A legfőbb párhuzam ezzel a mozival kapcsolatban kétségkívül Spielberg Münchene. Ismét Moszad-ügynökök vadásznak a világban, ezúttal német háborús bűnösre, s valahol a hangulat, a témaválasztás miatt valóban helyén való a párhuzam. Legalábbis első pillantásra… Aztán ahogy egyre jobban haladunk előre a sztoriban, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá, hogy ez egy teljesen más mozi.
Egy nagyon jó mozi. Vérbeli thriller, ami elsősorban a remek forgatókönyvének és történetvezetésének köszönhetően kimondottan feszült és izgalmas két órát eredményez. Ugyanakkor egy nagyon jó bosszúfilm is, ami akár több síkon is értelmezhető – egy össznépi illetve egy személyes síkon. A film ugyebár két idővonalon követi három izraeli titkosszolgálati ügynök tevékenységét, amiből mindenképp az 1965-ös a hangsúlyosabb szál. Ötletes és – legfontosabb – hiteles a német orvos becserkészése és elfogása, s nem kevésbé feszült és hatásos a kudarcba fulladt kimenekítés is. A kezdetben három – a kötelező szerelmi háromszög azért nem hiányozhat -, később négy ember egy lakásba zárása, az ebből generált feszültség kiválóan megjelenített, néha szó szerint izzik a levegő a vásznon. Ami nem sikerült más moziknak (pl. épp legutóbb a Stone-nak), az itt kifogástalan: szimplán a párbeszédekkel, gesztusokkal, nézésekkel valódi feszültséget vittek a moziba. S ugyebár itt történik az az esemény is, ami az egész film kulcsa…
Itt történik? A fenéket. De, mégis, csak 1997-ben tűnik fel először. Igazából az egész film egyik legzseniálisabb jelenete, ami csak akkor nyer majd igazi értelmet, amikor majd másodszor látjuk. Én, amikor másodszor láttam, mondtam magamban, ez most mi a francért van, ez má’ volt egyszer… Hát persze. Utána meg az államat kerestem a földön. S tulajdonképp, ha jó belegondolunk, ez a jelenet a kapocs múlt és jelen között, ez a jelenet köti össze a két idősíkot. Ebből indul ki a film utolsó harmada, ami már a „jelen”, s ami talán épphogy csak egy picit lett akció és izgalomszegényebb. Rachel (Helen Miller) nyomozása a keleti végeken szintén hiteles és izgalmas, a helyszínek meg nekem a Bourne filmek orosz jeleneteit igézik… Kiváló (ráadásul, tudva, hogy hazánkban forgatták a film jó részét, kicsit a hazafias büszkeség is feszítheti a mellünket, nagyon jók lettek az itteni jelenetek).
A nagyszerű történet ugyanakkor nem működhetne nagyszerű karakterek nélkül. Különösen az ifjú ügynökök figurája zseniális, azokon belül is az ifjú Rachel, aki viszi a pálmát. Az a jelenet, ahogy elkapják a dokit – nos, azt nem fogom egyhamar elfelejteni. S ez jó. De a többiek is nagyon jók, csak valahogy a két fiú eltörpül a lány mellett. Jessica Chastain elverte őket rendesen. Mint ahogy a jelenben Helen Miller is – bár neki kétségkívül nagyobb lehetősége volt rá a történet szerint is. Szegény Ciarán Hinds (Peretz ’97) ellenében különösen – nos, az ő film eleji jelenete a másik ütős, ami nagyon megmaradt bennem. A többi színészre sem lehet igazán panasz, Sam Worthingtont meg végre komolyabb szerepben is megnézhettem. S még valami: nagyon jó és realisztikus a többnyelvű film. Az angol, német, ukrán nyelv igazi ínyencség, remek fűszere a mozinak. Eredetiben néztem, nem tudtam, hogy jön ez át a magyarban, de zseniálisan megoldották: a szinkronban csak az angol szöveg van magyarul, s pl. mikor a doki nyelvet vált, ugyanolyan hatásos a váltás ott is.
Ezek alapján összességében egy remek film lett az Adósság. Azonban nekem valahol, valami hibádzik ahhoz, hogy igazán szuperlatívuszokban tudjak róla beszélni. Az igazi katarzis elmaradt, még az ukrán események ellenére is. Talán nem volt meg hozzá az az érzelmi töltet, ami kellett volna – egy olyan mozit láttam, aminek minden perce érdekelt, de igazából nem tudtam volna könnyezni benn senkiért sem. Egy remek történelmi tabló, ami érintettség hiányában nem vájt szívembe – így csak megmarad szimplán egy remek mozinak.
A DVD tisztességes képpel és hanggal bír, no meg két nyúlfarknyi PR dokufilmmel. Azokon legalább van magyar felirat.
Kosárba!