A forradalom szó ellentétes eszméket és jelenségeket idéz fel. Aki kimondja, gondolhat rombolásra vagy építésre, pusztításra vagy újjászületésre, reményre vagy kiábrándulásra. A forradalmár névvel is a legkülönbözőbb személyiségeket illetjük, álmodozó költőket és véreskezű katonákat, a zsarnokság önfeláldozó ellenfeleit és gátlástalan megvalósítóit, szebb jövőt ígérő filozófusokat és terrorista diktátorokat.
Hogyan nevezhetjük egyaránt forradalmárnak Petőfit és Robespierre-t, Garibaldit és Sztálint, Washingtont és Mao Ce-tungot? Mi köti össze egymással Cromwell vasbordájú szentjeit, az '56-os pesti srácokat és '68 párizsi diáklázadóit? Több országban is a forradalmak évfordulói a legnagyobb nemzeti ünnepek, de vajon minden forradalom méltó az ünneplésre? E kötetben elítélés vagy magasztalás helyett azt vizsgálom, hogyan alakult ki a forradalom eszméje, és mit neveztek forradalomnak a különböző évszázadokban. Miért törtek ki forradalmak, miért torkollottak diktatúrába, és a forradalom miért falta fel saját gyermekeit? S leginkább: milyen következtetések, tanulságok vonhatók le mindebből a 21. században?
