A szívemből beszélsz, hiszen én is „hangulatember” vagyok, sajnos a szó rosszabbik értelmében is. A filmek esetében viszont egyértelműen nyert ügye van számomra az olyan alkotásoknak, amelyeknek a hangulata magával ragad. Lesz@rom, hogy a sznob kritikusok esetleg mást gondolnak róluk, mint én, ezek a „hangulatfilmek” mindig élményt nyújtottak, és remélhetőleg fognak is még, amíg élek, és alkalmasint újra látom őket. Lehetetlenség lenne minden ilyen filmélményt felsorolnom, ezért most azokat említem, amelyekről kevesebbet szoktam az Xpresszen beszélni. Például a magyar rendezőket: számomra „hangulatfilmek” voltak például Makk Károly és Sándor Pál 1970-es években forgatott alkotásai. Makktól a SZERELEM, de még inkább a MACSKAJÁTÉK és az EGY ERKÖLCSÖS ÉJSZAKA. Sándortól nem annyira a RÉGI IDŐK FOCIJA (az valahogy számomra olyan, mint egykoron a kötelező olvasmányok voltak), mint inkább a HERKULESFÜRDŐI EMLÉK és a SZABADÍTS MEG A GONOSZTÓL! (Vajon miért nincs mindegyik DVD-n is?) És persze nem szabad elfelejteni Huszárik SZINDBÁD-ját, amely egyszeri csodája volt a magyar filmművészetnek. Gyerekként nem szerettem, de hát ez olyan film, amelyhez „hozzá kell öregedni”, hogy az ember sajátjaként érezze át azt, amiről szól. A külföldi filmek közül most csak Franco Brusati FELEJTSÉTEK EL VELENCÉT! (1979) című alkotását említem, amelyet nálunk csak a tévében mutattak be egyetlen alkalommal. Megnézni se merem újra, nehogy tönkremenjen a VHS, amelyre felvettem. Gyönyörű film, némi bergmanos beütéssel (az egyik főszereplő Erland Josephson) és egy zseniális olasz színésznő, a Monica Vittihez mérhető Mariangela Melato kimagasló alakításával.
Lynch nekem egész egyszerűen azért nem tetszik, mert nem tudok ráhangolódni az ő hullámhosszára. Ilyenkor próbál az ember fogódzót találni a cselekményben, de hát az meg alig van vagy túl szimbolikus. Sebaj, van ilyen, vannak rendezők, akiket megkésve fedezek fel. Eleinte például Almodóvart se szerettem, de most már nagy kedvenc, egy időben Werner Herzogot is untam, de a Cinetel megszerettette velem (főleg a KASPAR HAUSER és a NOSFERATU nagy élmény), és már Wim Wendersszel is kezdek barátkozni a tévében nemrég látott AZ AMERIKAI BARÁT hatására. (A DOLGOK ÁLLÁSA című korszakos munkája egyike azon nagyon kevés filmnek, amelyről kijöttem a moziból. Még egy ilyen műre emlékszem, Tavernier A BÍRÓ ÉS A GYILKOS című opuszára. Ki tudja, talán azóta ezekhez is „hozzáöregedtem”.)