A Lázadók Szövetsége
No, ezzel a mozival ugyanúgy vagyok, mint mondjuk a Remény rabjaival voltam… Akkor is azt mondtam, sosem árt egy igazán jó filmnek a dicsérő szó, mert a köztünk felcseperedő ifjú filmrajongók bizony átsiklanak egy-egy több mint húsz éves film fölött: ósdinak, értéktelennek gondolván azt. Különösen az ő figyelmükbe ajánlom ezt a mesterművet – ha már az iskolamozikból kikopott…
Valahol én mindig is lázadó voltam. Egész gyerekkoromtól kezdve próbáltam szembe menni a világgal, szüleimmel, szabályokkal, mindennel. Ez hol a zsilettel megvágott farmerben, hol a felnyírt hajban, hol a motorozásban, hol pedig az ellenforradalom napján hordott fehér ünneplőben nyilvánult meg. S bár akkor, melegében nem rémlik, hogy láttam volna a HKT-át (már ki a fene is néz 18 évesen filmet a költészetről???), de később, mikor kapcsolatba kerültem vele, tudtam, hogy ez az én filmem. Mert olyan hatást, elsősorban érzelmi hatást volt (és azóta is) képes kiváltani belőlem, ami csak kevés mozinak sikerül. A film egész feelingje, az első 90%-ának mondandója, eseményei mind-mind nagy megelégedéssel töltenek el – még ma is. Élj a mának! – bizony, még ennyi idősen is simán képes vagyok vallani ezt, s lehetőségeimhez képest teszek is érte. Aztán persze a film utolsó 10%-a meg minden alkalommal a földbe döngöl, s bár mára, többszöri nézésre könnyeim elfogytak, de a tanulságot minden alkalommal jól megjegyzem…
Tulajdonképp nem igazán szerencsés mélyen belemenni a film dialógusaiba és gondolatiságába. No, nem azért, mintha nem lenne egytől-egyig zseniális, hanem mert jócskán elcsépelt közhelyeknek tűnnek: Keating mondatairól mindenki csak beszél a valóságban, azonban változni, megvalósítani kevés ember meri őket. Pedig kell, változni kell, őrültségeket kell csinálni. Mert tényleg nem tudni, mikor teszi le az ember a kanalat. Volt egy Jonnie Walker reklámfilm régen, annak volt a szlogenje „Élj úgy, hogy ha lepereg előtted az életed filmje, érdemes legyen végignézned!” – ez egy az egyben lehetne a HKT ars poeticája is. És az enyém is. A fiúk találkoztak valakivel, aki kinyitotta nekik az ÉLET szelencéjét, s a fiúk megtanultak élni, szembeszállni félelmeikkel, korlátaikkal és szüleikkel. Ez már önmagában is remek alapanyag lenne, kiváló párbeszédekkel, idézetekkel, sokrétű és nagyon jól megírt karakterekkel. A srácok, Williams, de még az igazgató is nagyon jól eltalált figura, amikre nagyon jól eltalált szereposztást párosítottak… Sajna Mr. Perryvel az élen…
A csodás, kellemesen csordogáló, kimondottan szerethető kis kamaszfilm utolsó negyed órája-benni események emelték ugyanis a filmet a klasszikusok közé. Mr. Perry viselkedése, az általa képviselt világnézet hatása, s tetteinek következménye emelte a klasszikusok közé. Az események láncolata annyira mellbevágó és egyben zsebbicskanyitógató, amit ugyancsak kevés filmnél érez az ember. A faszit már az első találkozásnál szíve szerint képen törölné az ember – hogy aztán a végére a komplett TV-t a fejébe húzza. Ugyanakkor az is tény, hogy nem egy különleges figurája lehetett ő korának, minden bizonnyal családok tucatjai éltek hasonló szigor és rend szerint az 50-es években. Itthon is és kint is. Most már szinte elképzelhetetlen ez – azonban a tanulságai a mában is aktuálisak. Nagyon bízom benn, ez a mozi képes volt néhány apát, családot más útra téríteni…
Az 50-es évekbeli középiskola hangulata ezzel a titkos társasággal visszarepít gyerekkorom ifjúsági regényeibe, a titkos kilógások, cigizések, piálások, csajozások pedig a korabeli (építő) táborok és egyáltalán, a gimnázium világába. Az egész mozi hangulata, díszlete, háttere egyszerűen magába szív. Az iskola, az evezősverseny (ezek szerint tényleg olyan fontos sport ez ott – ld. még Közösségi háló), a korabeli ruhák, frizurák, erkölcsök nagyszerű filmes munkát takarnak. Néhány egészen csodálatos kép a felrepülő madarakról, néhány nagyon jó zenei dallam (Keating füttye, illetve a Kongós dal), s néhány emlékezetbe égő jelenet (utolsó osztálytermes) teszi maradandóvá a filmet.
