Már megint az emberek vágnak haza mindent - Rise Of The Planet Of The Apes kritika
Tim Burton egészen pocsék filmje után nem csoda, hogy hagyták tíz éven át pihenni a makik uralta planéta történetét. Mikor a Fox nemrég előállt azzal, hogy biza eljött az idő egy újabb filmre a franchiseon belül, leginkább a "jaj de gáz" volt az, ami átfutott a nagyérdemű agyán. Aztán amikor az augusztusi bemutatóhoz képest április első felében még egyetlen kép se került ki a produkcióból, már az aggodalom is felütötte a fejét. Aztán az említett hónap közepén alig pár nap eltéréssel kaptunk egy CG felvételt Ceaser-ről (állak a földön), majd egy trailert (állak még jobban a földön), és a Planet of the Apes rögtön felkúszott a várólisták élére. És látva a végeredményt, nem is alaptalanul.
Ugyanis a legújabb Apes egyáltalán nem lett rossz film, sőt. Ez igazán dicséretes annak fényében, hogy forgatókönyve nem nagyon lehetett. Eme hiányossága teljes egészében az emberi karakterekre csapódik le, ugyanis ennyire hülye, értelmetlen, sötét, retardált, értelmes párbeszédre képtelen, homo sapiensekből álló bagázst már rég láthatott az A kategóriás filmvilág. Egyszerűen fáj követni a tetteiket, és aki ok-okozati összefüggéseket keresne, az már a film elején adja fel. Legjobb példa erre, hogy James Franco végigviszi azt a bravúrt, hogy öt évig él együtt a (mellesleg állatorvos) nőjével úgy, hogy kiderülne bármi is házmajma, Ceaser agyi teljesítményének hátteréről. De ez még semmi ahhoz képest, hogy pillanatok alatt változnak alap ideológiák egyesekben, hogy a szerető szívű fiú szemrebbenés nélkül kiteszi az apját egy lutri kísérletnek, és a sor még hosszan megy tovább. Nincs mit szépíteni: az Apes emberi karakterei nem rendelkeznek aggyal, a forgatókönyv ezzel foglalkozó (és valószínűleg nem létező) oldalait simán ki lehet dobni a fenébe.
Viszont a majmok. Na, az egészen más tészta. Mert ott biza egészen biztos, hogy voltak írók, valamint hogy a rendezőt, Rupert Wyatt-ot is kizárólag ez a rész érdekelte, és hogy volt ott egy hiper tehetséges Andy Serkis meg az egész WETA. A film akárhányszor visszatér Ceasar történetéhez, a minőségi mutató egy hatalmasat ugrik, néhol már a plafont kaparja. Amikor ezek a részek vannak, a Rise of the Planet of the Apes egy kimagaslóan kitűnő film. Akkor működik a dráma, működnek a karakterek (mármint a CG majmok, akik sokkal jobb színészek élő társaiknál), összeszorul a szív, érezni a fájdalmat, a vészjósló hangulat pedig ránehezedik a nézőtérre. Olyankor az Apes nemcsak jó, de iszonyat ijesztő is - és keményen döngeti az "év legjobb filmjei" kapuját. És akkor most szeretném még egyszer kiemelni Andy Serkist és a WETA-t, mert mindketten valami olyan munkát tettek le az asztalra, ami egy hatalmas tapsot valamint Oscar nominációkat (special effects + legjobb mellékszereplő?) érdemel. És ez a minimum szerintem. Jó, bevallom, néha kilóg a CG lóláb, de akkor nézz bele Ceaser szemébe - na ugye. Egy szó mint száz, filmünk simán A+ teljesítményt nyújt mind jellemfejlődés, színészi játék és technikai kivitelezés téren. Már ha majmokról van szó.
Viszont időről időre visszakapcsolunk ember hőseinkhez. Szerencsére valahogy sikerült összehozni, hogy a fentebb lehordott részek ne tegyék teljesen tönkre mindazt, amit addig felépített a film - viszont a hullámzás elkerülhetetlen. Olyan, mintha két filmet nézne az ember, és az értékelésnél ez sokba kerül. 7/10 - kár, mert ott szunnyad benne a max pontszám.