Jaj... akkor ezt kihagyom.
Köszi. :)
Köszi. :)
0
Keresés
Horrors On DVD
- 16458
- 13392
Aztán tessék majd beszámolni!
0
- 13392
Kipakolás van leginkább, de az jó szaftos, ha már az egész játékidőre nem jutott egy kimondott szó sem. :)
0
- 13392
Ütős a szójáték. :)
És köszi az ajánlót!
És köszi az ajánlót!
0
- 13392
Örvendek, ha hasznos/szórakoztató lehettem!
0
- 360
Nem tudjátok: van tervbevéve mostanság valamelyik klasszikus horror DVD kiadása nálunk?
0
- 8977
Köszi ezt is! Ebből 2 már fenn volt az eddigi megnézendő listámon, kettő pedig újdonság.
Most lesz mit sasolni! :)
Most lesz mit sasolni! :)
0
- 8977
Köszi creeper, találtam benne pár érdekeset! :)
0
- 16458
Creeper, az Aftermath-nak van valami története is, vagy "csak" kipakolás van benne jó szaftosan? Gondolom hasonlóan gyomorkavaró, mint a Grotesque.
Megnéztem a rendezőt és tevékenységét az imdb-n, ijesztő egy figura lehet.
Megnéztem a rendezőt és tevékenységét az imdb-n, ijesztő egy figura lehet.
0
- 2002
Köszönöm, végre valami amit érdemes elolvasni.
0
- 2002
Köszönöm, végre valami amit érdemes elolvasni.
0
- 1277
...No, hát Creeper, akkor már ketten vagyunk, akiknek bejött a Devil Inside, és bár számomra a jóízű összképet a bugyuta és teljesen semmitmondó befejezés savanyítja, megszállottan -höhöhö- várom a hazai megjelenést, mert a hangulat magával ragadó és a hideg kiráz, mikor a filmbeli anyucira és a megszállottság testi megmutatkozásaira gondolok.
Továbbá, ha már kedveled a hasonlóan ördögi filmeket, ajánlom figyelmedbe az alábbit:
Exorcismus - The Possession of Emma Evans
Továbbá, ha már kedveled a hasonlóan ördögi filmeket, ajánlom figyelmedbe az alábbit:
Exorcismus - The Possession of Emma Evans
0
- 13392
Akkor a kedvedért néhány darab a közelmúltból, ami legalább említésre méltó:
Rovdyr (2008)
Az Úr 1974. évében (hümm) kisbusszal útrakelős, célállomásra soha meg nem érkezős, étkezőben helyi vagány parasztokkal összetűzésbe keveredős, stopos zavart lányt mi-a-fasznak-felvevős, de előtte még ezen összevitatkozós, erdő mélyén prédává válós, vérengzéseknél zavartan fészkelődős, de azért elégedetten ajakmegnyalós, szöszpenzgyanúsan izgulós, végjáték után is vérnyomás-emelkedést okozós, hány-filmben-is-láttam-mindezt agyalós, all seen before norvég horror.
Rubber (2010)
Nemcsak főhősünk, de ahogy az lenni szokott, a történet ott hever minden bokorban: egy használt, mára a sivatag mélyére száműzött gumiabroncs öntudatra ébred, majd a városba vezető útja során rejtett telekinetikus képessége is felszínre tör. Ehhez kár bármit hozzátenni, még úgy is, hogy mindez csupán a kiindulópont, mindenesetre azok a nézők, akiknek racionalitásba vetett hite erősebb a let-go életérzésnél, inkább ne kísérletezzenek, a többieknek viszont hihetetlen zakkant, parádésan szórakoztató mozivá válhat Quentin Dupieux rendezése, kinek filmográfiájában hasonlóan rendhagyó történések feldolgozásai foglalnak helyek - idővel rájuk lesek.
