Ki mit néz most?

Én még csak az első évad 5. részénél járok. Eddig "tetszik", amit láttam, szóval szerintem maradok a második évadra is. Az első évad egyébként már több éve a polcomon pihen, nemis igazán értem, hogy miért vártam vele eddig. :)

La Cara Oculta / The Hidden Face (kolumbiai-spanyol thriller, 2011)



Amikor már éppen kezdtem volna feladni abbéli hitemet, hogy jól összerakott, eredeti thrillerek még igenis léteznek, a véletlen pont akkor sodorta az utamba ezt a remek kolumbiai-spanyol koprodukciót, meggyőzve arról, hogy jó thrillerek márpedig vannak! A történet: a barcelonai Adrián karmesteri állást kap Bogotában, ahová barátnője is elkíséri. A féltékeny lány azonban egy nap elhagyja a férfit, videoüzenetben szakítva vele. A probléma csak az, hogy a lánynak innentől kezdve teljesen nyoma veszik... A rendőrség pedig gyanakodni kezd... Mégpedig nem másra, mint Adriánra, aki egy bogotai pincérnő karjaiban vigasztalódik... Mindeközben a karmester gyönyörű házában megmagyarázhatatlan dolgok történnek...

Tudom, ez idáig még nem tűnik valami túl eredetinek, de ami ezután jön, az már az... Nekem legalábbis mindenképpen. A film első fele egy kicsit olyan volt, mint a Temetetlen múlt, de aztán jött az a bizonyos csavar és fordulat. :)

Míg el nem felejtem: az előzetesét egyáltalán ne nézzétek meg, mert lelövi a film csattanóját. Akárcsak a film egyes promóplakátjai és alternatív címei is...

Totál szívás S5/2

Itt a vége, fuss el véle… Walter White, a haldokló kémiatanárból lett drogbáró kalandjai véget értek, a sokak által legjobb drámai sorozatnak titulált – amit én jómagam nem osztok maradéktalanul – Breaking Bad ötödik évadában. Egy olyan évadban, amit mégis méltán lehet emlegetni a valaha látott sorozatok valaha látott legjobb évadai között, hisz amit itt ebben az utolsó nyolc részes etapban produkáltak, az maga volt a (sorozat)kánaán.

Érdekes volt nézni egy történetet, aminek tudni lehet a végét: hogy lehet fenntartani a néző érdeklődését úgy, hogy közben az egész sztorinak csak és kizárólag egyfajta fináléja lehet. Egyszerűen nem lehet más, a bűn és bűnhődés, no meg a társadalomformáló hatás miatt sem. Ez nagyjából két évaddal ezelőtt már eldőlt, így baromira kíváncsi voltam, hogy jutunk el idáig. Nos, az események olyan sokkoló és csavaros módján, ami csak nagyon-nagyon kevés történetet jellemez. Az induló kilencedik résztől a tizennegyedikig csak kapkodtam a fejemet, a cliffhangerek szinte a fotelbe szögeztek: totálisan csúcsra járatták az egészet, a nézőt egyik megdöbbenésből a másikba ejtik. Aztán valahol a 14-ik rész közepén számomra van egy filmszakadás – onnantól a BB visszavált a jól megszokott lassabb tempóra, egyfajta vihar előtti csenddel készülve a fináléra.

Konkrétan a finálétól és kicsit mást vártam, kevésbé klisészerű, kevésbé hollywoodi megoldást, WW mint az igazság bajnoka, mint jogos bosszúálló nekem nem jött be annyira. De ez legyen az én bajom - a világ el van ájulva a záróképektől. Összességében a BB számomra a záró évaddal ért el a csúcsra. Ami ebben történik, az a forgatókönyvírás magasiskolája, a finálé kevésbé ütős megvalósítása meg legyen az én bajom. Tény és való: hiányozni fog Walt és a kék anyag, ugyanakkor összességében a BB nálam nem fér a dobogóra. Soha nem is volt annak közelében – de nem bántam meg, hogy láttam.


