AKI DVD-t KERES

Keresem:

A háború szerelmese
Csatatér
Gengszter gyűjtemény lehetőleg bontatlanul

elérhetőségem: csende.kristof@freemail.hu

elsősorban, de ha olcsó akkor megteszi a külföldi is.

a War Lover-t magyar kiadásban keresed?

Keresem:

A háború szerelmese
Csatatér

hali!

Richard Attenborough rendezésében keresem a Chaplin cimű filmet!
http://www.xpress.hu/dvd/film.asp?FILMAZ=3410&VID=066-348708148-23952435796219213

lehetőleg bontatlanul, vagy bontott de hibátlan állapotban!
maximum 2000+pkért

Keresem:

Star Trek 3. - Spock nyomában (Extra v. - 2 DVD)

kihaeennem@yahoo.com

Keresem emberi áron:
A sejt(kinowelt-es kiadás)
Amerikai pszichó
A ház hideg szíve
Szörnyszülöttek(Freaks)

dokee85@freemail.hu

Surda 1.

Cinema Paradiso rendezői v.

Cool Hand Luke

A nagy Tom és Jerry gyűjtemény - 10. rész
A nagy Tom és Jerry gyűjtemény - 11. rész
A nagy Tom és Jerry gyűjtemény - 12. rész

Ha eladnád: cseresznekk@citromail.hu

Keresem:
Transformers 2dvd fémdoboz (lehetőleg csak a fémdoboz, de lemezekkel együtt is jó)

És ezekkel is boldoggá tudna tenni valaki:

Kis nagy ember  1970
Maraton életre-halálra  1976
Ishtar  1987
Holdfényév  2002

Zoli

Ördögűző trilógia (3 DVD)
Férfiszenvedély - 1945
Rosemary gyermeke  (Polanski régi díszdoboza?)
Nyugaton a helyzet változatlan - 1930-as!!!!!
Philadelphiai történet (2 DVD) - 1940
Frankenstein gyűjtemény (5 film - 4 DVD)
Magnólia (2 DVD)
Az 54. Hadtest

elsüllyedtem szégyenemben :((((((

Elfelejtettem a címét leírni: Farkasles az óceánon.

Igen, az Argo... hát, ajándékba kaptam dvd-n, de egyelőre az egyszeri tévés megtekintés elég volt belőle :)

Eszembe jutott egy remek regény, amit még ősszel olvastam. Csendes-óceán térségében játszódott 1942-ben. Egy német U-boot lőtt ki egy utasokat is szállító teherhajót(?). Igen, meglepő, mit keresnek ott németek. A könyv nagyon izgalmas, ahogy néhány túlélő elvetődik egy lakatlan szigetre, és hamarosan kiderül, hogy a németek rádióállomást akarnak oda telepíteni, illetve bekapcsolódni a térség háborújába. Nagyon izgalmas és látványos filmet lehetne belőle készíteni, az egyik túlélő egy magyar geológus, meg is lepődtem rajta, de később rákerestem a neten és az író, John O Kelly valójában magyar, ezzel az álnévvel :) Olvasmányos a regény, bár kétségkívül nagy költségvetés kellene az adaptáláshoz, de szerintem sikeres lehetne :)

Keresem:

Kötelező táncok
Leharcolt oroszlánok

keky @ freemail . hu

...vagy Sven Hassel könyvekből dvd? a Gyalogoshadosztály v. Eltörölni párizst v. Fagyhalál? büntetőszázados német katonák a front élvonalában Panzer IV -el? tankcsata :P

hali!

Richard Attenborough rendezésében keresem a Chaplin cimű filmet!
http://www.xpress.hu/dvd/film.asp?FILMAZ=3410&VID=066-348708148-23952435796219213

lehetőleg bontatlanul, vagy bontott de hibátlan állapotban!
maximum 2000+pkért

Keresem magyar kiadásban:

Folytassa forradalmár, ne veszítsd el a fejed (arieles kiadás)
Folytassa az idegenlégióban (arieles kiadás)
Frankenstein gyűjtemény
A háború szerelmese

az utolsó kettőt különösen keresném, jó árat fizetnék érte.
elérhetőségem: csende.kristof@freemail.hu

Itt egy ötlet.

Részlet Wass Albert:Halálos Köd Holtember Partján című könyvéből.