The Devil Inside (Az ördög benned lakozik, 2012)
A produkció előzetesének terjesztése óta kiemelten vártam a filmet, "melyet a Vatikán nem akarta, hogy láss". Persze ócska marketingduma ez, merthogy semmi különösebben kiemelkedő nem lakozik itt, csupán az ördög, no de a cím sem ígér ennél többet, úgyhogy értetlenül állok az IMDb szavazóközönségének kiábrándító ítélete előtt, mert való igaz, hogy kevés a paratörténés és a már jól ismert kézikamerás darabok gerincét, koncepcióját követi jelen cím is, de tapasztalataim szerint 4 pont alatti végeredményt a különösen gány, nézhetetlen fércművek szoktak elérni, ez pedig kifejezetten élvezhető, már ha a borzongani vágyó emberfia nem a megváltást várja. A mai napig kész tudok lenni a bármicsoda által megszállt karakterek viselkedésétől, de az ügyesen adagolt misztikumba is beleszerettem befejezésestől-mindenestől. A világ egyöntetű véleménye ellenére ajánlom, aztán ha olyan a helyzet, akkor majd szeretem egy szál magamban, legalább nem veszünk miatta össze a boltban.
Poltergeist II: The Other Side (Kopogó szellem 2: A túlsó oldal, 1986)
Generációkkal korábban, a videóskorszakban igazi kedvencem volt a legjobb vizuális effektek kategóriájában Oscar-díjra jelölt produkció, elsősorban a főgonosz emberi megtestesülése, Henry Kane tiszteletes személye miatt, akinek meg sem kellett szólalnia ahhoz, hogy a frászt hozza ránk, de az egyik kedvenc thrash metal bandámra, az Anthrax is hatással volt Kane pofázmánya, hiszen harmadik korongjuk borítóján a tiszteletes emeli kalapját. A folytatásban mindenképp frankó, hogy a régi szereplőket láthatjuk viszont, ráadásul ismét Jerry Goldsmith kelti a hangulatot fülbemászó zenéjével, ennek ellenére a film fénye egy picikét megkopott mára, az egykor mutatós képi effektek egy kicsit oldschoolnak tűnnek, de a parafaktor is vesztett varázsából. Ugyanakkor a főgonosz félig-meddig ikonikussá vált, és az ezoterikus szál sem lóg ki eme spirituális utazásból, úgyhogy kedvemre való volt az ezen címhez kapcsolódó házimozizás. A hazai kiadású Blu-ray korongról pörgettem a filmet, melynek bizonyos jelenetei nagyon szemcsések, de többségében bámulatos képminőséget produkál a lemez, ahogy a hang sem marad rest, ha a mozgalmas történésekhez érkezünk. Mivel az első részhez kapcsolódó extratartalomnak szinte semmi köze a konkrét műhöz, így a folytatás alkalmából nem is lehetett számítani semmi különlegesre, szó szerint, merthogy csupán egy előzetes a jussunk bónusz gyanánt, de sebaj, a film önmagáért beszél.
Night of the Living Dead (Az élőhalottak éjszakája, 1968)
Épp a legutóbbi péntek 13-án döbbentem rá, hogy tulajdonképpen sohasem jártam még az egyik legnagyobb klasszikus horror IMDb-lapján, melynek jelentőségét jól mutatja, hogy ötvenezernél is több szavazónak köszönhetően stabil nyolc ponton áll (a tízből) a nézői értékmérő, ezt a nívót pedig döbbenetesen kevés horror mondhatja magáénak. Mindezek után kapva kaptam az alkalmon, feltűrtem a pólót az alkaron, és máris indulhatott George A. Romero-nak a teljes filmtörténetre hatással lévő élőhalottinváziója, melyet a rajongók és elemzők egészen a mai napig újabb és újabb másodlagos jelentéssel ruháznak fel.
Az első, ami állandóan beugrik, amikor ez a produkció szóba kerül, az a tömeges zabálásjelenet, mely fekete-fehér létére is épp olyan gusztustalan tud lenni, mint korunk gore-mókái, pedig csak csokiszirupos sertéssültet lakmátoznak a statiszták, akik egyébként úgy összekenték magukkal az elemózsiával, hogy a sminekesek szerint tök felesleges volt a zombi make-uppal bíbelődni.
