Ki mit néz most?

Úgy vettem észre, hogy Jancsó Miklós nem különösebben népszerű az Xpress fórumán, mindazonáltal az elkövetkezendő hetekben jómagam többször emlegetni fogom őt. Ennek oka, hogy gyűjteményem négy olyan Jancsó-filmmel (két magyar és két olasz) gyarapodott, amelyek nálunk még nem jelentek meg DVD-n. Megítélésem szerint a SZERELMEM, ELEKTRA (1974) az életmű egyik legfigyelemreméltóbb és legjellegzetesebb darabja. Felfedezhető benne mindaz, ami miatt a rendezőt magasztalták, és az is, ami miatt támadták. (Egyiket sem ok nélkül.) A film kiindulópontja Gyurkó László azonos című drámája, amelyből később tévéfilm is készült. Jancsó és állandó munkatársa, Hernádi Gyula író számára azonban a Gyurkó-mű és az Elektra-mítosz csupán ürügy arra, hogy kedvenc témáikkal, a szabadság és zsarnokság kérdésével foglalkozzanak. A korabeli magyar viszonyok ismeretében természetesen semmit nem lehetett nyíltan kimondani, jelbeszédre és ürügyre volt szükség, ha valaki nem az elfogadott és a művészektől elvárt szólamokat akarta szajkózni. A cenzorok ugyanis a közhiedelemmel ellentétben egyáltalán nem voltak ostobák, nagyon is jól tudták például, hogy a SZEGÉNYLEGÉNYEK valójában az 1956-os forradalmat követő megtorlásokról szól. Maga Jancsó azonban – talán kényszerből, talán porhintésként – nyilvánosan elutasította filmjének ezt az értelmezését. Pedig a SZERELMEM, ELEKTRA is ezen a szálon válik igazán értelmezhetővé. Elektra az egyik jelenetben például valami ilyesmit mond: „15 éve, hogy megölték Agamemnónt, aki a szabadságot hozta el a népének.” A matematikában és az akkori közelmúlt történetében járatos néző ha 1974-ben visszaszámolt 15 évet, akkor éppen az 1950-es évek végét kapta eredményül, és onnantól kezdve már nem jelenthetett problémát kitalálni, hogy kit szimbolizál a meggyilkolt Agamemnón, és kit a zsarnok Aigiszthosz. (Még akkor sem, ha a matematikai művelet eredménye 1959, Nagy Imrét viszont 1958-ban végezték ki.) Már csak azért sem, mert a helyszín (a jellegzetes magyar puszta) és a szereplők öltözete igen erőteljesen sugallta a nézőnek, hogy az antik tragédiát a magyar viszonyokra vonatkoztatva kell értelmeznie. És működik is a dolog: mai szemmel nézve szinte hihetetlen, ahogy Jancsó egy-egy ügyesen felépített jelenettel mennyire meg tudta ragadni a diktatúra lényegét és áldemokratizmusát. Gondoljunk csak arra a képsorra, amikor az „Igazság napján” a nép bármelyik tagja őszintén elmondhatja az igazságot, ám nem hallunk egyebet, mint az uralkodó dicsőítését a gazdag termésért, a korábbi éveknél jobb életszínvonalért vagy éppen a gyermekáldásért. S amikor Elektra ugyanaznap az emberek közé megy, hogy felnyissa a szemüket, és arcukba mondja az igazságot, a nép képviselői egymás után fogják be a fülüket, ezzel jelképezve azt, hogy részben nem kíváncsiak a kényelmetlen igazságra, részben szimbolikusan is süketek Elektra szavaira. (Ma már az ilyesfajta megoldások elcsépelt művészfilmes kliséknek számítanak, de akkoriban nagyon is a helyükön voltak.) S a fülét befogó, ugyanakkor a Hatalom olykor önmagának is ellentmondó hazugságait készségesen befogadó nép akár a Jancsó-filmek körüli értetlenséget is szimbolizálhatná. Hiszen az 1968-as „új gazdasági mechanizmus” eredményeként Magyarország akkoriban kezdett a „legvidámabb barakká” válni, a diktatúra keretei között a magyarok viszonylag jól és nyugodtan éltek, tehát az emberek jelentős részét a legkevésbé sem érdekelte egy olyan rendező, aki a maga homályos-ködös-jelképes módján minduntalan a múltra akarta irányítani a figyelmet, ahelyett, hogy a jelennel vagy a jövővel foglalkozott volna, ahogyan a legelkötelezettebb szocialista filmrendezők. Jancsó filmjein gondolkodni kell, márpedig a gondolkodás nagyon nehéz, fáradságos és veszélyes tevékenység egy olyan rendszerben, amely éppen hogy a gondolkodásról igyekszik leszoktatni az állampolgárokat.