….
Frank ivott még egy kortyot a pompás hűsítő italból,mély lélegzetet vett,és
kibökte egyenesen. Tud-e arról, Mr.Palatkay, hogy egy Gotschalk és egy Deák nevezetű
egyetemi tanárok könyvet írtak erről a vidékről?
- Természetesen - bólintott az öregúr,és mosoly jelent meg barázdás arcán -,
nekem is van egy példányom belőle. Látni akarja?
- És mi a véleménye róla?
Palatkay vizsgálódva nézett egyenruhás, fiatal vendégére.
- Mivel kapcsolatban? - tette föl a kérdést.
- A kincseket illetőleg. Arany-és ezüstpénzek,Attila kardja...
Az öregember elnevette magát. Kedves, barátságos nevetése volt. Nagy,
munkában eldurvult kezével legyintett is, mintha legyet hessegetett volna.
- Mese, vadőr, mese. Mármint Attila kardja meg a többi. A három láda, az
igaz - komolyodott el -, nagyobbára titkos papírok voltak azokban. Nevek,
térképek, elásott ágyúk és egyéb fegyverek rejtekhelyeinek térképei, amit a
szabadságharcosok elrejtettek 1849-ben az osztrákok meg az oroszok elől,azzal a
céllal, hogy amikor egy újabb felkelésnek ideje jő, meglelhessék azokat. Hazafiak
névsora, akikre számítani lehetett egy újabb felkelésnél...
Sóhajtott.
- Újabb felkelésre, sajnos, nem jött alkalom. Ami viszont a ládákat illeti,
érthető, hogy a császár kormánya szerette volna kézbe kapni úgy a térképeket, mint
a neveket. Minden hivatalbeli csirkefogó meggazdagodhatott volna azoknak a
neveknek a birtokában, mert úgy szólt a császári törvény, hogy akire összeesküvés
vádját tudják bizonyítani, annak minden vagyonát fele-fele arányban osztja meg a
császár a feljelentővel. De kincs?
Újra legyintett.
- Valami kevés pénz talán, ami a zsoldból fennmaradt, mit tudom én. A többi,
az mind mese, fiatalember. De olyan mese, amihez vér tapad. Csúnya, kegyetlen
mese. Ha én egyszer beszélni kezdenék erről, nem egy könyvet töltene meg, de
tízet is.
Néhány pillanatra csönd nehezedett közéjök. Odakint a kámforfa előrenyúló
ágán piros madár ült, és halkan, szaggatottan belefüttyentett a közelgő estébe.
- Ha beszélni kíván erről, én szívesen hallgatom - mondta halkan a
fiatalember.
Az öreg magyar ránézett. Komolyan, mosolygás nélkül. Nehány pillanatig
megült rajta a szeme. Szürke szemei voltak, mélyek.
- Ti, amerikaiak, olyanok vagytok, mint egy rakás hirtelen nőtt kamasz, akik
méreteikben kinőtték ugyan a gyermekruhát, de minden más tekintetben
gyermekek maradtak - szólalt meg lassan, gondosan válogatva a szavait.
- Ti mindent,ami számotokra új, úgy néztek, mintha mese lenne, szenzációs mese, nem
élő valóság. Márpedig ez a világ tele van borzalmas valóságokkal, amiket ti még
elképzelni se tudtok, s ha valaki említést tesz nektek ezekről, elnyílik nagyra a
szemetek, mint a gyermeké, aki boszorkányokról vagy emberevő sárkányokról
hall, de magatokban, bent, elszigetelitek a valóságos élettől, mint gyermek a mesét,
mert máskülönben nem mernétek benyitni egy sötét szobába, s elpirulnátok,
valahányszor tükörbe néztek...Hallani akarod a valóságot, vadőr? Hát ha neked
van időd reá, nekem van időm arra, hogy beszéljek róla...!Mit szólsz ehhez?
Frank újra nyelt egyet. Kissé összeszorult a torka, maga se tudta, miért.
- Bármit is akar mondani,én hallgatom - felelte.
Az öregember újra ránézett, kutató szemmel. Aztán sóhajtott.
- Olyan fiatal vagy. Pisztoly is fityeg az öveden, de biztos vagyok benne,
hogy még nem öltél embert. Félig nyúzott embert se láttál s ha, megkínzott
embert. Olyat, akinek harapófogóval tépték föl a körmeit a vallatók, vagy...-