90%

Lehet, hogy "nem szabad" :), viszont nálam a hangulatot sem befolyásolja, sőt javítja. Ez a kapaszkodó segít ugyanis átvészelni a sorozatok végeláthatatlan rétestésztává nyújtását és/vagy hirtelen, minden konklúzió nélküli lemetszését, a logikátlanságokat, a szereplők időnkénti amnéziáját, az összefüggéstelen, ötletszerűen továbbrúgdalt eseményeket, a töltelékepizódokat, stb., vagyis mindazt, amikért sokáig nem, és most is csak erős fenntartásokkal nézek sorozatokat. Hogy legalább van ok rájuk, és nem csak a készítők hülyeségéről és/vagy az én hülyének nézésemről van szó.

Meg ahogy ennyi erővel majdnem minden film. Nem szabad így gondolni szerintem ezekre, mert elég durván képesek megölni a hangulatot.
Amúgy csak az igény kielégítéséhez hozzászólva: Alap, hogy élveztem az arénában folyó harcokat, látványosak voltak, pörgősek, véresek, ugyanakkor megbújik mögötte az adott kor plebsének az erős karikatúrája és kritikája is. Mert milyen embereket láttunk a lelátókon? Félig kilógó csöccsel, habzó szájjal, nyált köpködve ordibáló, mocskos alakokat, akik valóban ezt élvezték. Élőben.
Én persze konszolidáltan, szofisztikált módon, a kanapémba süppedve élvezem a látványt. Persze, ez csak egy film, de azért rávilágít arra, mennyire állatiasak is tudunk lenni, hiába választ el minket több, mint 2000 év. Még most is élvezzük ezt a fajta látványt, még most is szórakozunk rajta. Én, legalábbis. Ha emiatt engem büntetni kéne... :/

Az én véleményem valahol kettőtök között van :). Nem gondolom, hogy szemét, főleg hogy büntetendő lenne, ellenben magasztosnak sem gondolom. Szerintem kb. azt a funkciót tölti be, azt az ösztönt és igényt elégíti ki, amit az eredeti gladiátorviadalok is, miközben nem felejtem el azt sem, hogy semmi más, mint egy tudatosan tervezett médiatermék, ahogy minden sorozat.

Ez kardozós-baszós sorozat, az is maradt a legvégéig, ugyanakkor jóval több is annál. A díszletek és a CGI tekintetében valóban kilóg a lóláb az első évadban, de az idő elteltével folyamatosan javul a helyzet, a kifröccsenő művért sem számítógépes grafikával oldják meg, a helyszínek eszkalálódnak, ahogy a cselekmény fonala és tere is. Persze mindezt a későbbi évadokban, úgyhogy nem is mondanák erről többet, visszatérnék az első évadhoz.

Színészi játék terén nem tudom, mi bajod volt, mindenki hozta a kötelezőt, de pl Hannah láthatóan lubickolt Batiatus szerepében, ahogy Lawless-t is jó volt viszontlátni egy kimértebb, komolyabb szerepben a Xéna után. De kifejezetten jól állt neki ez a karakter.
A történetnek pedig az adta a savát-borsát, hogy egy idő után kiszámíthatatlanná vált. Nem akarok spoilerezni, lényeg, hogy igen könnyen szabadulunk meg fontosabb szereplőktől is akár, így valóban van tétje a dolognak, nem sebezhetetlenek a hősök és a "jó fiúk".
Itt nem mondanivalót, mély erkölcsi tanulságokat, és mélyen gyökeredző dogmákat kell keresni, hanem végigkísérni egy LEGENDA útját, egy sebezhető, halandó emberét, aki ugyanúgy vérzett, dugott, harcolt, mint bárki más abban a korban. Ehhez persze nem elegendő az első évad (a fele meg főleg nem), de itt ez a lényeg. Hogyan vált valaki olyan hőssé, hogy még a mai napig emlegetjük a nevét.
A másik része a sztorinak pedig az intrikák és egymás manipulálása illetve a római krém hatalmi játszmái, amikben ugyanúgy el tud veszni az ember, mint az aréna forró homokjában.