A SZERELMEM, ELEKTRA talán az utolsó olyan Jancsó-film, amely viszonylag könnyen dekódolható, és ha a néző megtalálta az értelmezés vezérfonalát, akkor már tulajdonképpen jó úton jár, és majdhogynem mellékes, hogy meg tudja-e fejteni a mű valamennyi szimbólumát, hiszen a lényeget úgyis érti. Megítélésem szerint a SZERELMEM, ELEKTRA az a kritikus pont, ahol Jancsó stílusa és mondanivalója nagyjából még egyensúlyban van, mert e kettő aránya a későbbiekben szerintem feltűnően megváltozott. (A szimbólumok és jelképek annyira összekuszálódnak és keverednek a l art pour l art stíluselemekkel, hogy a néző szerintem kedvét veszti arra, hogy megfejtse a műveket. Jómagam az 1980-as évektől „adtam fel” egyértelműen Jancsót – a HAJNAL talán kivétel –, a Kapa–Pepe-filmek például nálam túllépték a nézhetőség határát.) Már ebben a filmben sem mindig egyértelmű, hogy mi a valódi jelentéstartalmat hordozó szimbólum, mi az, ami inkább a görög mítoszra mint „fedősztori”-ra utal, és mi az  ami – merjük kimondani – a rendező önnön mítoszának építése miatt került a műbe. Hiszen mint minden rendezőnek, Jancsó stílusának is „zanzásítható” az eszköztára, vagyis már akkoriban nyilvánvaló volt, hogy ha puszta, meztelen nő, füst és lovasok, akkor az egy Jancsó-film. (E közhelyeket is próbálnák az új Jancsó-filmek hatástalanítani, szerintem nem sok eredménnyel.) A stilizáció ellenére vizuálisan kifejezetten szép film a SZERELMEM, ELEKTRA, még akkor is, ha jómagam nem mindegyik stíluselemet találtam funkcionálisnak. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy bizonyos látványelemeknek minden további nélkül szimbolikus jelentés tulajdonítható: például a film első harmadában a csikósok ostorcsattogtatásai lövések hangját idézik fel a nézőben, és ez a fajta asszociáció nagyon is illik a mű tematikájához. Bár a Jancsó-filmek egyik problematikus vonása a színészi játék és a gyakran szólamszerű szövegek, most kivételesen ezek is a film javára válnak. A hamisan csengő mondatokat az a tény hitelesíti, hogy a zsarnokság hazugságait halljuk, tehát teljesen logikus, hogy hamisan csengenek a fülünknek. Őszintén megvallom, hogy én nem vagyok kifejezetten nagy rajongója Törőcsik Marinak, mert szerepskáláját (és ezért őt magát) kissé egysíkúnak, egyszínűnek tartom. Sokkal jobb volt szerintem azokban a korai filmjeiben, amelyekben leginkább ösztönösen volt jelen, mint azokban, ahol tudatosan játszott. Az a fajta monotonitás azonban, amelyet én vele kapcsolatban érzek, Elektra szerepéhez kifejezetten jól jött, még akkor is, ha a művésznő alkatilag szerintem nem tűnik jó választásnak. (Egyéniségéhez, temperamentumához inkább Klütaimnésztra szerepe illene, ám a figura nem szerepel a filmben.)

A SZERELMEM, ELEKTRA láttán óhatatlanul Pasolini két „antik” filmje jutott eszembe: az OIDIPUSZ KIRÁLY (1967) és a MÉDEA (1970). Bár vannak hasonlóságok is a két rendező szemléletmódjában, most mégis a különbségeket szeretném hangsúlyozni. Pasolini egyáltalán nem mellőzte a pszichológiai motívumokat sem, olyannyira, hogy például az OIDIPUSZ KIRÁLY egyes (félre)értelmezői szerint nem más, mint „Sigmund Freud meets Karl Marx”. Jancsónál a lélektani motívumok kevésbé érdekesek, nála nem a személy mint individuum az érdekes, hanem az általa képviselt eszme és/vagy magatartásforma. Mindkét művész megpróbálta felmutatni az általánost, az örök érvényűt és az időtlent az általa választott mítoszban, de éppen a pszichológiai hozzáállás különbözősége miatt Pasolini munkái szerintem időtlenebbnek látszanak, mint Jancsóé, amely sokkal inkább korhoz kötött. Egy külföldi monográfus kissé talán túl szigorúan, de talán nem véletlenül írt valami olyasmit Jancsóról, hogy a valaha Nyugaton is magasan jegyzett kelet-európai rendezők közül talán az ő kultusza virágzott el a leghamarabb, hatása nem tűnik olyan tartósnak és termékenynek, mint például Tarkovszkijé. Ha igaz is ez a megállapítás, ha problematikusnak is ítéljük a rendező jelenlétét napjaink hazai művészi és közéletében, akkor se öntsük ki a fürdővízzel együtt a gyereket is, és utólag ne tagadjuk meg az elismerést azoktól a filmjeitől, amelyek valóban megérdemlik.