nagyot sóhajtott - el se tudod hinni, hogy ilyesmi történik ezen a világon,az
arcodról látom. Pedig történik. Velem is megtörtént sok minden. Fiamat,
menyemet három napig kínozták, míg végre megkönyörült rajtok az Isten, és
belehaltak a gyötrésekbe. Ágnes pedig, kicsi Ágnes, az unokám, nemcsak végig
kellett nézze mindezt, de amit ővele elkövettek...nincs ennek a világnak olyan
vadállatja, amelyik ilyesmit elkövetne a legádázabb ellenségével is...pedig
szegényke alig volt nyolcéves akkor...szép,egészséges,vidám gyermek...ma
csak egy árnyék...élet nélkül, jövendő nélkül...Isten verje meg a gyalázatosokat,
akik ezt tették vele;verje meg az Isten még a fajtájukat is...!
Elsötétedett az arca, keze ökölbe szorult,nyakán,szája szögletein
megvonaglottak az izmok. Magos homloka ráncokba szökött.
- Hallani kívántad mindezt, vadőr? Hát most hallod. Kincsek érdekeltek? Hát
most hallottad, hogy mit hoznak magukkal a kincsek. Mert voltak itt kincsek is,
igen,valamikor, magyarok földjén, Erdély földjén. Kemény, becsületes munka és
bátor kitartás árán szerzett kincsek. Jó,kövér termőföld. Aranybánya, ezüstbánya,
szénbánya...amit csak akarsz, volt itt minden. Csak meg kellett találni,meg
kellett dolgozni, országot kellett építeni köréje. S az országot meg kellett
védelmezni, amíg lehetett. Amíg futotta vérből, erőből, emberből. S amikor már
mindez kifogyott, akkor meg kellett tanulni idegent szolgálni, idegen uralom alatt
élni, de mégis élni, emberhez méltó módon, ahogy lehetett.
- Ez a mi történelmünk, fiatalember, magyarok történelme. Fél évezreden
keresztül megvédelmeztük a hazánkat mindenki ellen, aki kincseinket akarta, s a rá
következő fél évezreden át megtanultunk élni, ahogy lehetett,de mindég
becsülettel, hűséggel is igazságosan. Éltünk török uralom alatt, Habsburg-uralom
alatt. Hol Istambulba hurcolták rabszolgának legjobbjainkat, hol gályarabságba,
császárt szolgálni. De valahogy túléltünk mindent. Megfogyatkoztunk, az igaz, de
túléltük az elnyomóinkat. A kipusztult, lakatlanul maradt földekre idegenek
szivárogtak be rendre innen is, onnan is. Befogadtuk őket. Megtűrtük őket.
Igyekeztünk emberségesek lenni hozzájuk. Mint Amerika népe mostanában, a
menekültekkel szemben, akik közé én is tartozom. A különbség csak az, hogy mi
meg kell tanuljuk itt az ország nyelvét, ha meg akarunk élni. Akik hozzánk
vándoroltak be, azok még ezt se kellett megtegyék. Építettünk számukra iskolákat
és templomokat, s fizettük papjaikat és tanítóikat, hogy megőrizhessék a maguk
saját nyelvét. Ostobaság volt,ugye? Mi igazságnak és szabadságnak neveztük.
Bizony, nagy árat fizettünk érte...
Elhallgatott egy pillanatra, és kinézett a fákra. Arca barázdás volt, és szomorú.
Nagyon-nagyon öreg. A fenyőszálasba temetkező nap utolsó rőt sugara
megragyogtatta a legmagosabb magnóliafa tetején a fényes, sötétzöld leveleket.
- Mihozzánk, Erdélybe, oláhok jöttek - folytatta az öreg Palatkay -,
csapatostul menekültek át a hegyeken túlról saját kényuraik elől. Ma románoknak
nevezik magukat, de akkoriban még csak vlachoknak ismerte őket a Balkán.
Magyarul oláhoknak.
-A mi családunk Erdély közepén élt, jó hatszáz éve már, mikor az első
oláhok megjelentek azon a vidéken. Birtokunk Palatkán volt, Kolozsvártól
keletnek. Ez Erdély fővárosa - tette hozzá magyarázatul -, Kolozsvár. Ma Clujnak
nevezik, meg Napocának vagy mi a fenének. De az igazi neve Kolozsvár. Kolozs
vezér épített ott várat magának, valamikor a tizedik században, ha igaz. De nem
