Én valami hasonlót éltem át, amikor kezembe vettem, illetve "fülembe tettem" annak idején, a 90-es évek elején Szörényi Levente rólam elnevezett :) rockoperáját.
Az "Attila" abszolút más zenei világ volt az "István, a király" után, sok népzenei motívummal, kevés populáris elemmel. Nem is tudtam igazán megszeretni, hiszen folyamatosan az előző mű dallamvilágát, "slágerességét", szövegvilágát kerestem benne. Az még inkább nem tetszett, hogy a két szerző, politikai meggyőződésük különbözősége miatt szétvált, és a szövegeket végül Lezsák Sándor írta, aki mindenfajta elfogultság nélkül mondva sem egy Bródy János!
Az évek során aztán sikerült magamban ezeket a dolgokat helyretenni, és úgy gondolom, hogy mind az "Attila", mind a Veled, Uram! igenis értékes, meghatározó művek. Az utóbbi már csak azért is tetszik, hiszen az Attilához képest jobban emlékeztet a klasszikus első rockoperára, és végre ismét együtt dolgozott, és hozott létre emlékezetes művet a magyar könnyűzenei élet két óriása. Nyilván soha nem lesz még egy "István, a király"! Abban benne volt egy hatalmas adag az akkori rendszer elleni lázadásból, a szabadságvágyból, azzal a mindent elsöprő zenei robbannással, amit Szörényi komponált, és azokkal a kétértelműen, hol bújtatott, hol nyíltabban megfogalmazott kinyilatkoztatásokkal, vádakkal, vágyakkal megtűzdelt szövegekkel, amelyeket a magyar nyelv minden szépségét, játékosságát felhasználva, csak Bródy tud ilyen színvonalon megalkotni!
Szerintem ettől még be lehet fogadni más műveket is, talán nem feltétlen kell hasonlítgatni.
Két évvel ezelőtt láttam Esztergomban (hol máshol?) egy "István, a király" előadást, mely előtt egy ősbemutatónak lehettem részese.
Szörényi Levente írt egy kóruskantátát "Elég volt!" címmel, amely Wass Albert erdélyi szerző "Adjátok vissza a hegyeimet!" regénye alapján készült. Igazán senki sem emiatt ment oda, hiszen a nép a fő attrakciót várta, viszont egy nagyon színvonalas, még ha elsőre nehezen is befogadható művet láthattunk. Külön érdekessége volt a dolognak, hogy Szörényi szólót énekelt, és hát akkor már évek óta nem szerepelt színpadon.
Lényeg a lényeg: Az erős kijelentés, hogy valami egyszer hallható, nálam az esetek többségében azok váltak későbbi kedvenc muzsikáimmá, melyeket elsőre nem igazán fogadtam be, idő kellett amíg "összebarátkoztunk".
Megjegyzem ez annak idején az "István, a király" esetében is így történt!
Ettől függetlenül tiszteletben tartom, ha másnak más a véleménye.