Másodikként pedig a huszonévvel későbbi újrafeldolgozás gondolata özönlik agyamba, amikor élőhalottakról van szó, mely nemcsak az egyik legjobb horror, de az egyik legkiválóbb remake is, melyet életemben láttam.
De hogy a genezissel foglalkozzunk: ki tudja, hogy állnánk manapság ezen cím nélkül, hisz Romero lényei nemcsak minden idők egyik legsikeresebb független filmjét tudhatják magukénak, de korábban fehér holló volt erőszakos gyilkosságok ábrázolása a vásznon. És hogy egy kicsit vissza is nézzünk, Romero leginkább Richard Matheson klasszikus regényéből (Legenda vagyok) nyert inspirációt, de nagy hatással volt rá Herk Harvey néhány évvel korábbi, Lelkek karneválja című mozgóképe is (mely személyes kedvencem).
Az ízlés egy dolog, de irtózatosan kevés horrorcsemege téblábol a világ temetőiben, melyek ennyire szerves alkotórészei lettek a filmiparnak, úgyhogy büszke vagyok az elfogultságomra és az e mű iránt érzett mérhetetlen szimpátiámra.
Videodrome (1983)
Biztosan akad az ismeretségi körödben olyan személy, akiről évekig nem tudtad eldönteni, megdöntenéd-e, és még akkor is hezitáltál, amikor esetlegesen alkalom nyílt volna az említett eseményre, hisz nem tudtál egyről a kettőre jutni, de amikor épp nem volt jelen, akkor azért kiverted rá egyszer-kétszer, és talán még magadnak sem akartad bevallani, hogy jólesett.
Na így vagyok én David Cronenberg egyik legnagyobb, velem egykorú klasszikusával: az évek során téblábolva kerülgettük egymást, mint felajzott galambok az ablakpárkányon, de képtelenek voltunk eldönteni, hosszútávú bizalmi kapcsolat, vagy viharos orgamzussal kísért hirtelen meghágás legyen a dologból, ezt a talányt pedig az ismételt felevenítés sem oldotta fel.
Elvont és távolságtartó darab, idegesítően titokzatos erotikus hangulattal (gyanítom, az egykori playmate és Blondie-frontasszony Deborah Harry etájt faszból faszba csücsült), instant vaginákkal és mindennel, ami csak rontást és pusztítást hozhat e világra, meg a következőre. Már ez utóbbi jellemzők alapján is egyértelmű Cronenberg védjegye, de a maszkok is tébolyultan jók a maguk technikáján belül, ahogy Howard Shore filmzenéje is maximálisan ikonikus tud lenni. Ugyan különösen sajnálom, hogy sosem láthatjuk a tervezett, de meg nem valósult epilógust, ahogy költségvetési és egyéb összeférhetetlenségből adódó akadályok miatt sok-sok trükkfelvételt igénylő jelenettervezet is a kukában landolt, viszont az utolsó képek így is hihetetlen hatásúak lettek.
Mindazonáltal szükségem van még néhány megtekintésre, hogy átérezzem a látottak lényegét, addig is... Long live the new flesh!
Demon Wind (Démoni szél, 1990)
Mit nekem a hádé, meg blúréj, ha a mai napig képes vagyok betolni a nyíláson nagyméretű - rossz az, aki... - kazettáimat. Jelen esetben is ez történt, az ősidőkben az InterCom által forgalmazott ócska, fostos videofilm került elő szó szerint a polc legmélyéről. A történet a szokásos - néhány fiatal elutazik egy farmra ilyenolyan céllal, aztán persze megtalálja őket a nevezdahogyakarod. Na most nem tudsz olyan olcsó kávéautomatát mutatni, melynek áraihoz felérne e produkció költségvetése, és kell a nosztalgiafaktor, hogy az ember ne kezdjen itt harákolni, mert a farm például kívülről abszolúte nincs fényképezve, csak ott áll két kő, ami a bejárat volna elvileg, amúgy a beltér minden bizonnyal valami lepukkant pajta, melyet kívülről nem mertek fényképezni, a szereplők csupán beszélnek róla, hogy "na itt vagyunk a farmnál". A játékidő feléig várnunk kell a démonfelvonulásra, addig előkészítés folyik, vagy épp az egyik leány játékbabává változik, ez pedig szemmel láthatólag senkit nem zavar. "Menjünk be, itt kint nem biztonságos" - szól a reakció az eseményre. Ahogy mondani szoktam, igazi trashfossal van dolgunk, melyet a németeknek volt pofájuk volt Lou Diamond Phillips nevével reklámozni, mikor az említett sztár csupán fél percig hörög nyáladzó jelmezben, mint statiszta, meg aztán, rá sem lehet ismerni.
