Nosztalgiahétvége jegyében megnéztem két, kb. 10 éve látott filmet.
Az első a Játsz/ma volt a zseniális Douglasszel és Pennel. Szeretem a csavaros történetét, azt hogy a nézőnek sem mutat többet a kamera, mint amit a főszereplő tud az egészből, így együtt kell gondolkodni, hogy mi, miért és hogyan zajlik. Fincher jól manipulálja a nézőt képekkel, hanggal, zenével, csönddel, minden húzása betalál és az emlékezetes befejezéssel még azt is eléri, hogy úgy essen le az állunk, hogy közben önvizsgálatot is tartsunk: vajon nem lenne-e szükségünk magunknak is egy játszmára?
A másik film a Szemtől szemben volt, Michael Mann egyik legsikerültebb mozija.
A tucatnyi év mit sem fogott rajta, a később készült, hasonló műfajú Collateral e filmnek még csak a bokájáig sem ér, a főszereplőket összehasonlítani meg aztán végképp értelmetlen volna. De Niro és Pacino a két ikon hozza a tőlük elvárt szintet, s a mellékszereplők is hitelesek. Ám az egész semmit nem érne, ha nem lenne a brilliáns forgatókönyv, mely a feszes akciójeleneteket és a drámai részeket kiválóan ötvözi, s külön megemlítendő a csúcspontnak számító kávézás az egymás képességeit elismerő rabló és pandúr között.
Kulka szinkronját csak addig tartottam legrosszabbnak, amíg nem értünk el kb. a 30-35. percig, amikor egy golyófejű, szakállas fazon infót ad át Nironak. Na, az a szinkronhang nem piskóta, benne van a legrosszabb tízben, az tuti.
Nagy svunggal végigfutottam az extrákat is angol felirattal, s a végefelé fedeztem fel, hogy van hozzá magyar szöveg is, így most megnézem őket mégegyszer. :-)