Minden filmet érdemes megnézni, ha másért nem, akkor azért, hogy személyesen alkossunk véleményt róla. :))

Az én véleményem nem túl kedvező, ugyanakkor tisztában vagyok azzal, hogy e film mitől válhatott népszerűvé. Vannak, akik úgy vélik, az effajta ultrabrutális filmek nem az alkotók (elborult) fantáziaszüleményei, hanem a nyers valóságot, az élet „farkastörvényeit” ábrázolják megalkuvás és fölösleges lelkizés nélkül, keményen, pörgősen, macsósan. Mi kéne még egy jó (akció)filmhez, mint száguldó autók, ropogó fegyverek, dübörgő (modern) zene, erőszak, szex, cool és/vagy extrém figurák, vagány beszólások? Itt még a női főszereplőt is csupán elsődleges nemi jellegei különböztetik meg a férfi partnerektől, mert amúgy ugyanazt csinálja, mint azok. Sajnos azonban nincs igazán jól kigondolt és átgondolt cselekmény, hiányoznak a valóban érdekes és váratlan fordulatok, nincs jellemábrázolás, hacsak nem tekintjük jellemábrázolásnak azt, hogy például az egyik szereplő folyamatosan (és idegesítően csámcsogva) rágógumizik, a másik a kutyájához ragaszkodik mániásan stb. stb. A film adatlapjának egyik kritikájában ez olvasható: „A rendező Jan Kounen egy iskolába járt Luc Besson-nal, George Miller-rel, Sam Raimi-vel, Robert Rodriquez-zel, Jean-Pierre Jeunet-vel, Tsui Hark-kal, Peter Jackson-nal, Guy Ritchi-vel.” Ez akár igaz is lehet, de én azzal egészíteném ki, hogy egész biztosan nem Kounen volt az osztályelső.

Érdekes, a Törjön ki a frász c. filmmel jól megfogalmaztad az én aggályaimat is. Az egyik pillanatban látványosan dermesztő, sötét hangulatú, és komoly, a következőben pedig felszabadultan kéne vihorászni. Nehéz.

A Dobermannt többek között eddig azért nem néztem meg, amit írtál róla - attól tartottam, hogy vagy jellegtelen lesz, vagy feleslegesen keménykedő.

A DOBERMANN című francia film annak idején kimaradt nekem a mozikban. Tegnap este meggyőződhettem arról, hogy emiatt semmiről nem maradtam volna le. A rendező szemmel láthatóan egyszerre akart laza és kőkemény – sőt egyenesen ultrabrutál – lenni, csak éppen a „hogyan?” mellé a „mit?” kérdését sem ártott volna alaposan átgondolnia. Egyetlen természetes pillanat sincs a filmben, minden öncélú, mesterkélt és erőltetetten bravúroskodó a beállításoktól kezdve az operatőri munkán és a helyszíneken (díszleteken) át a (kiszámítható) fordulatokon keresztül a ripacskodáshoz közeli színészi játékig, a „cool” dialógusokig. Alig másfél órás film, de sokkal hosszabbnak tűnt.

Az est másik programja a TÖRJÖN KI A FRÁSZ! című amerikai film volt, amely valóságos oázisnak tűnt a francia produkció után, pedig összességében szintén nem egy jelentős darab. Annyiban rokon a másik filmmel, hogy mintha Peter Jackson rendező sem döntötte volna el, hogy most vicces filmet akar-e csinálni, vagy izgalmasat. A kettő együtt neki sem igazán ment. Nézhető volt, itt-ott még szórakoztató is, ám – a rendező renoméját tekintve – tagadhatatlanul csalódást okozott.

