Tibély Orsolya kötetének prológusában költőhöz illően, bár mára kissé archaikus módon a múzsákhoz fohászkodik, nem mellékesen egyszerre mind a kilenchez. De ezzel a hagyományok előtti tisztelgést le is tudta. A múzsákról azt mondja, egytől-egyig energiával túlfűtött bolondok, és azt kéri tőlük, hogy hagyják békén, hiszen művészként még meg sem született. A költői szerep önironikus lefokozása igazi antilírai program, ami azonban senkit ne tévesszen meg, hiszen mégiscsak megszületett a kötet. A kötet, amelynek verseit a lázadás sűrű indulata hatja át. Lázadás nemcsak a költészet, hanem általában minden ellen, amit a költő maga körül lát. A kisszerűség és kilátástalanság ellen, a gyerekkori rossz emlékektől a felnőtt párkapcsolatokig, a húspiac látványától a közlekedési járművekig mindenre kiterjed. Versei monológok, az egész kötet egyetlen belső történetet mond el: azt, ahogyan nemcsak a világ, hanem a költészet ellen is lázadva mégiscsak költővé válik. Ferencz Győző