Mindent összevetve viszont a maszkok elfogadhatók, vérengzés is akad, a szórakoztatási faktor pedig korántsem süllyed együtt a színvonallal, úgyhogy nem tudom nem szeretni a témát.
Aftermath (1994)
Nacho Cerdà félórás játékidejű rövidfilmje alkalmat adott arra, hogy egy újabb kötelező házibulikelléket - pardon, de - boncolgathassak, a mindennemű szövegkönyvet nélkülöző produkció pedig nem árul zsákbamacskát - van itt, minden, amiért az életerős, fiatal férfiszív akár hosszú éveken át titkon ábrándozik: szakszerűen szaftos skalpolás, csodálatos mellkasfelnyitás, belek közt túrás, összeaszott vaginába hágás, és egyéb finomságok. Ugyan a hullákon nagyon látszik, hogy gumijellegűek, azért remekül asszisztálnak a komoly ügyhöz, ráadásul egy idő után a brutális és megdöbbentő történések a nyomasztó hangulatnak köszönhetően úgysem tudnak eltéríteni. Az Aftermath egy hasonszőrű témájú trilógia darabja, epedve várom, mit rejthet a többi epizód. Randifilmnek még elmegy egy-két haláltábor-móka mellé, de ha a csajod orális élvezetek közben sem tudja kivenni a lejátszóból, akkor azért nézesd meg egy szakemberrel.
ezt meg ráadásként a hangulat kedvéért:
Metallica - Français Pour Une Nuit (2009)
A múlt héten a pofázmányom köré épített virtuális trutymóbarikád hasztalan semmittevésre késztetett, így végre alkalmam nyílt végigélvezni a világ legsikeresebb trash-metal bandájának koncertjét, melyet a Nimes amfiteátrumban rögzítettek. A zúzosnak ígérkező mozgókép néhány betűnyi főcímmel indul egy meghitt intróval, majd a srácok máris vonulnak a színpadra, és nem teketóriáznak, Ulrich leül, és máris elpüföli: támtárárá dödöm. A közönség őrjöng, a banda pedig azonnal belekezd a Blackened első taktusaiba. Hihetetlen energia árad ezekből az ötven közeli fiatalemberekből, a bő két óra hossza alatt egy pillanatra sem szűnik meg a lendület, úgy nyúzzák a húrokat, mint akik soha nem voltak ennél jobban erejük teljében, ráadásul plusz pont jár az exkluzív előadásmódért, mely a Nothing Else Matters vagy a Sad But True felépítését illeti, de az is kedves lehet a szívünknek, hogy a Fuel felpörgetett tempóval dübörög. A Creeping Death, vagy a szintúgy kötelező Seek & Destroy talán még jobban is hangzik Hetfield érett torkából a harminc éves stúdiós hangzásnál, no de eszem ágában sincs leszólni a lemezfelvételt - sok zenekar szeretne úgy hangozni, ahogy a Metallica tette azt már a kezdetekkor. Talán mostanra kiderült, hogy rendkívül nagyra tartom ezt a bandát, egyszerűen lenyűgöző zenészek, olyan dalokkal és életművel, melyet száz év múlva sem lesz ciki a kocsiból üvöltetni. Ha meg olyat fordul a világ, hogy mégis, azt is leszarom.
