La terza madre/Mother of Tears (Könnyek anyja, 2007)

1977-ben kezdődött, három évvel később folytatódott, aztán harminc évvel később elkészült (?) a hiányzó (?) darab, melyről elöljáróban annyit, hogy sokkal jobbnak kellett volna lennie.
Bár nem láttam a videós/narrátoros korszakban sem a Suspiriát, sem az Inferno-t, mai (pontosabban tavalyi) fejjel nézve is pokolian jó horrorfilmekként kell őket kezelnem, melyek magasan kiemelkednek nemcsak a korszak, hanem a műfaj terméséből is - nem véletlenül szeretik még mindig ezeket a filmeket a rajongók, és nem véletlenül nevezi meg Stephen King a Suspiriát minden idők egyik legjobb horrorjaként (a nyolcvanas évek elején keletkezett Danse Macabre c. kötete szerint).
Talán sokan nagy várakozással ülhettek be a harmadik anya elé, mondván, ismét egy különleges darabot látunk majd, mely talán visszavisz a hetvenes-nyolcvanas évek olasz klasszikusainak világába, szerintem viszont nem tett jót a dolognak, hogy Argento ennyire hosszú időt várt a forgatással. A Mother of Tears egyszerre nagyon jó, középszerű, és eszméletlen rossz.
Ami iszonyatosan jól mutat, az a rendező által kendőzetlenül ábrázolt brutalitás - hatásos, sokkoló és durva. Ugyanakkor átlagos, vagy inkább unalmas és céltalan a történetvezetés - nincs nagy jelenet: fontos pillanatok teljes hiánya jellemzi a harmadik anya megjelenését. Asia Argento alakítása a játékidő nagy részében elfogadható, de amikor igazán játszania kéne, az rettenetesen csúfos perceket okoz, a mellékszereplők nagy része is csak olcsó ripacskodást hoz (kivéve Udo Kier, aki szenzációs) a trükkök pedig olykor elég rondák. Kellemes a néhány visszautalás a két előzményre, de nagyon hiányos a dramaturgia: a végjáték nemcsak összecsapott, de keserű szájízt hagy az emberben az, hogy a Könnyek Anyja valójában csupán egy ócska ribanc.
Összegészében óriási csalódás tehát, de sokszor előretör Argento egyénisége, ami kiválóan működik: örültem volna, ha harminc év múltán is stabilan ikonikus marad az, ami korábban elsöprően úttörövé vált.
Két Argento rendezte horror maradt még, ami előttem áll, az egyik a nem túl jó hírben álló The Card Player, a másik a legutóbbi, kifejező című Giallo, mely sajna szintén nem kapott nagy visszhangot, letörve elvárásaimat.
Ami nagyon megfogott, az a két fent említett Anya-filmen kívül a The Bird with the Crystal Plumage, a Deep Red és a Phenomena, a teljesség igénye nélkül a többiek közül van, amit azért kedvelek (Sleepless), a maradék pedig vagy egyszer nézhető számomra (Trauma, Opera, Tenebre), vagy egyenesen borzalmas (The Stendhal Syndrome, Do You Like Hitchcock).