Kezdem a jóval: a történetek kitűnőek, a XXI. századi környezet, a modern technika használata kifejezetten vonzóvá teszi a feldolgozást. Lenyűgözőnek találtam a két főszereplő játékát, a mellékszereplők is abszolút mértékben élvezeteset alakítanak. Ami kritika írására indított: a hang pocsék. Az amúgy kitűnő zenei aláfestés elnyomja párbeszédeket, így szinte élvezhetetlen a nagyon is jól megcsinált évad.

A látatlanban vásárlás ezúttal nem hordozott akkora anyagi kockázatot, mint esetleg egyéb más esetben, hisz egy normál film áráért gyakorlatilag három filmet kapunk, három lemezen. Ráadásul önmagában Sherlock Holmes neve garancia lehet egy jó kis bűnügyi történetre, a sztori jelenkorba helyezése pedig érdekes változatosságot ígért. Ezek fényében – no meg Niwrok ajánlásával – bátran vágtam bele a kalandba, amit egyáltalán nem bántam meg. Szinte minden percét élveztem, legyen szó akár az elengedhetetlen humorról, akár a briliáns logikai okfejtésről, akár a kortárs London megjelenítéséről..
Aki a legutóbbi Guy Richie feldolgozásokat szerette, annak szerintem ez is be fog jönni. Egyszerűen tagadhatatlan a párhuzam, nekem végig a két mozifilm hangulata, eseményei jártak a fejemben. Az új, mai Londont Holmes és Watson környezetének egy kicsit valóban szokni kellett, de miután az agyam átállítottam a friss háttérre, semmi gondom nem volt vele. Tetszettek az aktualizálások, a napló helyett a blog, az okostelefonok, az új Sherlock és az új Watson is. Közben azonban nagyon nehezen vonatkoztattam el Robert Downey Jr-tól és Jude Lawtól, a sorozat közben szinte végig viszonyítottam a karakterek és eseményeket… S hogy miért is? Mert Guy Ritchie filmjeit nagyon kedvelem, azokat láttam előbb, ráadásul annyira hasonlított a kettő: a zene hangulata, hangszerelése baromi hasonló, a rejtélyek megoldása, annak nézők elé tárása szintúgy. Mindkét Holmes őrülten zseniális elme, korának különce – már csak a figuráért bármikor megéri megnézni a történeteket. Az egész hangulat, környezet nagyon rendben van, ugyanúgy végigmegyünk London ikonikus helyszínein, mint a XIX-ik századiban - csak itt már ugyebár kész állapotban láthatjuk azokat a műremekeket, amik a mozifilmekben még csak épültek…
Természetesen a sorozat sok mindenben más is lett – szerencsére. Holmes és Watson közt lényegesen kevesebb civódás van (egyelőre), az akciójelenetek kevésbé, vagy egyáltalán nincsenek előtérbe tolva. Persze a sorozathossz jóval több szabadságot enged a készítőknek, a háromszor másfél órás játékidőbe több dolog is belefér. Már a Válaszcsapásnál is tetszett ez a duplaepizódos történetfelosztás, mikor is a két rész alkot egy sztorit – Holmes kalandjainak meg egyértelműen ez kell. Három lemez, három történet – amiben talán valóban a második egy icipicit gyengébb – három kiváló szórakozás. A rózsaszín rejtély remek felütés, jó a sorozatöngyilkosságok titokzatossága, s van idő a két főszereplő összeboronálására is. A vak bankár nekem tetszett, a kínai vonal jó volt benne, Watson is nyomoz keveset, a műkincses-múzeumos résznek volt hangulata. A vége kissé valóban banális, de még így is bejött. A nagy játszma ezek után meg maga a kánaán. Összetett, csavaros, pörgős és izgalmas másfél óra, a nagy ellenfél színre lépésével. Kiváló, ugyanakkor egy valóban bosszantó cliffhangerrel a végén…
