A 19. század végére a múzeumok már rég nem csupán a kiváltságos gyűjtők magángyűjteményeit mutatták be, hanem a nagyközönség számára a közösségi oktatás színtereivé is váltak. A századfordulón megjelenő társadalmi és népegészségügyi múzeumok célja sem az volt, hogy a múzeumok a paloták rejtett kincseit láthatóvá téve a nyilvánosság új helyszíneivé váljanak, hanem olyan tudást akartak megmutatni, amely a jelenhez kötődött. Mindez magával hozta a munkás testének, életkörülményeinek és problémáinak a bemutatását is; a múzeumok által reprezentált egységet kiterjesztették az alsóbb osztályokra, amelyeknek a múzeum korábbi reprezentációs gyakorlatában láthatatlannak kellett volna lenniük: a városi munkásság szegénysége, rossz egészségügyi állapota vagy beteg teste semmilyen addigi múzeumi kategóriához nem illeszkedett. Azonban ez nem pusztán befogadó gesztus volt, hanem összefüggött a munkásmozgalmak erősödésével és a pacifikálásukra tett intézményes lépésekkel is. A munkásosztály így nemcsak látogatóként, hanem kiállított "objektumként" is megjelent a múzeumi terekben, ami egyszerre szolgálta a társadalmi kontroll és a társadalmi kérdés kezelésének céljait.
A szerző az egészség- és nevelésügyi múzeumok kultúrtörténetét vizsgálja, különös tekintettel a budapesti Társadalmi Múzeumra. A kiállítások reprezentációs politikáján keresztül tárul fel, miként jelent meg a test, a betegség, a higiénia - és a biopolitika a századforduló múzeumi tereiben. Egy olyan intézmény története rajzolódik ki a kötetből, amelyben az emberi faj biológiai jegyei a hatalomgyakorlás stratégiájának eszközeként értelmeződtek, és amely a népesség kollektív testére vonatkozó gondoskodás irányelveit mutatta be - és mára szinte nyomtalanul megsemmisült.
