmusban, szinte ugyanazokkal a járművekkel, ugyanazokkal a kameranézetekkel. Noha az akciófilmek soha nem azért voltak népszerűek, mert akkora mentális kihívást jelentettek, az esetlegesen felszabaduló adrenalin mennyiségén kívül lassan már csak az "ízesítés" különböztette meg ezeket, mint a popcornt. Aztán BUMM!... a főcímmel és Adéle számomra álmosító-nyivákolós főcímdalával az egész megváltozott... és olyat láttam, amit még tényleg soha: rebootot film közben.
"Ez egy Wa_lther PPK."
Korábban valaki a Sötét Lovag - Felemelkedést említette nekem a Skyfall kapcsán, és önkéntelenül bennem is felsejlett a bőregér legutóbbi darabja. A párhuzam nem távoli, hiszen mindkettőben egy totális leépülést és bukást követően kell újra felépíteniük a főhősöknek már nem is azt, akik korábban voltak, hanem a jelképet, akiknek a világ, a nézők látják őket. Felcsillantva a trendi akciófilmek hangulatát van bátorsága a Skyfallnak visszalépni az egyszerűségbe, a visszafogottságba, a rügy-állapotba, ahonnan valamikor kibontakozott mindez, és 50 év alatt eljutott az akcióklippek világába. Az új MI6 főhadiszállás, az általam csak "Secret Agent B_eginner s Kit"-nek elnevezett felszerelés átnyújtása, a tesztek, az új Q; mind-mind remekül adják vissza az újjászületés hangulatát, és a pusztulást is a "főnix" nyomában (ld.: sziget).
"Ez a sok rohangálás meg ugrálás... annyira lestrapál!"
Csakhogy egy jelkép sosem függetlenítheti magát a mögötte álló embertől, az éppen aktuálistól, ezért a jelképek fennmaradásának kulcsa mindig az egyénben keresendő. A személyes történetekben, az állapotokban, a tapasztalatokban és tettekben. Amik az eddigi Bondokban emlékeim szerint nem sok szerepet kaptak; míg a 007-esre szinte levakarhatatlanul tapadnak a legképtelenebb és ~furmányosabb technikai vívmányok, a manökenalkatú szexbabák és a világ leggyönyörűbb helyszíneinek pora, a Skyfall éppcsak elsétál ezek sorfala előtt, és a 007-es helyett James Bondra helyezi a hangsúlyt. Ahogy M sem csak a hidegfejű irányító lesz, hanem Emma, a maga esendőségével, hibáival, tévedéseivel, csalódásaival, és igen, racionalitásával, hűvösségével és cseppnyi cinizmusával. Ha csak egy rövid időre is, de benézhetünk a jelmez alá, a színfalak mögé, ahol már kevesebb az akciófigura, mint az ember. Van életkor, vannak fájó izületek, elkopott porcok, kézremegés... Bizony idővel van olyan, amikor a férfi a reggeli merevedést a derekában érzi, még James Bond is:).
"Nem ismerjük az ellenségünket. Már nem országokkal, hanem egyénekkel állunk szemben."
Ugyanez igaz a Bond-filmek eddig nem tárgyalt örök hozzávalójára, a főgonoszra is, hiszen ezúttal neki sem a hatalom a célja, amit az éppen aktuális kornak megfelelő eszközzel kívánnak elérni, legyen az arany, fegyver, űrbéli szuperlézer vagy a tömegmédia. Eszközei, amivel korábbi Bond-filmek katasztrófáit gombnyomássá degradálja csak az egyéni sérelmek elfedésére szolgál. Ugyanakkor ez és M vizsgálóbizottság előtti monológja idézi fel, hogyan változott a világ a Bond-filmek alatt. Azt, ahogy egy Bond-filmnek muszáj kötődnie a kor szelleméhez, amiben született, forgatták, hogy ne váljon kosztümös filmmé vagy éppen sci-fivé, ugyanúgy kell Bondnak fejlődni, öreg kutyaként új trükköket tanulni.
"Bohócnak már öreg vagyok, cirkuszigazgatónak még fiatal."
Mindez együtt, meg még sok-sok minden más (például a humor) tette élménnyé a Skyfallt, ami ebben a formájában nem is egy időutazás érzetét keltette, hanem egy folyamatosan visszafelé vetített filmét, amiben Bond és a környezetének története kísérhető végig, az ügynökségben, és még tovább. Egy véleményhez nekem a legjobb támpont, ha annyira jól érzem magam egy film közben, hogy spontán mosolyogni kezdek; nos, ez itt megvolt... Kicsit félek attól, hogy ez egyszeri alkalom volt, és James Bondnak vissza kell vedlenie az aktuális akciófilm- és globálpolitika trendjeinek 007-esévé, de egy dolgot a Skyfall vitathatatlanul bebizonyított: James Bond örök.
Röviden: Úgy tudott nekem Bond-antológia és jubileumi Bond lenni, hogy talán ez volt a legkevésbé Bondos Bond. Akció vagy akár kémfilm helyett sokkal inkább láttam drámát, amiben az állandó kellékek, a nők és a kütyük is csak emlékeztető gyanánt voltak benne, és ezt jobban tudtam élvezni, lassúsága ellenére is tartalmasabbnak éreztem, mint eddig bármelyik 007-es mozit.
"A nevem Bond. James Bond."