Pont tegnap futottam bele 199 Ft-ért! Nem is értem honnan került elő amikor joglejárt....

Amúgy nagyon szeretem Scorsesét, de szerintem ez nem tartozik a legjobb filmjei közé, túl sok a hiteltelen karakter számomra, de még így is simán 10/7.

http://www.youtube.com/watch?v=-QRCKNoUgko

Tüske :) Érdekes film...

New York bandái
Zseniális film,epikus műremek,Scorsese egyik legjobb filmje.
10/10

Tinto Brass a SALON KITTY című 1976-os filmjével kötelezte el magát végérvényesen az erotikus témák mellett. Ezen terület egyik legsikeresebb – és a közhiedelemmel ellentétben egyáltalán nem igénytelen – filmes képviselője lett, mindazonáltal az erotika témája már a SALON KITTY-t megelőző filmjeiben is felbukkant. Például a NEROSUBIANCO című 1969-ben bemutatott alkotásában, amely szintén kivívta a cenzúra haragját. Szexualitás és politika a mű két kulcsmotívuma, és ez egyáltalán nem meglepő, hiszen azoknak az éveknek a „Make Love Not War” (Szeretkezz, ne háborúzz!) volt a hippik által hirdetett mottója. A képsorokat egy korabeli beategyüttes számomra ismeretlen dalai festik alá, egyébként maga a zenekar is szereplője a filmnek. Számos későbbi Brass-film motívuma felbukkan a NEROSUBIANCO-ban, talán leginkább az ACTION! képsorai idéződnek fel a nézőben. (Furcsa véletlen, de a NEROSUBIANCO nemzetközi angol forgalmazási címe a hasonló hangzású ATTRACTION lett.) Ami a szexualitást illeti, Brass képileg egyáltalán nem olyan merész, mint későbbi híres filmjeiben. Ez viszont egyáltalán nem baj, hiszen mi tagadás, világsikerű művei nem igen jelentenek többet a puszta cselekménynél és látványnál, a NEROSUBIANCO-ban viszont nagyobb hangsúly helyeződik a képi asszociációkra, a játékos mozgóképes ötletekre. Persze azt nem mondanám, hogy kiemelkedő jelentőségű, filmtörténeti értékű munka lenne, mindazonáltal érdekes kuriózum, Tinto Brass egy kevésbé ismert, de érdekes arcát villantja fel. Akik nem tudják, azok kedvéért megjegyzem, hogy Brass – talán Hitchcock példáját követve – szinte mindegyik saját filmjében felbukkan egy-egy kisebb szerepben: itt azt a nőgyógyászt alakítja, akit a hősnő felkeres az egyik jelenetben.

Túl vagyok a BIJITA Q-n. Ha lesz időm, talán a mostaninál is bővebben szólok róla. Mindenesetre ahogy előre sejtettem: Takashi csak képi merészségben múlta felül Pasolinit (de abban aztán sokszorosan!), tartalmilag szerintem egyáltalán nem. És ezt nem azért mondom, mert Pasolininek bebetonozott státusa van nálam, és eleve kizárt lenne számomra, hogy valaki az övével egyenértékű művet tudna csinálni. Egyszerűen csak arról van szó, hogy szerintem a TEORÉMA sokkal szélesebb körben értelmezhető, sokkal gazdagabb jelentésű, mint a BIJITA Q. Pasolini szerintem képes volt egy egyedi történetet általános érvényűvé emelni, míg Takashi az egyedi történetben is az extremitást, a szélsőséget ragadta meg. Nem volt érdektelen film, sőt azt sem mondanám egyértelműen, hogy rossz, egyszerűen csak számomra nincs igazán érdemleges jelentése: nem elgondolkodtat, hanem inkább elriaszt.

P. S.: Ha arra gondolok, hogy egyesek a SALÓ-t nem hajlandók másnak látni, mint Pasolini deviáns szexualitásának öncélú mozgóképes kiélését, akkor kíváncsi lennék arra, hogy ugyanezek az emberek milyen kórképet állítanának fel Takashiról a BIJITA Q láttán.

