Ahogy azt fórumozó barátaink a filmhez írt kritikáikban megállapították, a GINGER ÉS FRED nem tartozik Fellini legnagyobb munkái közé, mégis szerethető darab. A külföldi közönség szerette is, jó kritikákat kapott, Fellininek még egy ötödik Oscar-díj is kinézett volna, amitől azonban épp honfitársai ütötték el azzal, hogy Olaszország végül egy másik filmet nevezett akkor Oscarra. Persze akadtak kevésbé lelkes hangok is. A civilben jeles drámaíróként jegyzett magyar kritikus szerint „gyönge mű volt a Ginger és Fred, de legalább csöpögően szentimentális”, s állítólag azt is kijelentette: „Legalább szteppelni megtaníthatta volna őket. Bár Mastroianni még elmegy, de azért Giulietta Masinát meg kellett volna tanítani szteppelni.” A bemutató idején még élt Ginger Rogers, Fellini gyerekkorának nagy bálványa, akit oly sokszor megcsodált a rimini Fulgor moziban. Ginger – Fellini nagy bánatára – megsértődött a filmen, sőt jogi lépéseket is tett – sikertelenül.
A kritikusok egyvalamiben egyetértettek: szinte mindgyájan dühös, sőt gyilkos televíziós kritikaként fogták fel a filmet, ami kíméletlenül leleplezi az értékeket sokszoros értéktelenségekkel vegyítő média káros és agymosó hatását. Megvallom, én nem osztom ezeket az értelmezéseket, szerintem ez a film igazából nem erről szól. Fellinihez egyébként sem illene a Nagy Odamondogató szerepe, hiszen ő sem különb a Deákné vásznánál: aki látott már Fellini-filmet (főleg AZ ÉDES ÉLET utáni munkáit), az tudja, hogy a Mester alkotásai is egy Mónika-, Balázs- stb. show-t megszégyenítő mennyiségben vonultatnak fel extrém és különc figurákat. S aki járt már filmforgatáson vagy pont egy Fellini-mű forgatásáról látott tudósítást, az tudhatja, hogy a filmkészítés világa nem nagyon különbözik a televízióműsorokat kísérő felhajtástól. (S akkor még nem szóltam arról, hogy épp e film előtt maga Fellini is forgatott egy tésztareklámot, sőt kifejezett érdeklődést mutatott a további reklámok készítése iránt.) A GINGER ÉS FRED show-ja számomra inkább azt a varietét idézi meg, melynek tiritarka műsoránál Fellini oly sokáig elidőzött a RÓMÁ-ban. A kulisszák persze mások, Fellini kicsit idegenül is mozog bennük szereplőivel együtt, ám itt is, ott is csodabogarak voltak a fellépők. Amelia és Pippo felléptetése a műsorban érzésem szerint semmiféle lekicsinyítő vagy megalázó szándékot nem takar, a program számos más szereplője, sőt egyes tévések is kifejezetten barátságosak velük. Talán azért tűnnek kakukktojásnak, mert a jelen ötperces sztárjai között ők a múltat idézik meg, a varieték letűnt világát, ahol azért nem volt elég hasonlítani valakire vagy előállni valami abszurd sztorival, hanem valami produkciót is kellett nyújtani. A közönséggel való kapcsolat sokkal életszerűbb volt, a produkciók minősége viszont a régi szép időkben is igen elegyes volt. Persze ugyanúgy megtapsolják Gingeréket, mint a többi szereplőt, ám semmi jele nincs annak, hogy pont az ő produkciójuknál lett volna őszinte a vezényszóra felcsattanó taps. Az autogramkérők rohamát is állják, ami nem nehéz, hiszen alig hárman-négyen vannak az autogramkérők.
Ha tehát a médiakritikát nézzük, Fellini filmje valóban gyengébb, erőtlenebb, hiányzik belőle a korábban készült HÁLÓZAT rideg könyörtelensége, a későbbi SZÜLETETT GYILKOSOK cinizmusa és szenzációhajhászása, vagy a KIKA extremitása. Kicsit erőltetettnek is tűnhet, hogy egy olasz tévénél a 80-as években, főműsoridőben áramkimaradás szakítsa meg az adást: ilyesmi a jóval elmaradottabb Magyar Televízióval sem esett már meg akkoriban. Amitől a film mégis igazán közel kerül hozzám (és talán más nézőhöz is), az a gyengéd és szeretetteljes emberábrázolás. Főleg napjaink fiatalság-őrülete idején különösen figyelemre és tiszteletre méltó, ahogyan Fellini az idős embereket ábrázolja. Szeretettel mutatja be idős főszereplőit, bemutatja gyengeségeiket, de nem neveti ki őket. Manapság, amikor a fejlett nyugati társadalmak egyik legégetőbb problémája az elöregedés (egyre kevesebb gyerek születik, miközben a tudomány fejlődésének köszönhetően az emberi életkor határai kitolódnak), különösen fontos, hogy az idős emberekre ne a társadalom ingyenélőiként, haszontalan, beteges, szenilis teherként tekintsünk.
S hogy Ginger és Fred szerethető, az persze köszönhető a két főszereplőnek. Szinte hihetetlen, de Giulietta Masina és Marcello Mastroianni korábban sosem szerepeltek együtt a filmvásznon, noha egyikőjük a Mester hűséges és szerető felesége volt, a másik pedig a legjobb barátja, filmbeli alteregója. A GINGER ÉS FRED mintha a Fellini házaspárról is szólna: az asszonyról, aki még mindig szereti a bohókás, szórakozott férfit, gondoskodik róla, még ha a nagy érzelmek valahogy soha nem testesültek meg közöttük. (Köztudomású, hogy Fellini nem volt hűséges típus.) Egy másik film, a NAPOK ROMJAI is feldereng az ember előtt, melynek főszereplői szintén leélnek egy életet egymás bűvöletében, de egymás nélkül. De talán éppen ezért oly erősek közöttük a kötelékek. Giulietta Masina kitűnő alakítást nyújt, pedig tartózkodik a látványos megoldásoktól, tekintetében, mozdulataiban, szavaiban azonban látjuk és érezzük a leélt életet. Manapság, amikor a lelkes rajongók rögtön Oscar után kiabálnak, ha egy-egy glamour-sztárt valamelyik filmben elmosódott sminkkel látják valamilyen látványos veszekedési jelenet előtt (közben, után), különösen tiszteletre méltó az ilyen, látszólag eszköztelen, mégis nagyon gazdag alakítás. Mastroianni sem marad el mögötte: ritkás hajjal, pocakosan is szeretnivalóan sármos. Kettőjük közül talán Ginger az, aki szőke kislány-parókája ellenére a jelenben él, és tud is élni. Fred megragadt a múltban, számára az volt az igazi Élet, görcsösen igyekszik úgy tenni, mintha semmit se változott volna az eltelt évtizedek alatt: ugyanolyan szaporán emelgeti a magasba Gingert, mint egykoron, hogy aztán szinte félrehúzódva kapkodjon levegő után az ő korában már túl nagy megerőltetés miatt.
A GINGER ÉS FRED nosztalgiamozi volt már bő 20 éve is, és nosztalgiamozi ma is. Fellinit is utolérte a mindent felfaló, mindent ugyanolyan színűre festő média: ma már egy-egy Fellini-film is csupán muzeális darabként bukkan fel egy-egy tévécsatorna műsorán a harsány divatfilmek, az extrém valóság- és talkshow-k özönében. A médiát hibáztassuk-e mindezért, vagy az embert (a nézőt), aki nem tud megfelelően bánni egy alapvetően nagyszerű találmánnyal?