Rovdyr (2008)
Az Úr 1974. évében (hümm) kisbusszal útrakelős, célállomásra soha meg nem érkezős, étkezőben helyi vagány parasztokkal összetűzésbe keveredős, stopos zavart lányt mi-a-fasznak-felvevős, de előtte még ezen összevitatkozós, erdő mélyén prédává válós, vérengzéseknél zavartan fészkelődős, de azért elégedetten ajakmegnyalós, szöszpenzgyanúsan izgulós, végjáték után is vérnyomás-emelkedést okozós, hány-filmben-is-láttam-mindezt agyalós, all seen before norvég horror.
Rubber (2010)
Nemcsak főhősünk, de ahogy az lenni szokott, a történet ott hever minden bokorban: egy használt, mára a sivatag mélyére száműzött gumiabroncs öntudatra ébred, majd a városba vezető útja során rejtett telekinetikus képessége is felszínre tör. Ehhez kár bármit hozzátenni, még úgy is, hogy mindez csupán a kiindulópont, mindenesetre azok a nézők, akiknek racionalitásba vetett hite erősebb a let-go életérzésnél, inkább ne kísérletezzenek, a többieknek viszont hihetetlen zakkant, parádésan szórakoztató mozivá válhat Quentin Dupieux rendezése, kinek filmográfiájában hasonlóan rendhagyó történések feldolgozásai foglalnak helyek - idővel rájuk lesek.
The Devil Inside (Az ördög benned lakozik, 2012)
A produkció előzetesének terjesztése óta kiemelten vártam a filmet, "melyet a Vatikán nem akarta, hogy láss". Persze ócska marketingduma ez, merthogy semmi különösebben kiemelkedő nem lakozik itt, csupán az ördög, no de a cím sem ígér ennél többet, úgyhogy értetlenül állok az IMDb szavazóközönségének kiábrándító ítélete előtt, mert való igaz, hogy kevés a paratörténés és a már jól ismert kézikamerás darabok gerincét, koncepcióját követi jelen cím is, de tapasztalataim szerint 4 pont alatti végeredményt a különösen gány, nézhetetlen fércművek szoktak elérni, ez pedig kifejezetten élvezhető, már ha a borzongani vágyó emberfia nem a megváltást várja. A mai napig kész tudok lenni a bármicsoda által megszállt karakterek viselkedésétől, de az ügyesen adagolt misztikumba is beleszerettem befejezésestől-mindenestől. A világ egyöntetű véleménye ellenére ajánlom, aztán ha olyan a helyzet, akkor majd szeretem egy szál magamban, legalább nem veszünk miatta össze a boltban.
Poltergeist II: The Other Side (Kopogó szellem 2: A túlsó oldal, 1986)
Generációkkal korábban, a videóskorszakban igazi kedvencem volt a legjobb vizuális effektek kategóriájában Oscar-díjra jelölt produkció, elsősorban a főgonosz emberi megtestesülése, Henry Kane tiszteletes személye miatt, akinek meg sem kellett szólalnia ahhoz, hogy a frászt hozza ránk, de az egyik kedvenc thrash metal bandámra, az Anthrax is hatással volt Kane pofázmánya, hiszen harmadik korongjuk borítóján a tiszteletes emeli kalapját. A folytatásban mindenképp frankó, hogy a régi szereplőket láthatjuk viszont, ráadásul ismét Jerry Goldsmith kelti a hangulatot fülbemászó zenéjével, ennek ellenére a film fénye egy picikét megkopott mára, az egykor mutatós képi effektek egy kicsit oldschoolnak tűnnek, de a parafaktor is vesztett varázsából. Ugyanakkor a főgonosz félig-meddig ikonikussá vált, és az ezoterikus szál sem lóg ki eme spirituális utazásból, úgyhogy kedvemre való volt az ezen címhez kapcsolódó házimozizás. A hazai kiadású Blu-ray korongról pörgettem a filmet, melynek bizonyos jelenetei nagyon szemcsések, de többségében bámulatos képminőséget produkál a lemez, ahogy a hang sem marad rest, ha a mozgalmas történésekhez érkezünk. Mivel az első részhez kapcsolódó extratartalomnak szinte semmi köze a konkrét műhöz, így a folytatás alkalmából nem is lehetett számítani semmi különlegesre, szó szerint, merthogy csupán egy előzetes a jussunk bónusz gyanánt, de sebaj, a film önmagáért beszél.