Szerintem zseniális sorozat, évadról évadra egyre igényesebb kivitelezéssel, érdekes és szerethető/gyűlölhető karakterekkel, magasztos sztorival, vérrel, mocsokkal, szenvedéssel, ugyanakkor mély kapcsolatokkal, barátsággal, hősiességgel.

Spartacus: Vér és homok

A római kor és annak eseményei akár történelem, akár legendák szintjén mindig is nagyon közel állt hozzám. Első komolyabb könyvem a Római regék és mondák volt aminek öt évesen veselkedtem neki. Na de ennyit az én előzményemről. Egy fantasztikus Stanley Kubrick által jegyzett Spartacus feldolgozás után kíváncsian vetettem bele magam a sorozatba. A látványvilág ugyan kicsit színpadiasan csak az adott környezetre korlátozódik, de azt szépen megalkották, a jelmezek - már amennyire szükség volt - annyira természetesek, hogy fel sem figyel rá külön az ember. Bár nekem ez a 300 féle vérfröccsenő megoldás nem a kedvencem, még az is megfelelő módon illeszkedik a látványvilágba. Eddig tartott a dicshimnuszom.
Színészi játékról inkább ne is beszéljünk, egyedül a Spartacust alakító Andy Whitfield produkál valami hasonlót. Dugnak, gyilkolnak, káromkodnak. Dugnak, gyilkolnak, káromkodnak. Végeláthatatlan sorban és módon. Mindezt teszik úgy nem hozzáad a tartalomhoz, hanem ez maga a tartalom. Nem az összehasonlítás okán más sorozatokhoz amik témájukban ráadásul el is térnek -  pl. a Star Trek igazán jól megírt forgatókönyvei és tartalmi sugallata -, de könyörgöm hol van bármiféle mondanivaló is ebből? Emberek arra élveznek, hogy kegyetlen gyilkolást látnak? Ezzel az energiával felvértezve mennek másnap dolgozni, szeretni és élni? Mondhatják erre, ez a kor jellemzője volt. Némi igazság vegyül ebbe persze, de Róma akkori tudását és szellemiségét sem kellene figyelmen kívül hagyni. Egy fórumon olvastam, idézem: "Büntetnék érte... komoly, súlyos pénzbírságot szabnék ki ennek a förmedvénynek az elkészítőire... megbüntetném a rendezőt, a színészeket, a stúdiót, valamint a csatornákat, akik leadták vagy leadják... ezen kívül azt is megbüntetném, aki megnézi…"
Tökéletesen egyetértek a magam részéről, magamat már megbüntettem, megnéztem az első hét epizódot.

Az északi sarkkör szerelmesei (Los Amentes Del Círculo Polar)

A filmcím egy romantikus tartalmat feltételez, de ennél sokkal többet ad. A keretszerkezethez szükség van ennek meglétéhez, de a karakterek egyéni életszemlélete, látásmódja adja meg az igazi választ mit is közvetít a film. A különböző idősíkok (nézőpont síkok) váltogatása ugyanazon időintervallumokra még véletlenül sem esik az ismétlések hibájába, végig új mondanivalót sugallanak és fenntartják az érdeklődést a nézőben. Remekül használt szimbólumok, ismétlődő események tarkítják a filmet melyek mind a kellő időben, módon köszönnek vissza. Az ember eltöpreng azon a sugallaton, a saját életében hol van az a szimbolikus pont ahol úgy érzi megérkeztem és melyik az az út mely oda vezet. A történet egésze a kezdő képsoroktól a végéig logikusan megkomponált módon kapcsolódik össze és még egy kisebb csavar is belefért az eszmeiség mellett.
Az ismeretlen színészek remekelnek és a számomra eddig nem ismert spanyol rendező is Julio Medem már már Krzysztof Kieslowski szintre emeli a rendezés művészetét. Értékelésemnél talán 100%-ot is adtam volna, ha éppen nem három nappal előbb nézem meg újra a lengyel rendező Veronika kettős élete című művét, ami a 100%-ot jelenti az én értelmezésemben. Érdekességként megemlítem - az ember látásmódja változik, alakul, fejlődik az évek során - mikor Kieslowski művét anno még a moziban láttam, szinte sírva menekültem ki az előadás végén a teremből, feltéve magamnak a kérdést, mi is volt ez? Mára megértettem…