A nyitás egyáltalán nem volt egyszerű. Isztambul remek igazán újszerű helyszín volt... már A bűn árfolyamában és az Elrabolva 2.-ben is... a Skyfallra már csak a nyammogós fanyalgás maradt. Az első tíz perc minden pörgőssége, robbanékonysága és izgalma ellenére tökéletes megtestesülése volt annak, amiért sokan, köztük én is, temették Bondot a Quantum után: egy lett az egy kaptafára készült akciómese-klónok között, ugyanabban a ritmusban, szinte ugyanazokkal a járművekkel, ugyanazokkal a kameranézetekkel. Noha az akciófilmek soha nem azért voltak népszerűek, mert akkora mentális kihívást jelentettek, az esetlegesen felszabaduló adrenalin mennyiségén kívül lassan már csak az "ízesítés" különböztette meg ezeket, mint a popcornt. Aztán BUMM!... a főcímmel és Adéle számomra álmosító-nyivákolós főcímdalával az egész megváltozott... és olyat láttam, amit még tényleg soha: rebootot film közben.
"Ez egy Wa_lther PPK."
Korábban valaki a Sötét Lovag - Felemelkedést említette nekem a Skyfall kapcsán, és önkéntelenül bennem is felsejlett a bőregér legutóbbi darabja. A párhuzam nem távoli, hiszen mindkettőben egy totális leépülést és bukást követően kell újra felépíteniük a főhősöknek már nem is azt, akik korábban voltak, hanem a jelképet, akiknek a világ, a nézők látják őket. Felcsillantva a trendi akciófilmek hangulatát van bátorsága a Skyfallnak visszalépni az egyszerűségbe, a visszafogottságba, a rügy-állapotba, ahonnan valamikor kibontakozott mindez, és 50 év alatt eljutott az akcióklippek világába. Az új MI6 főhadiszállás, az általam csak "Secret Agent B_eginner s Kit"-nek elnevezett felszerelés átnyújtása, a tesztek, az új Q; mind-mind remekül adják vissza az újjászületés hangulatát, és a pusztulást is a "főnix" nyomában (ld.: sziget).
"Ez a sok rohangálás meg ugrálás... annyira lestrapál!"
Csakhogy egy jelkép sosem függetlenítheti magát a mögötte álló embertől, az éppen aktuálistól, ezért a jelképek fennmaradásának kulcsa mindig az egyénben keresendő. A személyes történetekben, az állapotokban, a tapasztalatokban és tettekben. Amik az eddigi Bondokban emlékeim szerint nem sok szerepet kaptak; míg a 007-esre szinte levakarhatatlanul tapadnak a legképtelenebb és ~furmányosabb technikai vívmányok, a manökenalkatú szexbabák és a világ leggyönyörűbb helyszíneinek pora, a Skyfall éppcsak elsétál ezek sorfala előtt, és a 007-es helyett James Bondra helyezi a hangsúlyt. Ahogy M sem csak a hidegfejű irányító lesz, hanem Emma, a maga esendőségével, hibáival, tévedéseivel, csalódásaival, és igen, racionalitásával, hűvösségével és cseppnyi cinizmusával. Ha csak egy rövid időre is, de benézhetünk a jelmez alá, a színfalak mögé, ahol már kevesebb az akciófigura, mint az ember. Van életkor, vannak fájó izületek, elkopott porcok, kézremegés... Bizony idővel van olyan, amikor a férfi a reggeli merevedést a derekában érzi, még James Bond is:).
"Nem ismerjük az ellenségünket. Már nem országokkal, hanem egyénekkel állunk szemben."
Ugyanez igaz a Bond-filmek eddig nem tárgyalt örök hozzávalójára, a főgonoszra is, hiszen ezúttal neki sem a hatalom a célja, amit az éppen aktuális kornak megfelelő eszközzel kívánnak elérni, legyen az arany, fegyver, űrbéli szuperlézer vagy a tömegmédia. Eszközei, amivel korábbi Bond-filmek katasztrófáit gombnyomássá degradálja csak az egyéni sérelmek elfedésére szolgál. Ugyanakkor ez és M vizsgálóbizottság előtti monológja idézi fel, hogyan változott a világ a Bond-filmek alatt. Azt, ahogy egy Bond-filmnek muszáj kötődnie a kor szelleméhez, amiben született, forgatták, hogy ne váljon kosztümös filmmé vagy éppen sci-fivé, ugyanúgy kell Bondnak fejlődni, öreg kutyaként új trükköket tanulni.
"Bohócnak már öreg vagyok, cirkuszigazgatónak még fiatal."
Mindez együtt, meg még sok-sok minden más (például a humor) tette élménnyé a Skyfallt, ami ebben a formájában nem is egy időutazás érzetét keltette, hanem egy folyamatosan visszafelé vetített filmét, amiben Bond és a környezetének története kísérhető végig, az ügynökségben, és még tovább. Egy véleményhez nekem a legjobb támpont, ha annyira jól érzem magam egy film közben, hogy spontán mosolyogni kezdek; nos, ez itt megvolt... Kicsit félek attól, hogy ez egyszeri alkalom volt, és James Bondnak vissza kell vedlenie az aktuális akciófilm- és globálpolitika trendjeinek 007-esévé, de egy dolgot a Skyfall vitathatatlanul bebizonyított: James Bond örök.
Röviden: Úgy tudott nekem Bond-antológia és jubileumi Bond lenni, hogy talán ez volt a legkevésbé Bondos Bond. Akció vagy akár kémfilm helyett sokkal inkább láttam drámát, amiben az állandó kellékek, a nők és a kütyük is csak emlékeztető gyanánt voltak benne, és ezt jobban tudtam élvezni, lassúsága ellenére is tartalmasabbnak éreztem, mint eddig bármelyik 007-es mozit.
Hasznosnak ítélted a kritikát? (1/0)