James Wan: Insidious (2011)
Halogattam már egy ideje ezt a filmet, részben mert tudtam, hogy ezt jobb, ha én nem sötétedés után nézem meg :) A rendező nálunk nem forgalmazott filmjét, a - szerintem felettébb igazságtalanul lehúzott - Death Sentence-t igencsak szeretem, a Dead Silence is tetszett, így körülbelül tudtam, mire számítsak, ha Wan stílusát ötvözik a Parajelenségek, illetve más szempontból, sokkal nemesebb elődöt idézve, a Poltergeist-típusú kísértethorrorral.
Az eredmény: e kánikulai délutánon sikerült lehűtenem magam, percekig a hideg futkározott rajtam. Vérfagylaló élménynek bizonyult, legkivált talán a közepe táján. Örvendetes, hogy a véres effektusokkal mennyire spórol a film, s inkább a jelenkor elvárásaihoz illesztve nyúl vissza a Lewton-féle hagyományokhoz, azaz tudja, mennyi mindent lehet elérni azzal, ha nem tolják közelképbe a borzalmat, ha hagyják, hogy valahol a kép szélén, hátterében fedezzük fel: egyáltalán, a sejtetésre helyeződik egy ideig a hangsúly, hogy a sokkhatások annál ütősebbek legyenek. Azon lehetne vitatkozni, hogy főleg az utolsó harmadban mennyire laposodik el a film, vagy uralják el a klisék. De nem ez az érdekes, hanem az a - végül is mi más, mint - kísérteties atmoszféra, amit Wan sikerrel hoz létre, s szinte végig hátborzongató.
Nem ragadott magával annyira s pláne nem volt oly szívszorító, mint a Death Sentence, de amit a bábos horrorokkal teljesített a rendező a Dead Silence-ben, azt a minőséget szállítja és a hatásfokot jelentékenyen növeli az Insidiousban.