Benedict Cumberbatch, mint az ifjú Holmes telitalálat, nagyon jól hozza az őrült zseni figuráját. Martin Freemanról viszont csak Bilbo jut eszembe, szoknom kell Watsonként, s el is gondolkodtam, hogy volt ideje mindkét projektre. A többiek, a többi brit szintén nagyszerűen illenek bele a rebootolt Holmesba, legyen szó akár Ruper Gravesről, mint Lestrade, vagy Andrew Scottról, mint Moriarty. Az egész sorozat frissítő újdonsága a háttérrel, a színészekkel nagyszerűen működik, minden Doyle rajongó elégedetten csettinthet. Már ha képes elfogadni a 2010-es évekbe helyezett történetet…
A DVD kiadás nagyszerűen sikerült. Három slimtokban a három lemez, korrekt kép és hang. A szinkron egészen tűrhetően sikerült, bár egy picit halk a dialógus mindkét hangsávban. A legnagyobb hiba és egyben ökörség azonban az, hogy a 33 perces werkfilmet – ugyanazt a werkfilmet! – minden lemezre rátették. Ezzel csak az a baj, hogy megnézni SZIGORÚAN a harmadik epizód után célszerű, mert tele van forgatási képpel, amik jócskán spoileresek lehetnek. Amúgy nem rossz anyag, érdekes, hogy volt egy egy órás, leforgatott, de be nem mutatott pilot, amit csak a stúdió látott. Azt forgatták kvázi újra az első epizódban. Mindenhez magyar felirat jár...
Kosárba!

Amikor mindenki a Guy Ritchie féle Sherlock Holmes filmmel volt elfoglalva, a BBC szinte a farvizen beúsztatott egy 3 részes minisorozatot a képbe, és csak remélni merték, hogy újfajta értelmezésük, másfajta koncepciójuk még ilyen riválissal szemben is utat talál a közönséghez. Mivel már a harmadik évadot tervezik, annyira nem nyúlhattak mellé, és ez a krimirajongókra is igaz, akik bizalmat szavaznak/-tak nekik.
Az értékelést ezúttal két részre bontom, mert nekem a sorozatnyitó Rózsaszín tanulmány -lehet, hogy csak a frissesség élménye miatt, lehet, hogy a stílus miatt, lehet, hogy önmagában is- annyival jobb, mint a másik kettő, hogy inkább arról írnék, a "többinél" pedig csak az eltéréseket hangsúlyoznám ki.
Ha a koncepciót kéne meghatároznom, akkor azt mondanám a Jeremy Brett főszereplésével készült, amúgy is sokak által etalonnak tekintett sorozatot kiindulópontnak véve, hogy amennyi modernitást Guy Ritchie becsempészett a viktoriánus korba, nagyjából annyi klasszikus vonást idéz meg napjaink Londonjában a BBC. Teszi mindezt úgy, hogy sem a főszereplők reakciói, sem a környezet, sem az események nem válnak koridegenné. A stáb kiváló ütemérzékkel és sok apró részlettel képes volt elérni, hogy egyszerű technikai részletkérdéssé váljon, hogy milyen eszközöket használ Sherlock a koncentrációhoz (a mai dohányzásellenes kampányok kereszttüzében komolyan tudna venni bárki egy pipázó detektívet:)?!), vagy a nyomozáshoz (igen, egy PDA is tökéletesen természetes egy modern Sherlock kezében:)), hogy taxi közlekedik-e az utcákon vagy konflis, ill. hogy Dr. Watson novellaként ír-e élménybeszámolókat az ügyeikről vagy blogol.
A nyomozás, a fejtegetések, az analitikus gondolkodás és az aprólékos megfigyelés bravúrjai ugyanis ugyanúgy lekötik a nézőt/olvasót, mint tették egy évszázada. Kijelenteni egy mobiltelefon alapján, hogy a használó testvére alkoholista vagy egy vizes kabátot megvizsgálva egy bőrönd hiányára következtetni; Sherlock számára ez nyilvánvaló, míg a közönségnek esetleg a fejtegetés fonalát is nehéz kézben tartani. Még úgy is, hogy az együttgondolkodást a CSI-ből örökölt vizuális eszközök is támogatják.