Night of the Living Dead (Az élőhalottak éjszakája, 1968)
Épp a legutóbbi péntek 13-án döbbentem rá, hogy tulajdonképpen sohasem jártam még az egyik legnagyobb klasszikus horror IMDb-lapján, melynek jelentőségét jól mutatja, hogy ötvenezernél is több szavazónak köszönhetően stabil nyolc ponton áll (a tízből) a nézői értékmérő, ezt a nívót pedig döbbenetesen kevés horror mondhatja magáénak. Mindezek után kapva kaptam az alkalmon, feltűrtem a pólót az alkaron, és máris indulhatott George A. Romero-nak a teljes filmtörténetre hatással lévő élőhalottinváziója, melyet a rajongók és elemzők egészen a mai napig újabb és újabb másodlagos jelentéssel ruháznak fel.
Az első, ami állandóan beugrik, amikor ez a produkció szóba kerül, az a tömeges zabálásjelenet, mely fekete-fehér létére is épp olyan gusztustalan tud lenni, mint korunk gore-mókái, pedig csak csokiszirupos sertéssültet lakmátoznak a statiszták, akik egyébként úgy összekenték magukkal az elemózsiával, hogy a sminekesek szerint tök felesleges volt a zombi make-uppal bíbelődni.
Másodikként pedig a huszonévvel későbbi újrafeldolgozás gondolata özönlik agyamba, amikor élőhalottakról van szó, mely nemcsak az egyik legjobb horror, de az egyik legkiválóbb remake is, melyet életemben láttam.
De hogy a genezissel foglalkozzunk: ki tudja, hogy állnánk manapság ezen cím nélkül, hisz Romero lényei nemcsak minden idők egyik legsikeresebb független filmjét tudhatják magukénak, de korábban fehér holló volt erőszakos gyilkosságok ábrázolása a vásznon. És hogy egy kicsit vissza is nézzünk, Romero leginkább Richard Matheson klasszikus regényéből (Legenda vagyok) nyert inspirációt, de nagy hatással volt rá Herk Harvey néhány évvel korábbi, Lelkek karneválja című mozgóképe is (mely személyes kedvencem).
Az ízlés egy dolog, de irtózatosan kevés horrorcsemege téblábol a világ temetőiben, melyek ennyire szerves alkotórészei lettek a filmiparnak, úgyhogy büszke vagyok az elfogultságomra és az e mű iránt érzett mérhetetlen szimpátiámra.
Videodrome (1983)
Biztosan akad az ismeretségi körödben olyan személy, akiről évekig nem tudtad eldönteni, megdöntenéd-e, és még akkor is hezitáltál, amikor esetlegesen alkalom nyílt volna az említett eseményre, hisz nem tudtál egyről a kettőre jutni, de amikor épp nem volt jelen, akkor azért kiverted rá egyszer-kétszer, és talán még magadnak sem akartad bevallani, hogy jólesett.
Na így vagyok én David Cronenberg egyik legnagyobb, velem egykorú klasszikusával: az évek során téblábolva kerülgettük egymást, mint felajzott galambok az ablakpárkányon, de képtelenek voltunk eldönteni, hosszútávú bizalmi kapcsolat, vagy viharos orgamzussal kísért hirtelen meghágás legyen a dologból, ezt a talányt pedig az ismételt felevenítés sem oldotta fel.
Elvont és távolságtartó darab, idegesítően titokzatos erotikus hangulattal (gyanítom, az egykori playmate és Blondie-frontasszony Deborah Harry etájt faszból faszba csücsült), instant vaginákkal és mindennel, ami csak rontást és pusztítást hozhat e világra, meg a következőre. Már ez utóbbi jellemzők alapján is egyértelmű Cronenberg védjegye, de a maszkok is tébolyultan jók a maguk technikáján belül, ahogy Howard Shore filmzenéje is maximálisan ikonikus tud lenni. Ugyan különösen sajnálom, hogy sosem láthatjuk a tervezett, de meg nem valósult epilógust, ahogy költségvetési és egyéb összeférhetetlenségből adódó akadályok miatt sok-sok trükkfelvételt igénylő jelenettervezet is a kukában landolt, viszont az utolsó képek így is hihetetlen hatásúak lettek.