Nem most nézem (én ebbe a topikba vagy az élmény előtt vagy után írok, sohasem közben), hanem tegnap láttam legutóbbi szerzeményeim közül a GOODBYE ÉS ÁMEN (1977) című olasz politikai thrillert. Rendezője, Damiano Damiani az 1970-es években Magyarországon is igen népszerű volt olyan társadalombíráló politikai krimijeivel, mint például a MINT A BAGOLY NAPPAL, az EGY RENDŐRFELÜGYELŐ VALLOMÁSA AZ ÁLLAMÜGYÉSZNEK, A VIZSGÁLAT LEZÁRULT, FELEJTSE EL!, a MIÉRT ÖLNEK MEG EGY BÍRÓT? vagy a FÉLEK. A GOODBYE ÉS ÁMEN a tőle megszokott színvonalat hozza, vagyis fordulatos és figyelemre méltó alkotás, de összességében nem egy nagy mű. A történet szerint a CIA Rómában dolgozó munkatársai egy titkos akciót készítenek elő egy afrikai országban, de tervüket komolyan veszélyezteti egy túszejtési akció a Hilton szállóban. Damiani munkája kétségtelenül biztos szakmai tudással elkészített, ma is jó szombat esti mozinak számító alkotás, de bizonyos vonatkozásokban eljárt felette az idő. Egy modern akciófilmben például egy ilyen túszejtési manőver elhúzódása szerintem teljesen valószerűtlen lenne.

SPOILER! Szerintem például nem kell terrorelhárítónak lenni ahhoz, hogy tudjuk, ha a terrorista egyenöltözékbe bújtatta túszait és saját magát, hogy úgy vonuljanak libasorban a tetőre, akkor igen valószínű, hogy ő nem legelöl, de nem is középen lesz, különben hogyan tartaná szemmel a túszait, hogy azok meg ne lógjanak az éppen az ő parancsára elsötétített zegzugos folyosókon? Egyéb kifogások is emelhetők, de nem akarok kekeckedni, elvégre egyáltalán nem rossz filmről van szó, sőt!SPOILER VÉGE!

A szereposztásból kiemelném egyik nagy olasz kedvencemet, a gyönyörű Claudia Cardinalét, aki ugyan nem itt nyújtja a legkiemelkedőbbet, de egyáltalán nem okoz csalódást az elegáns dáma szerepében, akit alkalmi szeretőjével, egy cowboyszínésszel ejt túszul a merénylő. Utóbbit John Steiner alakítja, aki például Tinto Brass erotikus botrányfilmjeinek gyakori szereplője volt. (A nőimádó és -faló Brass esetében talán mondani sem kéne, hogy az erotikát persze nem Steiner hozta a filmjeibe.) Steiner igazán jó karakterszínész volt (közel 20 éve, épp egy Brass-film, a PAPRIKA után visszavonult), Damianinál a merénylő szerepében is meggyőző.

P. S.: Következő néznivalóm Takashi Miike BIJITA Q (2001) című filmje, amely azáltal került látókörömbe, hogy bevallottan Pier Paolo Pasolini egyik legjobb filmje, a TEORÉMA (1968) remake-je. Pasolini munkája annak idején heves vitákat váltott ki Olaszországban, ahol a premierjét követően egy időre még be is tiltották. Takashi alkotása állítólag szintén meglehetősen polgárpukkasztó, sőt hozzá képest Pasolini egyenesen kispályás a merész képsorokat illetően. Kíváncsi vagyok, vajon a japán rendező gondolati mélységek esetében is vetekedhet-e néhai olasz kollégájával. Nem árt ugyanis leszögezni, hogy Pasolini alkotása botrányt okozott ugyan, de számos hírhedt művel ellentétben egyáltalán nem ezzel a céllal készült.

Harper s Island


Most fejeztem be (pár napja kezdtem) a Harper s Island darálását (ide különösen illik ez a szó :D). Nem egy kellemes, esküvő előtti napokat bemutató sorozat :)) Az egy részre eső elhalálozás statisztikája igazán rendkívüli :)) Szeretem az Agathe Christie regényeket, különösen a Tíz kicsi négert, így alig vártam, hogy nekikezdjek a szériának :) Heti egy részt biztos nem tudtam volna megnézni, tegnap pedig a hatodiktól a tizedik részig megnéztem egy huzamban, de a végén már inkább villanyfényben :) Mivel nem vagyok gyakorlott horrornéző, így a különböző halálnemek igazán meglepőek (és izgalmasak :D) voltak számomra, ahogyan a fordulatok is. Eleinte nem igazán tudtam még kinek szurkolni, de a közepe felé már meg voltak a kedvencek, igaz Abby-t az elejétől fogva kedveltem, ez annak is betudható szerintem, hogy hasonlít Maura Tierney-re akit pedig nagyon szeretek :) Összeségében tehát egy remek mini-sorozatélménnyel lettem gazdagabb, persze voltak hibák, kevésbé jól sikerült részek, de a nyomasztó helyszín, a fényképezés, a zene és jó néhány színész/színésznő tett azért, hogy nagyon élvezzem a szériát :) Egy vevője már akadna a dvd-nek :) Ja, és hamarosan a TV2-őn is látható lesz a sorozat :)