fontos ma már, hogy mikor. Román várost csináltak belőle most, a legdurvább
erőszakkal, amit Erdély földje valaha is megélt.
- Ami velünk, Palatkayakkal történt, az jellegzetes a mai időkre. Mikor a
tizenhatodik és tizenhetedik században Erdély közepe majdnem lakatlanná vált a
sok tatárdúlás, törökdúlás és Habsburg-dúlás következtében, a birtokos urak
bevándorló oláhokat telepítettek üresen marad földjeikre, hogy legyen ki
megművelje a földeket. Az én őseim azonban hallani sem akartak arról, hogy
idegeneket hozzanak, pedig Palatkát földig égették kétszer is az osztrák császár
zsoldosai. Néhány magyar család megmaradt, elbújva az erdőkben és nádasokban,
s rendre azoknak az ivadékai népesítették be újra Palatkát. Ez az oka annak,hogy
még az én gyermekkoromban is csak három név volt a faluban a mienk mellett: a
Csűrös, a Deák és a Balla. Mindenki,aki ott élt,vagy Csűrös volt vagy Deák, vagy
Balla! Ezektől a Balláktól származott ide az amerikai Balla család is, meg a vár s
neve, Palatka...
A szálaserdő felől gémrikácsolás hasított az estébe. Fészkéhez megtérő
szürkegém szava volt. Élelmet hozhatott fiainak. A narancsos között fogolymadár
hívta a párját.
- A környékbeli falvak megteltek oláhokkal - folytatta az öreg -, csak
Palatkára nem került egy se. Őseim ügyeltek erre. Az első oláh család a
tizennyolcadik század első felében került oda, császári adománylevéllel. Röviddel
a Rákóczi-féle szabadságharc leveretése után. Akik részt vettek a felkelésben,
azoknak a birtokait elkobozta a császár, és másoknak adta. Az egyik Palatkay
huszártiszt volt a Rákóczi fejedelem seregében. Ugyancsak Rákóczi zászlaja alatt
küzdött az egyik Deák. Ennek a Palatkaynak négyszáz hold földje volt, azt egy
császári tiszt kapta meg. A Deák húsz holdjára pedig odatelepítettek a császári
hatóságok egy Marzsinyán nevezetű oláh családot. Ma a fél falunak Marzsinyán a
neve. Szaporák,mint a patkányok...
Mélyet sóhajtott.
- Ti,amerikaiak,nehezen értitek ezt meg. Azt mondjátok,hogy hát aki már
ott született,az odavaló,és éppen annyi joga van az országhoz,mint másnak. És ez
így, elvben, igaz is. Ha azonban a bevándorló nem olvad bele a befogadó ország
népébe, sõt: minden lehetõ alkalmat felhasznál, hogy hátba támadja azt,aki jó
szívvel megnyitotta elõtte a kapuját, akkor erkölcsileg is, gyakorlatilag is más a
helyzet. Aki bevándorló idegen létére, vagy mint bevándorlók leszármazottja
nemcsak megmarad idegennek,de háború és veszedelem esetén a befogadó ország
és annak õslakossága ellen fordul, az hitvány áruló,és nem érdemli meg,hogy a
befogadó nép továbbra is megossza vele földjét és kenyerét! A bevándorolt
oláhokat ki kellett volna ûzni az országból mindjárt az elsõ alkalommal,amikor az
ellenség mellé állva ellenünk fordultak!
Ökölbe szoruló keze lecsapott a kerti szék karfájára. Szeme villogott a
haragtól. A fiatal vadõr szó nélkül bólintott hozzá.
-Tudtam, hogy megértesz engem, vadõr -folytatta az öreg magyar
megcsöndesülve -,ti,amerikaiak,hazafias érzésû népek vagytok,kik nem tûrtök
meg árulókat magatok között. Mi,sajnos,megtûrtük õket.Igaz,hogy minden
esetben a gyõztesek oldalán voltak,azoknak az oldalán,akik leigáztak bennünket,
és így nem sokat tehettünk. Amikor pedig tehettünk volna,késõbb,addigra már
megbocsájtottunk nekik,s elfeledtük a bûneiket,ahogy a Szentírás tanítja.
-Valahányszor a Habsburg hódítók ellen küzdöttünk,valahányszor a
szabadságunkat kellett védelmezzük,alkotmányunkat,törvényeinket,melyek