Mindazonáltal szükségem van még néhány megtekintésre, hogy átérezzem a látottak lényegét, addig is... Long live the new flesh!
Demon Wind (Démoni szél, 1990)
Mit nekem a hádé, meg blúréj, ha a mai napig képes vagyok betolni a nyíláson nagyméretű - rossz az, aki... - kazettáimat. Jelen esetben is ez történt, az ősidőkben az InterCom által forgalmazott ócska, fostos videofilm került elő szó szerint a polc legmélyéről. A történet a szokásos - néhány fiatal elutazik egy farmra ilyenolyan céllal, aztán persze megtalálja őket a nevezdahogyakarod. Na most nem tudsz olyan olcsó kávéautomatát mutatni, melynek áraihoz felérne e produkció költségvetése, és kell a nosztalgiafaktor, hogy az ember ne kezdjen itt harákolni, mert a farm például kívülről abszolúte nincs fényképezve, csak ott áll két kő, ami a bejárat volna elvileg, amúgy a beltér minden bizonnyal valami lepukkant pajta, melyet kívülről nem mertek fényképezni, a szereplők csupán beszélnek róla, hogy "na itt vagyunk a farmnál". A játékidő feléig várnunk kell a démonfelvonulásra, addig előkészítés folyik, vagy épp az egyik leány játékbabává változik, ez pedig szemmel láthatólag senkit nem zavar. "Menjünk be, itt kint nem biztonságos" - szól a reakció az eseményre. Ahogy mondani szoktam, igazi trashfossal van dolgunk, melyet a németeknek volt pofájuk volt Lou Diamond Phillips nevével reklámozni, mikor az említett sztár csupán fél percig hörög nyáladzó jelmezben, mint statiszta, meg aztán, rá sem lehet ismerni.
Mindent összevetve viszont a maszkok elfogadhatók, vérengzés is akad, a szórakoztatási faktor pedig korántsem süllyed együtt a színvonallal, úgyhogy nem tudom nem szeretni a témát.
Aftermath (1994)
Nacho Cerdà félórás játékidejű rövidfilmje alkalmat adott arra, hogy egy újabb kötelező házibulikelléket - pardon, de - boncolgathassak, a mindennemű szövegkönyvet nélkülöző produkció pedig nem árul zsákbamacskát - van itt, minden, amiért az életerős, fiatal férfiszív akár hosszú éveken át titkon ábrándozik: szakszerűen szaftos skalpolás, csodálatos mellkasfelnyitás, belek közt túrás, összeaszott vaginába hágás, és egyéb finomságok. Ugyan a hullákon nagyon látszik, hogy gumijellegűek, azért remekül asszisztálnak a komoly ügyhöz, ráadásul egy idő után a brutális és megdöbbentő történések a nyomasztó hangulatnak köszönhetően úgysem tudnak eltéríteni. Az Aftermath egy hasonszőrű témájú trilógia darabja, epedve várom, mit rejthet a többi epizód. Randifilmnek még elmegy egy-két haláltábor-móka mellé, de ha a csajod orális élvezetek közben sem tudja kivenni a lejátszóból, akkor azért nézesd meg egy szakemberrel.