Tegnap:Haunting in Connecticut,ma Unborn.
Párhuzam a két film között:Mindkét film nagyon klisés,az edzettebb horror(?) fanoknak kiszámítható és unalmas lehet.Én is ezek közé tartozom.Mindkettőnél az az érzésem volt,hogy már minden jelenetet láttam valahol.Tipikus egyszer nézhető kategória.
Kísértetjárás Connecticutban:5/10
A túlvilág szülötte:3/10 (Megint csúnya kisgyerek a szellem pfff.)

True Blood 2x07: ááááá ilyen cliffhangereket, mint ennél a sorozatnál.... Legszívesebben nézném rögtön a következő részt, de én ilyen mazohista vagyok :) még húzom vele az agyam, szépen be kell osztani, hogy ne fogyjon el hamar :)
Bár többször nézős sorozat lesz úgyis, már érzem. Nagyon jó, csak ajánlani tudom. Kicsit talán lassan indul be, és a sok káromkodás, vér és szexjelenet miatt talán kevesebb ember gyomra fogadja be, de ha egyszer magával ragad a hangulata, nem ereszt.

Nem most nézem, hanem a minap láttam Quentin Tarantino legújabb filmjét. Nem vagyok nagy rajongója Tarantinónak, tehát eleve fenntartásokkal ültem be a nézőtérre, sőt egyedül talán be se ültem volna. Elöljáróban el kell ismernem, hogy a KILL BILL-nél határozottan jobb és szórakoztatóbb volt ez a film, mindazonáltal én nem találtam annyira lehengerlőnek, mint oly sokan mások. Nyilván majd sokan kivesézik a különféle utalásokat, fricskákat stb. a motívumokban, a beállításokban, a kísérőzenében stb. Én csak két dolgot emelnék ki, melyeknek számomra meghatározó jelentőségük volt pró és kontra. (A hozzám hasonló helyesírásfanok kedvéért: bizony, bizony, pró a helyes forma, nem pedig pro.) A Tarantino-filmek nagy erénye a színészvezetés, nagy tehertétele pedig a dialógusok. Az általam látott Tarantino-filmek mindegyike esetében az volt az érzésem, hogy „túlbeszélik” őket, ezért egy idő után – szerintem – mesterkéltté, majd unalmassá válnak, és ilyenkor önkéntelenül is elvész számomra a színészi játék természetessége, és arra kezdek figyelni, hogy a szóban forgó aktor – jól vagy rosszul, de – játssza a szerepet, nem pedig éli. Ez az érzés ebben a filmben is többször megkísértett. Úgy gondolom, rövidebb dialógusokkal feszesebb, „pörgősebb” lehetett volna a film, amely szerintem gyakran „leül”. A színészi játék azonban többé-kevésbé egyensúlyozni képes ezt a problémát. Nem térnék ki azokra, akik a Tarantinótól megszokott és elvárt cool stílust hozzák, mint például Brad Pitt, de ide sorolom az egyébként egészen kitűnő Christoph Waltzot is, aki végre egészen másmilyen nácit játszik, mint amilyet megszokhattunk. Öröm volt látni a német színészeket, például Til Schweigert, aki már igazán megérdemelte, hogy egy valóban nagyszabású amerikai filmben is lehetőséghez jusson. Aki azonban mindent vitt nálam, az nem más, mint Diane Kruger. Úgy bizony, annak idején, én is lamentáltam azon, vajon elég szép-e Szép Heléna szerepére. Most viszont bebizonyította, hogy egészen kitűnő színésznő, miatta mindenképpen érdemes volt megnézni ezt a filmet. Nem tudnám egyetlen olyan kedvencemet se említeni, aki első látásra bekerült volna nálam a pixisbe: mindenkinél megvolt a „frontáttörés”-t jelentő film és alakítás. Diane esetében számomra ezt az áttörést Tarantino filmje jelenti. Remélem, a későbbiekben sem okoz majd csalódást.