Ami pedig különösen szórakoztató, ugyanakkor feszültséggel teli is volt, az a két karakter jelleme, ahogy átértelmezték őket. Watson doki még csak hagyján, hiszen az inkább csak "szerencse" kérdése volt, hogy ugyanúgy lehetett belőle sebesült afganisztáni veteránt, mint ahogy eredetileg is volt, amúgy viszont inkább Freeman stílusa dominál, mint Watsoné. Cumberbatch Sherlockján viszont tökéletesen érződik nem csak a különcsége és a rejtélyek iránti függősége, hanem az is, hogy az ő kis világának a XXI. században már nincs igazán helye. Sherlock a technika révén még jobban felgyorsult, mint előtte, széles látóköréből néha a legelemibb dolgokat kénytelen a "nem fontos!" polcra tenni, hogy a többiről a lehető legakkurátusabb információi legyenek. Ettől a többiek lemaradása még szembetűnőbb, és ahelyett, hogy érdeklődéssel vegyes csodálattal tekintenének a dolgaira, mint eredetileg, inkább irritálja őket a saját "hülyeségük", és folyamatosan éreztetik Holmesszal, hogy milyen egy tudálékosan arrogáns kis szociopatának gondolják, és csak az alkalmat várják, hogy gúnyolódhassanak rajta. Ebből a szempontból inkább emlékeztetett az első pár évad Mr. Monkjára, mint Holmesra. A legjobb vonása pedig a Rózsaszín tanulmánynak annak bemutatása volt, hogy az analitikus gondolkodó kívülállósága milyen szélsőséges tettekre is vezethet, hogy Holmes mennyire a téboly szélén egyensúlyoz nap mint nap, és kényszerei mennyire manipulálhatóvá teszik még a nagy "nyomozási tanácsadót" is. Rajtuk kívül Mycroft karaktere tetszett még nagyon, mert amellett, hogy nagyobb zseni mint Holmes, nem is annyira kényszeres, öccse játékosságát és infantilizmusát viszont rideg szarkazmusra cserélte. Az egyetlen dolog, ami Holmesszal és Watsonnal kapcsolatban folyamatosan kizökkentett a filmből, az annak az erőltetése volt, hogy a jelenben két, közös albérletben élő magányos férfi nem is lehet más, mint meleg, legalábbis a szélesebb környezetük számára...
Mindezekhez képest a Vak bankár már nem bírt számomra ilyen jó arányokkal és ritmussal, sőt, tulajdonképpen untam. A fejtegetések és a jellemek háttérbe szorulnak, Sherlock többször kifejezetten figyelmetlen, és azon kívül, hogy megmutatkoznak Sherlock közelharci képességei, az egészet a kínai szál egzotikumának, Watson randijának és a "kincs" nagy értékének kéne elvinni a hátán, csekély sikerrel. Talán még a bevezető jelenet finom és tradicionális eleganciája és a kínai lány fogott meg a legjobban, viszont már itt zavart, hogy ebben a Sherlock-univerzumban Moriartynak mindenhez köze kell, hogy legyen.
Aztán alighogy elkezdődött a sorozat már vége is lett -három epizód erre elég-, így a Nagy játszma egy remek évadzárót biztosít. Jót tett ennek a résznek a "novellás" szerkezet, hiszen másfél órája alatt Holmes négy kisebb és egy nagyobb ügyet is lezavar, miközben a Nagy Ellenfél robbantásokkal és rejtélyekkel teszi saját bemutatkozását még színpadiasabbá. A végén levő cliffhangerért pedig az én nevemben is eresszen meg mindenki nyugodtan egy "Anyádat!" a készítők felé:).
Röviden: Három-az-egyben kiadvány, epizódjai simán kitesznek egy mozifilmet, és nem is akármilyet! Önmagában az évadnyitó megéri a sorozat árát, úgyhogy a másik kettőt (legalábbis a Vak bankárt) nyugodtan tekintsétek ajándéknak:)! Krimirajongóknak meg egyenesen bűn(tény) kihagyni!