ezt meg ráadásként a hangulat kedvéért:
Metallica - Français Pour Une Nuit (2009)
A múlt héten a pofázmányom köré épített virtuális trutymóbarikád hasztalan semmittevésre késztetett, így végre alkalmam nyílt végigélvezni a világ legsikeresebb trash-metal bandájának koncertjét, melyet a Nimes amfiteátrumban rögzítettek. A zúzosnak ígérkező mozgókép néhány betűnyi főcímmel indul egy meghitt intróval, majd a srácok máris vonulnak a színpadra, és nem teketóriáznak, Ulrich leül, és máris elpüföli: támtárárá dödöm. A közönség őrjöng, a banda pedig azonnal belekezd a Blackened első taktusaiba. Hihetetlen energia árad ezekből az ötven közeli fiatalemberekből, a bő két óra hossza alatt egy pillanatra sem szűnik meg a lendület, úgy nyúzzák a húrokat, mint akik soha nem voltak ennél jobban erejük teljében, ráadásul plusz pont jár az exkluzív előadásmódért, mely a Nothing Else Matters vagy a Sad But True felépítését illeti, de az is kedves lehet a szívünknek, hogy a Fuel felpörgetett tempóval dübörög. A Creeping Death, vagy a szintúgy kötelező Seek & Destroy talán még jobban is hangzik Hetfield érett torkából a harminc éves stúdiós hangzásnál, no de eszem ágában sincs leszólni a lemezfelvételt - sok zenekar szeretne úgy hangozni, ahogy a Metallica tette azt már a kezdetekkor. Talán mostanra kiderült, hogy rendkívül nagyra tartom ezt a bandát, egyszerűen lenyűgöző zenészek, olyan dalokkal és életművel, melyet száz év múlva sem lesz ciki a kocsiból üvöltetni. Ha meg olyat fordul a világ, hogy mégis, azt is leszarom.
0
- 575
Mother s Day, The Awakening, Julia s Eyes, Kill List
Sztem az új The Woman in Black is jól sikerült, ha adják még valahol ülj be rá. The Cabin in the Woods-ban reménykedek, hogy eljut hozzánk legalább dvd-n, ellenben a Chernobyl Diaries-t vakon bevállalta a forgalmazó moziba, egy marha ötletes Ideglelés Csernobilban címmel.
Sztem az új The Woman in Black is jól sikerült, ha adják még valahol ülj be rá. The Cabin in the Woods-ban reménykedek, hogy eljut hozzánk legalább dvd-n, ellenben a Chernobyl Diaries-t vakon bevállalta a forgalmazó moziba, egy marha ötletes Ideglelés Csernobilban címmel.
0
- 8977
Na, akkor végre előjött! :)
Valaki, aki mostanában látott valami jó újféle horrort, legyen szíves, ajánljon nekem, mert az Insidious óta nem láttam értékelhető alkotást a műfajban! (Talán a Fright Night-ot, de azt inkább egy olyan "feel-good" mozinak titulálnám.)
Valaki, aki mostanában látott valami jó újféle horrort, legyen szíves, ajánljon nekem, mert az Insidious óta nem láttam értékelhető alkotást a műfajban! (Talán a Fright Night-ot, de azt inkább egy olyan "feel-good" mozinak titulálnám.)
0
- 13392
Szerintem hülye ötlet. :)
0
- 16458
Az Insidious című film - kinti DVD-premier július 12 - várható idehaza, vagy vegyem meg kintről?
0
- 16458
Egyébként ezzel csak reklámot csinálnak a filmnek :D
0
- 13392
Pedig úgy vártam. :(
:)
:)
0
- 2546
én nagyon örülnék,ha az első részt behoznák a magyar piacra dvdn!
0
- 16458
Napi trancsír
Betiltották az év legundorítóbb filmjét
Betiltották az év legundorítóbb filmjét
0
- 8977
általan =általa
0
- 8977
Szerintem éppen annyira jön mint az általan beharangozott The Thing BD 2009. márciusában!
0
- 4078
Kedves brown!
Van valami infód azóta a Dellamorte Dellamoréval kapcsolatban? Jön, vagy nem jött össze a kiadás?
Köszi.
Van valami infód azóta a Dellamorte Dellamoréval kapcsolatban? Jön, vagy nem jött össze a kiadás?
Köszi.
0
- 4078
Élveztem. :)
Eszembe is jutott, hogy pár Carpenter kijöhetne (újból is). pl.: Christine, Dark Star stb. :)
Eszembe is jutott, hogy pár Carpenter kijöhetne (újból is). pl.: Christine, Dark Star stb. :)
0
Fizetési opciók