elismerték a lelkiismeret szabadságát,a vallásszabadságot,az ember Istentõl való
jogát,hogy szabadon éljen,a maga nyelvén és a maga hite szerint dicsérje Istent,
valahányszor ezeknek a szabadságjogainknak a védelmére fegyvert fogtunk,az
oláhok,akik ugyanezeknek a szabadságjogoknak a védelmében maradhattak meg
oláhoknak a mi földünkön is,minden egyes alkalommal ellenünk fordultak.Nem
nyíltan,nem egyenesen,dehogy.Megvárták,míg legyöngültünk a hosszú
háborúskodásban,egyedül,segítség nélkül,egy jól megszervezett hatalmas
császári birodalommal szemben;megvárták,míg minden fegyverforgatásra
alkalmas férfi otthagyta az otthonát,s csak gyermekek,asszonyok és öregek
maradtak a falvakban meg városokban...S akkor váratlanul,az éjszaka sötétjében
lejöttek a hegyekbõl,és rátörtek a védtelenekre. Feldúlták az otthonokat. Öregeket,
gyermekeket,asszonyokat lemészároltak a legkegyetlenebb kínzások közepette.
Lelkészeinket elevenen megnyúzták,karóba húzták vagy felszögezték a
templomok kapujára...S a tizenhetedik századtól kezdve megismételték ezt újra
meg újra,valahányszor alkalom adódott.Hálából a gyõztes császári hatalom földet
adott nekik,magyarok üresen maradt vagy elkobzott földjeit,és legnagyobb
szabadságharcunk elveszte után,1849-ben,amikor csak az orosz cár hadai voltak
képesek megnyerni Ausztria számára a háborút:a császár külön is kitüntette õket,
amiért városainkat feldúlták,falvainkat fölégették,és magyar asszonyok és
gyermekek ezreit mészárolták halomra.
-Palatkay Dénes átmenekült ide,Amerikába,azokkal a ládákkal.Parancsot
kapott erre Kossuthtól magától,a szabad magyar köztársaság elsõ elnökétõl,a
szabadságharc vezérétõl.De a családja otthon maradt,Palatkán.Öreg édesanyja,
felesége és négy apró gyereke.Rájok törtek a környékbeli falvak oláhjai,halálra
kínozták õket,elhordtak mindent,amit találtak,és felgyújtották az udvarházat.Egy
császári gyalogezred ott várt két teljes napot a szomszédos völgyben,és a tiszt urak
messzelátókkal nézték a dombtetõrõl az oláhok részeg vérengzését.Miko r aztán
már az udvarház is leégett,és nem láttak élõ embert sehol Palatka helyén,akkor
jöttek csak át „rendet tenni".Ez volt a második eset,amikor a Palatkára rátörõ
oláhok a mondabeli kincsek rejtekét keresték.Elõször egy évszázaddal azelõtt,a
Rákóczi-felkelés leverése után kínozták meg a község magyarjait tüzes vasakkal és
nyúzókéssel a nem létezõ kincs miatt.A Palatkay család Kolozsvárra menekült
elõlük,és csak az udvarház cselédségét kínozhatták meg.De negyvenkilencben
Palatkay Dénes anyját,feleségét és gyermekeit vallatták egymás után,órákon
keresztül,míg végre megkönyörült rajtok a Teremtõ,és kiszenvedtek.Látom az
arcodon,vadõr,hogy nem szívesen hallod ezeket a dolgokat.Én se szívesen
beszélek róluk.De te tetted föl a kérdést.A kincsek dolgáról akartál hallani.Hát ez
a kincsek dolga.Hogy volt-e valójában valamiféle kincs a nagyon régi idõkben,
vagy nem,azt én magam sem tudom.Ha volt olyasmi,régen elhordták azt már
p rtyázó tatárok,törökök,mit tudom én,mik.Vagy elásták azokat valahova az
õrizõk,s egy se maradt életben közülök,hogy továbbadhatta volna a titkot.Ez is
lehet.De mindez csak találgatás.Ami bizonyos,az a szenvedés.a kegyetlen
vérengzések sorozata,amiben nekünk,erdélyi magyaroknak részünk volt a
történelem során.
Elhallgatott.Odakint,a fák között,már megszürkült az este.Valahol a ház
fölött vadkacsák szárnya suhogott,ahogy tovahúztak a mocsarak felé.