95%

Az internet meg a mocskos kalózkodás jóvoltából ma ismét meg fogom nézni a Pacific Rim-et (ez persze nem befolyásolja azt, hogy rögtön fogom venni a hazai BD-t, amint lehet), már nagyon várom, de ami a legjobban izgat, hogy vajon a japó csaj eredeti hangja is olyan kibaszott irritáló-e, mint a magyar szinkronja! :D

Én pont az említettek miatt szoktam használni a kétfajta módszer ötvözetét, vagyis 5%-ékonként szeretem értékelni a filmeket. Annál jobban lebontani szerintem nem lehet/érdemes, viszont az valóban nem igazságos, ha a "76%-os" meg a "84%-os" filmet is 8/10-nek veszem (az egyik ez esetben nálam 75%, a másik pedig 85%, így jól látható köztük a teljes 10%-nyi különbség).

Haha, értem. :)
Én mondjuk az ilyen árnyalásokra szoktam használni pl. az "erős 7/10", vagy "gyenge 6/10" jelzőt. Amúgy én úgy adok pontszámokat, hogy igyekszem minden rétegét érinteni a filmnek; pl. színészi alakítások, karakterek kidolgozottsága, zene, hangulat, műfajon beüli megfelelőség, mennyire emlékezetes, mennyire mozgat meg érzelmileg, milyen a  fényképezés, milyen az összebenyomás... aztán ezek vagy kapnak pontot, vagy nem. Természetesen igyekszem mindet a műfaján és stílusán belül értékelni.

Annak idején olyasmit írtam, hogy a százalékokban változó súlyozással szerepel a műfaj, történet, a hangulat, a színészek és a stáb egyéb tagjainak relatív teljesítménye, hogy hány jelenetre fogok emlékezni a filmből, a képkocka/szépcsöcs arányszám, a napi középhőmérséklet és páratartalom, hogy hányan mosolyogtak rám aznap, hogy mikor nézem a filmet és egyéb tényezők, például, hogy az ebédre evett borsófőzelékemben a borsó mennyire volt kemény:).

Néha már csak dacból csinálom, főleg amióta feltűnt, semmifajta abszolút skálát nem jelentenek a százalékaim, hiszen a filmek egymással szembeni "jóságáról", tetszési indexéről nem szolgálnak infóval. Inkább tényleg csak finomhangolás, mert untam a 7/10 és a 8/10 között csikicsukizni, általában ezeket osztogattam és a százalék csak annyit fejez ki, hogy mennyire "erősen" vagy "gyengén" 7/10 ill. 8/10. Elvileg ugyanúgy 8/10-re kéne "kerekítenem" a 76% és a 84% is, de gondolom elhiszitek, hogy élményben nem ugyanaz a kettő. Az is feltűnt, hogy nem nagyon használom még az 5/10, 6/10 pontokat sem, ezeket majd a jövőben igyekszem többet használni a középszerű filmekre.

De tényleg, ha úgyis csak tízesével értékelsz, miért százalékban osztályzol, és nem a jó öreg, hagyományos x/10 rendszer szerint? :D

Niwrok, egyszer már kifejtetted, de lövésem sincs, mikor és hol, hogy nálad hogy is jönnek ki pontosan ezek a százalékok... ezt megtennéd újra, a kedvemért? Teszem azt egy film hogy a rákba lesz nálad éppen 71 % mondjuk, és nem 70, vagy 75? :)

Akkor ne is plagizálj :D!