Nem most nézem, hanem reggel tekintettem meg egy egyórás dokumentumfilmet Joe d Amato olasz rendezőről. (Felvett név.) Hát nem volt túl jó ötlet reggelizés közben ilyesmit nézegetni, mivel a doksiban igen sok bejátszás szerepel a 10 éve elhunyt, meglehetősen termékeny rendező filmjeiből, melyekben az erőszak (olykor igen durván) és a szex (esetenként hardcore kivitelben) meghatározó szerepet játszik. Nem mondom, hogy szívderítő látvány volt, amint valakinek fogóval tépkedik ki a körmeit, vagy amikor valamely férfi szereplőt kasztrálnak egy éles szerszámmal vagy hölgypartnere fogai által, illetve amikor egy filmjelenetben egy megkínzott hölgynek éppen a mellbimbóját vágják le stb. stb. Eddig azt hittem, széles látókörű vagyok a filmeket illetően, de e filmrészletek láttán az a bizonyos léc már nemcsak rezgett, hanem le is esett...

elküldtem a mailt újból :)

Én eddig csak ezt találtam meg. :))

Két levelet kaptam Tőled tegnap, mindkettőre válaszoltam. Ha volt harmadik is, légy szíves, küldd el megint. Ha Te nem kaptad meg a második választ, akkor én küldöm újra.

bocsi, hogy itt is írom, ment mail. :)

Nemrég tekintettem meg újra (kb. 20 év után!) az ÉJFÉLI LESZÁMOLÁS című filmet saját beszerzésű DVD-n. Nos, ha érdemes újranézni egy filmet, amely valaha nem tetszett (pl. GENGSZTEREK SOFŐRJE), attól még nem biztos, hogy érdemes újranézni egy olyat is, ami régen viszont tetszett. Persze kicsit sarkítottan fogalmazok, hiszen J. Lee Thompson munkája most is nézhető, főleg ha nem vár tőle túl sokat az ember. De azért ennyi év után sokkal szembetűnőbb, mint egykoron, hogy a cselekmény erősen az erőszakra és a szexre lett kihegyezve, jócskán vannak dramaturgiai és egyéb bakik, egyoldalú és elnagyolt a jellemábrázolás. Az ÉJFÉLI LESZÁMOLÁS etikailag éppúgy vitatható film, mint a BOSSZÚVÁGY első része. De amíg abban az ember jobban elfogadja az örök vitatémának számító önbíráskodást a főhős személyes érintettsége okán (spoiler: éppen csak a tulajdonképpeni támadókat nem sikerül elcsípnie, de ez határozottan a film előnyére vált), a Thompson filmjében látható rendőri önkényeskedés már nehezebben megy le a néző torkán csupán azért, mert az addig látottak alapján tudjuk, hogy a Charles Bronson játszotta zsarunak igaza van. Összességében a film tulajdonképpen nosztalgiamozi, a videózás hazai hőskorának felidézésére kiválóan alkalmas opusz, amikor a forgalmazás addigi korlátainak ledöntögetésével azt hittük, máris a filmkánaán köszöntött be hozzánk a néhány A kategóriás film mellett számolatlanul érkező B–Zs kategóriás produktumokkal. Thompson munkája az utóbbiak között kétségtelenül képvisel valamiféle szakmai színvonalat, megnyilvánul benne a rendező nagy rutinja a közönségfilmek terén, az aberrált sorozatgyilkost alakító Gene Davis (mellesleg az ÉJFÉLI EXPRESSZ és a QUERELLE főszerepét játszó, 1991-ben AIDS-ben elhunyt Brad Davis fivére) szerintem jobb színész annál, mint amilyennek a filmográfiája alapján gondolnánk, de Charles Bronson ide vagy oda, ez bizony már nem a BOSSZÚVÁGY színvonala.

A Braindeadet(1992) és a Meet the feeblest(1989) már láttam.
Most ez a film került sorra Peter Jacksontól.1987-es és néhány elem visszaköszön a Hullajóban is(pl:láncfűrész).De a hangulatában is hasonlít rá,főleg a zene miatt.

Nagyon ideje volt már, hogy a vámpírokat is végre kipellengérezze valaki, és a zseniális SHAUN OF THE DEAD elég jó ajánlólevél.

Amikor a Ferenciek terén felszállok a metróra, a mozgólépcső melletti fal mindenféle vámpírkönyvek reklámjával van tele: gagyi borítók, idióta címek, borzalmas reklámszlogenek. El se tudom képzelni, hogy valaki ilyesmiket olvas, pedig biztos olvassák, ha megéri kiadni őket.