A kezdő színészpalánták totál átéléssel alakítják a lázadó kamaszt, a diri a maga szigorával tisztára olyan, mint Umbridge a Potterből (a mostani újranézéskor amúgy is sokszor eszembe jutott a Potter) Keating pedig, az örök mosolygós Keating a zseniális irodalomtanár. Akkor is – amit szerintem valahol ő is érez a végén, s a film is sugallja – hogy az eseményekért tényleg felelősség terheli. Sőt, megkockáztatom, a nézők, elemzők legnagyobb részének a film fő tanulsága is az, hogy a felelőtlen lazaság lásd, hova vezet… De nekem nem. Nekem az, hogy lázadni kell!!
A BD tulajdonképp kiváló. Kép szép, az angol hang korához képest kimondottan jó. Talán egy picit halk a párbeszéd, de a zene s az effektek totál körbeölelnek. Ritkán csinálom, de ezúttal viszonylag sokat hallgattam a mono magyar hangot: nos, amellett, hogy értelemszerűen az effektek jó része elveszik, amellett, hogy egy picit valóban zajos, egy teljesen élvezhető és tisztességes hangkeverést kapunk. Gond nélkül végig lehet vele nézni a filmet. A kb. egy órányi extra mind magyar feliratos, s van közte jó pár érdekes info. Az operatőri gyorstalpalón személy szerint leakadtam, még ennyi film után is meglepődök, mi munka van egy-egy jelenetben. A lemez tartalma és minősége miatt is minden pénzt megér.
Kosárba!!
Valahol én mindig is lázadó voltam. Egész gyerekkoromtól kezdve próbáltam szembe menni a világgal, szüleimmel, szabályokkal, mindennel. Ez hol a zsilettel megvágott farmerben, hol a felnyírt hajban, hol a motorozásban, hol pedig az ellenforradalom napján hordott fehér ünneplőben nyilvánult meg. S bár akkor, melegében nem rémlik, hogy láttam volna a HKT-át (már ki a fene is néz 18 évesen filmet a költészetről???), de később, mikor kapcsolatba kerültem vele, tudtam, hogy ez az én filmem. Mert olyan hatást, elsősorban érzelmi hatást volt (és azóta is) képes kiváltani belőlem, ami csak kevés mozinak sikerül. A film egész feelingje, az első 90%-ának mondandója, eseményei mind-mind nagy megelégedéssel töltenek el – még ma is. Élj a mának! – bizony, még ennyi idősen is simán képes vagyok vallani ezt, s lehetőségeimhez képest teszek is érte. Aztán persze a film utolsó 10%-a meg minden alkalommal a földbe döngöl, s bár mára, többszöri nézésre könnyeim elfogytak, de a tanulságot minden alkalommal jól megjegyzem…
Tulajdonképp nem igazán szerencsés mélyen belemenni a film dialógusaiba és gondolatiságába. No, nem azért, mintha nem lenne egytől-egyig zseniális, hanem mert jócskán elcsépelt közhelyeknek tűnnek: Keating mondatairól mindenki csak beszél a valóságban, azonban változni, megvalósítani kevés ember meri őket. Pedig kell, változni kell, őrültségeket kell csinálni. Mert tényleg nem tudni, mikor teszi le az ember a kanalat. Volt egy Jonnie Walker reklámfilm régen, annak volt a szlogenje „Élj úgy, hogy ha lepereg előtted az életed filmje, érdemes legyen végignézned!” – ez egy az egyben lehetne a HKT ars poeticája is. És az enyém is. A fiúk találkoztak valakivel, aki kinyitotta nekik az ÉLET szelencéjét, s a fiúk megtanultak élni, szembeszállni félelmeikkel, korlátaikkal és szüleikkel. Ez már önmagában is remek alapanyag lenne, kiváló párbeszédekkel, idézetekkel, sokrétű és nagyon jól megírt karakterekkel. A srácok, Williams, de még az igazgató is nagyon jól eltalált figura, amikre nagyon jól eltalált szereposztást párosítottak… Sajna Mr. Perryvel az élen…
