Szabotőr (szinkronizát változat) (DVD)

Igen, régi szép idők. Ezzel teljesen egyetértek...:)



Visszagondolva, gimnazista éveim vége felé, 1991-ben keveredtem el először a tékába, ahol egyből feltűnt egy magas srác, aki a város akkori legnagyobb VHS készletét kínálta kölcsönzésre addig nem tapasztalt hozzáértés mellett.



Különösen "izgalmas" volt az, hogy bizonyos címekre, pl: Navarrone ágyúi, Terminator 2., stb... jó előre fel kellett iratkozni, hogy időben, mondjuk 4-5nap múlva hozzájuthasson az ember.:) Pluszban a főnökasszony aktívan javasolta, hogy végeztessünk el egy fejtisztítást a videolejátszóban a békesség kedvéért.:)



Meg külön céges nylon zacsi a filmekhez. Egyszóval maximális volt a kiszolgálás színvonala.:)

A VICO a kilencvenes évek elején ezres tételben adott el A dzsungel könyvét meg Micimackót. Igaz, hogy sosem voltak náluk a Disney-jogok, de akkoriban ilyen apróságok nem számítottak. Sok évvel később perelték őket, de akkor meg elkenték az ügyet azzal,hogy már régen volt.

Úgy emlékszem, az első nagy lakossági megjelenés a Disney-féle Aladdin volt.

Elsőként az utolsó bekezdésre reagálva: nincs okom őt Sidney. :) Mindhármat szeretem, izgalmas, feszült earabok, parádés szereposztással. Érdekes, hogy pont ezeket említetted, a rendezővel kapcsolatban általában a Hálózat című film szokott előjönni.

December közepén lesz 30 éve annak, hogy átkerültem a videotéka pultjának túloldalára. Előtte is fanatikus filmfaló voltam, de onnantól még fizettek is érte. :)

Az első ezres gyűjteményem 500 db VHS-en volt. A tékás kazettákról - először simán, később Macrovision-törő kütyü segítségével - felvett, majd a borítóikat színes fénymásolóval duplikált és hasuknál kettesével összeforgatott, átlátszó kazettatartóba illesztett "duplaműsoros" egyediségekből állt össze a gyűjtemény. Persze voltak gyáriak is, ahogy az InterCom, a Dunafilm és a Mokép kezdte megjelentetni a lakosságiakat, de a maszek módon készült házitéka volt az igazi. Anyám imádta Charles Bronson filmjeit meg a krimiket, neki ezekből készült egy nagy csomag. Régi szép idők..

Igen...A kevés fórumtárs egyike vagy itt az xpress-en, akivel a 4K + 4K = 8K örökérvényű tételen túl bármi másról is el lehet beszélgetni. Pl. akár még FILMEK-ről is.:)



Talán elárulhatom itt a nagyközönség előtt, hogy a közös mozgóképes eszmecsere nagyjából 15 éve tart itt a fórumon. Illetve, ha a tékás éveket is beleszámoljuk, akkor mondjuk 25 éve...? Chaplin filmjei nálam is megkerülhetetlen klasszikusok. Kubrick-ról kicsit ellentmondásosabb a véleményem: korai filmjeit, mint pl a Gyilkosság, vagy a Spartacus, szeretem. Későbbi darabjait időnként túl mesterkéltnek érzem, amik az óramű pontossággal kiszámolt precíz hatásokkal manipulálnak. Számomra nem annyira személyesek.



Ha már klasszikusok: Lumet mennyire számít kedvencnek? 12 dühös ember, Bombabiztos, Halálcsapda???

Már többször elolvastam ezt a hozzászólást is, de mivel a bólogatás nem látszik, ezért írok. :)

Én nézek mindenféle műfajt, most végeztem a hihetetlenül jól megcsinált Watchmen tévésorozattal, párhuzamosan egy régi vígjáték-széria záróévadát is közbe-közbeszúrtam, most pedig a klasszikus Amazing Stories kísérleti, ötrészes feltámasztását falom, amit 3 epizód után szintén remeknek tartok, visszahozza a régi sorozat hangulatát, amihez a John Williams-főcímzene eleve megteremti az alapot.

Na de valóban jó időről időre visszatérni az "alapokhoz". Nekem Chaplin is az, meg klasszikus pl. Kubrick is, hogy még két nevet becsempésszek a diskurzusba. :) Az ő munkáikat is korlátlan ideig tudnám nézni. Hitchcocktól még szeretem a Bajok Harry-velt is, a nagy panorámaképekkel, a mozivásznon ebben debütáló ifjú Shirley MacLaine-nel. Vagy a gyilkosságcserés Idegenek a vonatont, amit harminchat évvel később Danny DeVito Billy Crystal-lel újragondolt a Dobjuk ki anyut a vonatból komédiájában. Nagyon jó morális dilemmát feszeget a Meggyónom, Montgomery Clift kiváló alakításával, a gyilkosságot nem mutató, csavaros noir, a Rémület a színpadon és még hosszan lehetne sorolni a gazdag életmű gyöngyszemeit. A némafilmjeiből még nem láttam mindet, igyekszem sort keríteni azokra is!

Na, ennek örülök!:)



Sokszor nézek klasszikusokat, sőt szinte kizárólag csak azokat nézek, köztük Hitchcock-ot is. Elsősorban azért szeretem a filmjeit, mert nagyon egyedi humoruk van. Másodsorban meg azért, mert még soha nem csalódtam bennük.:) Harmadsorban meg mondjuk azért, mert sok szempontból úttörőnek, illetve örök viszonyítási pontnak számítanak a közelmúlt és a jelen filmkészítő nemzedéke számára.