Akkor legyen az egyik 69%, a másik meg 71%...

Tudod, én nem Te vagyok! :)

Köszi, a héten indulok rá a moziba. :)

Akkor hogyhogy 70%-ot adtál mindkettőre:)?

Ez nekem tök új, hogy sci-fi-ből is van found footage, tetszik mindkét sztori, bár ha választani kell a száraz tudomány és a gyilkos pókok közül, akkor inkább az előbbi választom. Chrichton "filmjeiből" is általában azt hiányoltam (kb. a régi Androméda-törzset leszámítva), hogy kevés benne a tudományos alapozás, aminek elismerem, hogy filmen alacsony az élvezeti értéke, de a könyvekben azok tetszettek mindig a legjobban, azt találtam a legérdekesebbnek.

Utolsó mondataid alapján a Gravitációt csak ajánlani tudom:)

A sci-fi kategórián belül - de talán filmként is úgy általában - az alapművek közé sorolható szerintem.

Europa report


Érdekes, hogy két nap alatt két áldokumentarista sci-fibe is belefutottam: az Apollo 18 után most az Európa Report volt az, ami megpróbált a valóság imitálásával hatni rám. Ám a lehető legeretnekebb módon – szemben a világgal – nekem előbbi jött be jobban, a Föld holdján történtek valahogy jobban megérintettek, mint a Jupiterén. Nem tudom a miérteket, a különbség is tulajdonképp csak nüánsznyi, de ha megkérdik, melyik mozi tetszett jobban, az Apollósat mondanám (talán a nagyon erős kötődésem a minisorozathoz miatt is). Ugyanakkor a maga nemében nagyszerű mozi az ER is, egy komolyabb, racionálisabb, nehezebben befogadható – amit a nem lineáris történetvezetés csak erősít – vérbeli sci-fi, amiben a sci végig sokkal fontosabb szerepet játszik, mind a fi. Ezáltal - no meg a mindent hitelesnek tűnő módon rögzítő kamerafelvételek alapján – arra fogékonyak számára - az egész egy jó kis űrutazásos valóságshow, ahol a hatfős legénység története, az ő drámájuk adja a film savát-borsát, míg a folyamatosan érzékelhető, felfedezéshez köthető várakozás pedig a végkifejlet alapját…


Azt hiszem, a Fertőzésnél éreztem hasonlót (pedig az játékfilm volt): a túlzott dokumentarista jelleg túlságosan realisztikussá tette a filmet. Ebben az esetben bizony hiányoztak Hollywood érzelmi hatásai, hiányoztak a filmkészítés apró trükkjei, amik egy ilyen jellegű filmet áttolnak a kalandos, élvezhető tartományba. Elismerem, az űr csendjében, hajójától távolodó szkafanderből készített kép tényleg megrázó, de az is kissé steril lett. Olyan szívesen láttam volna ezt a történetet igazi nagyszabású produkcióban, ugyanennyi sci-vel, több látványosabb kalanddal. Az (ál)kamera használat picit itt is visszaütött, leszűkítette a teret, elvette a nagyszabású mozi élményt.

Nekem kicsit száraz volt, sci-fiben jobban szeretem a nagyobb volumenű eposzokat… :)

70%

Bővebben itt:

http://filmforum.hungarianforum.com/t11p165-r2-d2-irasai#1158

Viccelsz? Én sem tudok kigyógyulni a szériákból. Maffiózók még kitart pár hónapig, aztán nem tudom, mi lesz a köv. áldozat... American Horror Story, úgy vélem!

De, jó az! Én imádom. :)

Ide akartam:

No azt hiszem, elkapott a sorozatnézés betegsége. Tegnap befejeztem a Bron-t, vele párhuzamosan nézem a The Sopranos-t és most nekiálltam az AHS-nak is. Ajjajj, nem lesz ez így jó! :)

Jaja. :)

Ez az Europa reporta vonatkozik? Ma tervezem megnézni. :)