-Palatkay Dénesnek,akit a császári ügynökök itt,Amerikában értek utol,és
kínoztak halálra,volt egy öccse,aki Kolozsvárt volt a kórházban,sebesüléssel,
amikor az oláhok feldúlták Palatkát.A császári helytartó tízévi várfogságra ítélte,
amért részt vett a szabadságharcban.De késõbb,húsz év múlva,amikor Ferenc
József császár szükségesnek látta,hogy békét kössön a magyarokkal,neki ítélte
meg Palatkát a császári bíróság.Ferenc volt a neve.S ez a Palatkay Ferenc volt az
én dédapám.Újraépítette ott a dombon az õsi udvarházat,és az elsõ világháború
végén engem kötöztek meg ott az oláhok.De akkor már románoknak nevezték
magukat,s királyuk is volt,túl a hegyeken,Bukarestben.S ti meg az angolok meg
a franciák ennek a román királynak adtatok oda bennünket országostól,
mindenestõl.Bizony.Megkötözve vonszoltak ki az otthonomból.Kolozsvárt
börtönbe zártak.Sohase derült ki,hogy miért.Magyar voltam.Földesúr.A
református egyház gondnoka.Ez elég volt.
-Talán ötödik napja voltam már jó huszadmagammal a Fellegvár nyirkos
pincéjében,amikor az õrünk bekiabálta a rácson keresztül a nevemet.Fölvezetett
egy szûk kis irodába,ahol egy román kapitány ült az asztalnál,s mellette egy kövér
civil ruhás ember.„Üljön le,Palatkay úr"-mutatott a civil ruhás egy harmadik
székre.Magyarul beszélt.A kapitány intett a kezével,és az õr,aki odavitt,elhagyta
a szobát,s még az ajtót is ügyelve betette maga mögött.„Az én nevem Gelb
Mátyás,Palatkay úr -szólalt meg újra a civil ruhás -,tanácsadói és tolmácsi
minõségben vagyok itt.Borzoi kapitány úr itt a kémelhárító osztály parancsnoka,
és egy jószándékú javaslatot kíván tenni.Palatkay úr megmutatja nekünk úgy az
elrejtett fegyverek,mint a kincsek rejtekét,és ezzel szemben azonnal szabadlábra
helyezzük,és minden további eljárást beszüntetünk."„Miféle fegyverekrõl beszél,
s miféle kincsekrõl?-kérdeztem.-Vadászpuskámat ezóta bizonyára meglelték
már a szekrényben,pecsétgyûrûmet és jegygyûrûmet pedig lehúzták ujjamról a
katonák,amikor megkötöztek,mint a rablót!"Gelb úr sajnálkozva mosolygott.
„Háború idején mindég történnek sajnálatos kilengések -mondta -,ezen nem
tudunk segíteni.Ami pedig a fegyvereket illeti,azokról feledkezzünk meg,jó?
Hanem a kincsek,azok most már a román királyság tulajdonát képezik,ezt meg
kell értsük,Palatkay úr!"„Miféle kincsek?"-kérdeztem újra.Megcsóválta a fejét,
rosszallólag,Gelb úr.„Palatkay úr,Palatkay úr -fenyegetett meg tréfásan az
ujjával.-Jól tudja maga,hogy mirõl beszélünk.A magyar királyi kincsekrõl,
amiket annak idején elrejtettek a Habsburgok elõl a magyar hazafiak.Mindenki
tudja,hogy a Palatkay család õrzi azokat!"A román kapitány felmordult mellette
és mondott valamit a maga nyelvén.Gelb úr bólintott,és rám mosolygott újra.
„Borzoi kapitány úr nagyon megértõ és emberséges gondolkodású -magyarázta -,
azt javasolja,hogy osszuk meg a kincseket,felesbe.Felét õ elviszi magával,a
másik felét pedig ön értékesíti.Én majd gondoskodom arról,hogy vevõt találjon,
aki befogja a száját -tette hozzá jóindulatúan.-A jegyzõkönyvbe pedig
egyszerûen beírjuk,hogy szóbeszéd az egész.Nem léteznek a kincsek."„Ezt most
mindjárt meg is tehetjük -mondtam neki -,mert valóban nem léteznek."Mondott
valamit románul a kapitánynak,mire az rám nézett haragosan,és az ajtó felé
ordított.Az õr beugrott a szobába,és összecsapta a bakancsát.A kapitány mordult
feléje valamit,nekem pedig intett a kezével,hogy menjek.Gelb úr sajnálkozva
emelte föl a két kezét.„Nem tehetek róla,Palatkay úr.G ndolkozzék a javaslaton,