A csodás, kellemesen csordogáló, kimondottan szerethető kis kamaszfilm utolsó negyed órája-benni események emelték ugyanis a filmet a klasszikusok közé. Mr. Perry viselkedése, az általa képviselt világnézet hatása, s tetteinek következménye emelte a klasszikusok közé. Az események láncolata annyira mellbevágó és egyben zsebbicskanyitógató, amit ugyancsak kevés filmnél érez az ember. A faszit már az első találkozásnál szíve szerint képen törölné az ember – hogy aztán a végére a komplett TV-t a fejébe húzza. Ugyanakkor az is tény, hogy nem egy különleges figurája lehetett ő korának, minden bizonnyal családok tucatjai éltek hasonló szigor és rend szerint az 50-es években. Itthon is és kint is. Most már szinte elképzelhetetlen ez – azonban a tanulságai a mában is aktuálisak. Nagyon bízom benn, ez a mozi képes volt néhány apát, családot más útra téríteni…
Az 50-es évekbeli középiskola hangulata ezzel a titkos társasággal visszarepít gyerekkorom ifjúsági regényeibe, a titkos kilógások, cigizések, piálások, csajozások pedig a korabeli (építő) táborok és egyáltalán, a gimnázium világába. Az egész mozi hangulata, díszlete, háttere egyszerűen magába szív. Az iskola, az evezősverseny (ezek szerint tényleg olyan fontos sport ez ott – ld. még Közösségi háló), a korabeli ruhák, frizurák, erkölcsök nagyszerű filmes munkát takarnak. Néhány egészen csodálatos kép a felrepülő madarakról, néhány nagyon jó zenei dallam (Keating füttye, illetve a Kongós dal), s néhány emlékezetbe égő jelenet (utolsó osztálytermes) teszi maradandóvá a filmet.
A kezdő színészpalánták totál átéléssel alakítják a lázadó kamaszt, a diri a maga szigorával tisztára olyan, mint Umbridge a Potterből (a mostani újranézéskor amúgy is sokszor eszembe jutott a Potter) Keating pedig, az örök mosolygós Keating a zseniális irodalomtanár. Akkor is – amit szerintem valahol ő is érez a végén, s a film is sugallja – hogy az eseményekért tényleg felelősség terheli. Sőt, megkockáztatom, a nézők, elemzők legnagyobb részének a film fő tanulsága is az, hogy a felelőtlen lazaság lásd, hova vezet… De nekem nem. Nekem az, hogy lázadni kell!!
A BD tulajdonképp kiváló. Kép szép, az angol hang korához képest kimondottan jó. Talán egy picit halk a párbeszéd, de a zene s az effektek totál körbeölelnek. Ritkán csinálom, de ezúttal viszonylag sokat hallgattam a mono magyar hangot: nos, amellett, hogy értelemszerűen az effektek jó része elveszik, amellett, hogy egy picit valóban zajos, egy teljesen élvezhető és tisztességes hangkeverést kapunk. Gond nélkül végig lehet vele nézni a filmet. A kb. egy órányi extra mind magyar feliratos, s van közte jó pár érdekes info. Az operatőri gyorstalpalón személy szerint leakadtam, még ennyi film után is meglepődök, mi munka van egy-egy jelenetben. A lemez tartalma és minősége miatt is minden pénzt megér.
Kosárba!!
Hasznosnak ítélted a kritikát? (0/0)