Ez a tüzijáték igazán pazar volt, még így (em)tévén keresztül is! A nálunk rendezett is nagyon szép volt, az első sorból néztem, ahogy a nagy fénykupolák aláhullanak. Ez az amit nem lehet megunni! :)

Unokahúgom férje a nagy családi ünneplésben sem felejtette el, hogy behozza nekem azokat a DVD-ket, melyekre a múlt héten két műsort vettek fel nekem a tévéből. Az egyik Wim Wenders filmje, AZ AMERIKAI BARÁT, amelyet érdekes lesz évtizedek után újra megnézni, hiszen immár módomban áll majd összevetni Liliana Cavani remake-jével (RIPLEY ÉS A MAFFIÓZOK). Ráadásul a szereposztás sem rossz, hiszen Jonathant a fiatal Bruno Ganz, Ripleyt pedig Dennis Hopper alakítja.

A másik műsort a Filmmúzeumból rögzítették, a HOLLYWOODI EMLÉKKÖNYV két filmecskéjét, melyek Faye Dunaway és Peter O Toole pályafutásával foglalkoznak. Természetesen az elsőn már túl vagyok, s noha puszta létezése is öröm, maga a mű azonban inkább csalódás volt. Először is: egészen botrányos volt a képminőség, néhány filmrészleten szinte látni sem lehetett, hogy mi történik. A másik csalódás, hogy az alkotók beérték annyival, hogy filmrészleteket tettek egymás mellé, és elmondták, hogy Dunaway mit játszott bennük, ki rendezte, és kik voltak a partnerei. 25 percbe persze nehéz belezsúfolni egy több mint négy évtizedes pályafutást, de a jó szándék ellenére egy laikus számára a dokumentumfilm nem szólt egyébről, mint arról, hogy a színésznő folyamatosan filmezett, egyik produkcióból ment a másikba, és a harmadik jelölésre megkapta az Oscar-díjat. Egyetlen szó sem esett viszont a privát életéről, nem voltak interjúrészletek sem vele, sem a kollégáival. Pedig nem titok, hogy Roman Polanskival nagyon rossz viszonyban volt, a legendás Bette Davis pedig közös filmjük után azt írta az emlékirataiba, hogy „képtelen lennék újra együtt dolgozni Miss Dunawayjel”. A mérleg másik serpenyőjében azonban ott van Anthony Quinn, Kirk Douglas, Peter O Toole, Elia Kazan, Jack Nicholson, Peter Falk vagy Johnny Depp pozitív és lelkes véleménye. Sőt, noha a producerek mindent megtettek annak érdekében, hogy A HÁROM TESTŐR forgatásán egymásnak ugrasszák Faye-t és szexis partnernőjét, Raquel Welchet, a közismerten nehéz természetű Dunaway rendkívül barátságosan viselkedett Raquellel, és ezzel elejét vette minden áskálódásnak. (A közelmúltban éppen egy magyar újságíró kérdésére Raquel Welch több férfi kollégát is megemlített, akik pályafutása során kedves partnerei voltak, a nők közül azonban kizárólag Faye-t emelte ki kedvenc partnereként.) Pedig aki kicsit is ismeri a filmvilágot, az tudja, hogy a helyzet nem ilyen szép és egyszerű, egy szerepet megkapni Hollywoodban nem könnyű feladat (hiszen közben annyi más szép szerep meg ezért-azért kútba esik, vagy mással valósul meg), és a  forgatásokon is lejátszódik egy-két érdekesség, ami befolyásolja a film és az alakítás minőségét, sőt akár a sztár későbbi pályafutását is. Aki ismeri Dunaway pályáját, az tudja, hogy egyáltalán nem folyamatos diadalmenet felfelé, voltak hullámvölgyek, nem is kevés. Annak ugyan örültem, hogy az ANYU A SZTÁR című filmben nyújtott alakítását a dokumentumfilmben méltatták, de azt talán meg lehetett volna említeni, hogy pályája ekkor bicsaklott meg. Az 1980-as évek terméséből csak a szuperbukta SUPERGIRL-t és a teljesen jelentéktelen ÉJFÉLI ÁTKELÉS című videofilmet ragadták ki, és a pálya ismertetése e két évtizeddel korábbi filmmel véget is ért. Összegezve: ez a kisfilm több volt, mint a semmi, de kevesebb, mint a valami.

Köszi a finom balzsamot! :)