lesz ideje."Az õr most már nem vezetett,hanem lökdösött végig a fo lyosókon,s a
pince ajtajában még rúgott is egyet belém.Rabtársaimat,magyar tanítókat,
papokat,földbirtokosokat,rendre kiengedték,egyiket a másik után,s végül
magamra maradtam a pincében.Naponta kétszer adtak ennem,krumplilevest és
száraz kenyeret hozzá.Úgy két hónap múlva Gelb úr személyesen jött le
meglátogatni.Pislogó szemekkel nézett körül a penészszagú sötét pincében,ahova
az egyetlen világosság a folyosó mennyezetérõl alácsüngõ villanyégõbõl jött,kívül
a rácson.„Borzalmas hely ez,Palatkay úr,borzalmas hely -mondta fejcsóválva -,
hát mért nem jön már meg az esze,mondja?Kinek mi jót tesz az a sok kincs ott a
föld alatt,vagy mit tudom én,hol?A kapitány úr javaslata tisztességes javaslat
volt:fele-fele!Én majd gondoskodom arról,hogy jó árat kapjon a maga feléért.
Vehet a pénzen traktort,gazdasági gépeket s mindent,amire csak szüksége van,s
bizonyára marad is még belõle,amit félre lehet tenni a bankba.Mit szól hozzá?"
„Jól hangzik,Gelb úr -feleltem -,csak egy a baj."„S az mi?-kérdezte mohón.
-Akármi is legyen,elintézzük!"„ A baj az,hogy nincs semmi,sehol.Ha voltak is
talán valamiféle kincsek nagyon-nagyon régen,azoknak régen nyomuk veszett
már.Bizonyára elhordták mások,évszázadokkal ezelõtt."Gelb úr megcsóválta a
fejét,és elment.Valami két hónapig ott tartottak még,aztán végül is elengedtek.
De Kolozsvárt akkor már Clujnak nevezték,s Erdély Romániához tartozott.
Az öregember ott a tornácon elhallgatott,s maga elé bámult,a gyalulatlan
deszkapadlóra.Odakint már megtömöttödött az este a fák alatt.A sápadtkék égen
nehány kis könnyû,rózsaszínû felhõfoszlány lebegett,s a mocsár felõl
odahallatszott a nyári éjszakák megszokott békazsongása.Langyos kis szellõ
lebbent keresztül a tornác szúnyoghálóján,s magával hozta a tópart fülledt
iszapszagát.
-Hatszáz hold birtokomból elvettek négyszázat,s szétosztották az oláhok
között -folytatta a vén magyar -,de ami megmaradt,abból sikerült tíz év alatt
mintagazdaságot csinálnom.Nehéz munka volt,mert hol ennek,hol annak az Ó-
Romániából odatelepített hivatalnoknak kellett baksist adni.De az ember rendre
megtanulta olajozni az újféle államgépezet tengelyét ahhoz,hogy meglehessen
élni.A királytól le,a falusi csendõrig,mindenki elvárta a baksist,s akinek esze
volt,az a közelében lévõ apró csirkefogókat fizette le,hogy az éhesebb cápákhoz
el se jussanak a különbözõ ügyek.
-Fiamat Kolozsvárt taníttattam,a református kollégiumban.Lányomat is.A
magyar kultúra hihetetlen mértékben kivirágzott Erdély-szerte azokban az
években,minden román gazdasági elnyomás ellenére is,vagy talán éppen amiatt.
Az erdélyi magyarok egyszerre csak magyarabbak lettek.Politikailag kisebbségi
sorsba alacsonyodtak,gazdaságilag vérünket szívták a román állam piócái,és még
a legúribb háznál is megesett,hogy egy dollárra való pénzt se tudtak összekaparni
napokig.Maradt tehát a kultúrfölényünk,s ezt a fölényünket még magosabbra
emeltük,magosabbra,mint valaha,a megszálló hatalom színvonala fölé.A nyugati
kultúrát képviseltük egy balkáni országban,s aki újságíró,mûvész vagy diplomata
nyugatról meglátogatott,az megérezte ezt nyomban.Ma már világosan látom,
hogy ez a büszkén meghirdetett kultúrfölény okozta vesztünket késõbb.Amikor
1944 õszén ránk szakadt a pokol minden ördöge.
-Ti,amerikaiak,nem is tudjátok,mirõl beszélek.A ti civilizált világotokban
a háború mindössze annyiból áll,hogy különbözõ egyenruhát viselõ katonák