Az általad említett címek is a kedvenceimnek számítanak, sajnos a leírt okok miatt csak merevlemezre kimásolt formátumban...Ami miatt számomra különösen nagy kedvencnek számít a rendező, az az, hogy az ábrázolás tekintetében állandóan kísérletezett a technika fejlődésével egyenes arányban. Tette ezt úgy, hogy az újítások soha ne menjenek a mondanivaló kárára.



Visszatérve arra, ami miatt úttörőnek gondolom őt: megteremtette a mai modern akciófilm alaptípusát, már 1935-ben /39 lépcsőfok/. Röviden: Hősünk, aki egyébként átlagember, akaratán kívül kerül irreális helyzetbe azzal, hogy ártatlanul meggyanúsítják és emiatt folyamatosan menekülnie kell üldözői elől. Ellene irányuló összeseküvéseknek, intrikáknak kitéve keres szövetségeseket /akiknek egy része elárulja őt/ talál igaz és hamis barátokat, míg végül természetesen a történet végén győzelmet arat és elégtételt vesz ellenfelein. Csak pár cím jóval későbbről, ahonnan ismerős lehet a motívum: 451 Fahrenheit, Emlékmás, Szökevény, Bourne-sorozat, stb...



Aztán még néhány példa a rendezőzseni kísérletező hajlamára: egyetlen klausztrofób helyszínen játszódó történet: Mentőcsónak /1944/. Egyetlen vágás nélkül filmre vitt cselekmény: A kötél /1948/. 3D alkalmazása: Gyilkosság telefonhívásra /1954/. Minimál, TV-film hatást keltő technika használata: Psycho /1960/ És még lehetne sorolni: 1959-ban a James Bond sorozat látványos akció-orgiáját megelőgező történet: Észak-északnyugat. Vagy a Szédülés /1958/, amiben annyira újszerűnek számító témát ábrázolt a mélylélektani konfliktusok filmre vitelével, hogy ezzel gyakorlatilag magát a filmet is süllyesztőbe kényszerítette egészen a 80-as évekig, míg újra fel nem fedezték, mint Kult remekművet.



Rajongásomat Hitchcock irányában valamennyire árnyalja az a tény, vagy inkább legenda, hogy messze nem volt ideális a színészvezetésben alkalmazott módszere. Idézve tőle, nem pontosan szó szerint: "soha nem mondtam, hogy a színészeim barmok, hanem hogy csak azt, hogy úgy kell bánni velük...":)

Kedvet hozol a Hitchcock-életmű újranézéséhez. :)

Azért nem "gyűjteményt" írok, mert van néhány klasszikus, mint például a Bűvölet, a Forgószél vagy a Rebecca, amiket idehaza dosem adtak ki lemezen. Utóbbinak a rosszul sikerült netflixes feldolgozásakor gondoltam már rá, hogy vissza kellene térni az "alapokhoz".

Hitchcock kedvenc karakter-típusa tér vissza ebben a kémfilmes elemekkel átszőtt bűnügyi történetben. Az ártatalnul megvádolt, és emiatt menekülni kényszerülő átlagember figuráján keresztül. Aki akarata ellenére a körülmények alakulása miatt kénytelen hőssé válni, nemcsak saját ártatlanságának bizonyítása céljából, hanem a valódi bűnös leleplezésének szándékával is.



A hőssé válás útja, vagyis az igazság keresésének folyamata a rendező ide vonatkozó munkáihoz hasonlóan abszurd elemekkel van kikövezve: Hősünk találkozik barátokkal, ellenségekkel, és olyan barátokkal is, akik valójában ellenségek. Életveszély, hirtelen jött szerelem és az állandó menekülés kényszere. Csupa ismerős és mégis irreásis fordulatok.



A film egyik csúcspontja szerintem a vándorcirkuszos jelenet. A szedett-vetett a társadalom perifériájára szorult emberekből álló cseppet sem átlagos társaulat szerepe az, hogy felhívja hősünk, és egyben a nézőközönség figyelmét is a másság elfogadására /igen 1942-ben vagyunk/ és a humánum mindenek felett lévőségének fontosságára. Nagy szavak voltak ezek a második viláháború kellős közepének idejében.



Még egy motívum, ami rendszeresen ismétlődik a rendező filmjeiben: a valóság keresése. Vagyis inkább, hogy a valóság objektivitásába vetett szilárd meggyőződés nem mindig azonos a realitással. És itt ugrott be hirtelen valami teljesen más: szívesen megnéztem volna egy Philip K. Dick - Alfred Hitchcock együttműködésből származó produkciót, mondjuk "Az ember a fellegvárban"-t egy hetvenesévekbeli változat formájában.



Vissza a valóság kereséséhez: A szabotázs akció valódi elkövetőjét, Frank Fry-t főhösünkön kívül csak a merényletben meghalt jóbarát látta, látszólag senki más a cselekmény folyamán...hasonlóan miss Froy-hoz a "Londoni randevú"-ban. Nyilván a szükséges összeseküvés-elméletek kibogozása után mindkét történetben helyére kerülnek a valóság össszetöredezett mozaikjai. A film csúcspontja a szabadság szobor tetején játszódó jelenet. A kor nagy technikai bravúrjával /és trükkjeivel/ leforgatva. Mondhatni ebben Hitchcock mindig kortársai előtt járt.



Összességében ismét csak azt mondhatom, hogy a kellő nyitottsággal rendelkező filmszerető közönség számára maradandó élményt nyújthat Hitchcock e kevésbé hype-olt klasszikusa is.