A szabadság fantomja /Luis Bunuel, 1974/Izléstelen, gusztustalan, felháborító...ilyen és ehhez hasonló jelzőkkel illetném ezt a filmet, ha nem lennék hosszú idő óta Bunuel-rajongó. A rendező most is, mint a legsikerültebb filmjeiben mindig, a polgári lét céltalanságát figurázza ki a rá jellemző egyéni szatírikus éllel. Gúnyt űz szinte valamennyi tradícionális értékből: A vallásból, a családból, az igazságszolgáltatásból, a szerelemből...sőt megkockáztatom, hogy az idős mester valójában ezzel a filmmel összegzi az egész életről alkotott lesújtó-cinikus véleményét. Teszi mindezt úgy, hogy közben cseppet sem törődik a nézőjével: a történetnek se eleje, se vége, de még csak cselekménye sincs...a szereplőket dróton rángatja egyik abszurd szituációból a másikba, látszólag teljesen céltalanul. A szürrealizmusba hajló egymást követő jelenetek összekötő kapcsát egy-egy figura jelenti, aki látszatindokok miatt, teljesen kiszámíthatatlan pillanatban lép ki a díszletből, hogy aztán ugyanúgy céltalanul részese lehessen a következő jelenetnek...Teszi mindezt mindenki úgy, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne pl étkezőasztalnál wc-csészéken letolt nadrággal ülve az egy főre eső napi trágyatermelésről beszélgetni!:) Vagy éppen egy házaspár eltűnt kislányukat keresteti a rendőrséggel, miközben a gyerek állandóan ott sertepertél körülöttük. Róla az "ügy" felderítése közben látszólag senki nem vesz tudomást...:) Ilyen és ezekhez hasonló összefüggéstelen jelenetek váltják egymást a több, mint másfél órás játékidőben. Annak, aki nyitott az abszurd humorra, mindenképp jó szórakozást nyújt, de el tudom képzelni, hogy másoknál esetleg az emberkínzás kategóriáját súrolják a látottak. Bunuel a végső döfést az állatkerti zárójelenettel adja meg, amikoris a vége felirat előtt a kamerába bambán belebámuló óriásmadarakkal ösztönzi továbbgondolásra a nézőt.:) A szabadság fantomja mindenképpen egy önző és öncélú lenyomata Bunuel művészetének, két szóval: Kihagyhatatlan darab!
0
