Bennem nem hagyott mélyebb nyomokat a Brokeback, és ehhez semmi köze nem volt sem a témájának, sem a filmet körülvevő mély utálatnak, vagy épp szimpátiának. Én úgy ültem le elé, mint egy Ang Lee-film elé. Imádtam az Értelem és érzelmet, nagyon szerettem a Jégvihar-t, rohadtul tetszett a Hulk (igen, tetszett, éés?!):-)), szóval inkább pozitív diszkriminációban részesítettem a cowboy kalandot. De végül tompa méla unalmon kívül és egy "aha, szóval emiatt volt az a nagy felhajtás" sóhajjal kapcsoltam ki a dvd lejátszót. Ez még áprilisban történt (eredeti lemez , USA-ban vettem), azóta egyszer sem jutott eszembe a film. Ellenben a Crash-t a minap újra megnéztem, és bár abban is sok hibát véltem felfedezni, a hangulata, a mély melankólia, a nagyváros nyomasztó légköre (sajnálom, hogy mindig Los Angelesre húzzák rá ezt a fullasztó olvasztótégely klisét, még ha igaz is, kezd unalmassá válni), és az érzéssel megírt karakterek engem ezerszer jobban megragadtak. Az a jelenet például, amikor a lakatos elmeséli a lányának, hogy láthatatlan köpenye van, amit egy tündértől kapott, számomra nagyon megható. Talán azért, mert gyermekkönyveket írok. Egy gyermek számára pedig egy ilyen történet egész életét meg fogja határozni, sőt hagyományt teremthet, mert ezt a "köpenyt" ő is továbbadja a gyerekének, lám hogy működik az emberi psziché, a képzelet ereje hatalmasabb a golyóknál is. Ehhez kapcsolódik a film másik megrázó része, amikor a bolttulaj rálő a kislányra, és annak ellenére, hogy én nem svenkeltem volna ilyen hirtelen az ordító apa arcára, a jelenet számomra valahogy mégis működik. Ez a néhány másodperc, majd amikor a döbbent, értetlen férfi, kezében a pisztollyal végignézi, amint a megrettent, éppen a poklok poklát megélt család bemegy a házba, és még arra sincs erejük, hogy nekimenjenek elkeseredett dühükben, megindító. De említhetném azt a szcénát, amikor a rendőr kimenti azt a nőt az autóból, akit előző éjjel molesztált. A nő, amint meglátja, őrjöngeni kezd, nem bír elviselni több megaláztatást, majd a férfi végül segít neki, és akkor az arcára kiül a hálának, a megbánásnak, a megbocsájtásnak és a földöntúli érzéseknek valami leírhatatlan összesége. Még sorolhatnék olyan jeleneteket, amik velem maradtak a film első, majd a második megtekeintése után. Természetesen a Brokeback és a Crash két teljesen különböző alkotás, de a Crash nekem sokkal fontosabb film, mint a Brokeback. Mert a Crash az emberek egy szélesebb köréről szól, az egész társadlomnak tart görbe tükröt, míg a Brokeback Mountain csupán egy szűkebb embercsoportról, és bár mondanivalója éppoly egyetemes, azért nekem mégsem örökérvényű. Mindkét filmet értékesnek tartom, remélem sokakhoz eljutnak.