mindenféle fegyverekkel gyilkolják egymást.Csúnya mesterség,mondjátok,de
néha szükséges,és alapjában véve a sport szabályai szerint tisztességes is,mivel
mindkét félnek fegyver van a kezében,amit a másik ellen szabadon használhat.
Hogy ezt a fegyvert a védtelenek,gyöngék,kiszolgáltatottak ellen is használni
lehet a háború folyamán,az a ti szabályait k szerint elképzelhetetlen.Vannak
azonban népek,melyeknek gondolkodásmódja nem lát semmi kifogásolnivalót
abban,ha a gyõztes azt tesz a legyõzöttel,ami éppen pillanatnyilag kedvére való.
Mert õszerintük a legyõzött minden tulajdona,asszonyát és gyermekét is beleértve,
a gyõztes prédájává válik.Ezek közé tartozik az orosz és a román.De különösen a
román,akinek balkáni öröksége a legyõzöttel szemben való jogos kegyetlenkedés.
Ezért mondottam azt,hogy 1944 õszén ránk szakadt a pokol.Egy román
gyalogosezred szabadult rá a falunkra,Palatkára,és három nap n keresztül
ünnepelték nálunk a gyõzelmet,amit az orosz hadsereg számukra kivívott,amikor
Erdélyt s Magyarországot lerohanta,és prédául lökte oda nekik.
-Feleségem,szerencsére,nem élt már akkor,szegényke.Leányom férjnél
volt Kolozsvárt,s férjestõl,gyermekestõl nyugatra menekült a megvadult hordák
elõl.Okos döntés volt.Fiam azonban bízott a demokráciában,ahogy mondta.
Építészmérnök volt,román egyetemet végzett.Amikor a német-orosz háború
során Erdélyt kettéosztották a németek Magyarország és Románia között,az új
országhatár ott húzód ott Palatka alatt,alig két kilométerre a falutól.Mi
visszatértünk Magyarországhoz.Én sírtam az örömtõl,amikor 1940 augusztusában
az elsõ magyar honvédek bevonultak a falunkba.Sírtam az örömtõl,amikor
feltûztem újra a magyar zászlót a házunkra,annyi sok esztendõ után.A fiam
azonban nem örvendett velem.„Hitler adta vissza Észak-Erdélyt Magyarországnak
-mondta -,ennek rossz vége lesz,mert a németek elvesztik a háborút.
Demokrácia a jövendõ államformája."Próbált segíteni a zsidókon,ahol tudott,
nehány román érdekében is szót emelt,s emiatt aztán haza kellett jöjjön
Kolozsvárról,mert bojkott alá vették az irodáját.Fél karjára nyomorék volt,
szegény,így született,s emiatt aztán nem hívták be katonának.Õ ezt szerencsének
nevezte,pedig valójában ez okozta vesztét.A háborúból még kimentõdhetett volna
valamiképpen,s valahol nyugaton húzódhatott volna meg családjával együtt,mint
annyi katonatiszt.A palatkai felszabadításból azonban még csak lehetõsége sem
volt arra,hogy megmentõdjön.Magyar volt és a Palatkay nevet viselte.
-Felszabadulásnak nevezték azt,ami tt történt,s még ma is van olyan,aki
ennek nevezi.Én ott voltam.Láttam.S hogy túléltem,az csak az Úristen különös
kegyelmébõl történt.Pedig még csak harc se volt a mi környékünkön.A német
hadsereg egyszerûen visszavonult,s láttunk egy magyar honvédszázad t is
visszavonulni.Egy fiatal hadnagy felhajtott a házunkhoz teherkocsival,és
felajánlotta,hogy elvisz bennünket,mert a románok meg az oroszok nehány órán
belül ott lesznek.Én készen voltam arra,hogy otthagyjak mindent,de a fiam nem.
Így aztán ott maradtunk.A fiam,a menyem,nyolcéves leányunokám és én.Azóta
sokszor gondoltam vissza arra,hogy micsoda rettenetes súlya volt annak az
elhatározásnak.Fél perc se kellett hozzá,s döntöttünk.Eldõlt a sorsunk.S menteni,
változtatni rajta nem lehetett többé.
-A honvédek átvonultak a falun,s mögöttük rettenetes csönd maradt.
Emberek ácsorogtak a kerítések mentén,magyarok,s várták,suttogó
aggodalommal,hogy mi lesz.Aztán fent,a legelõdombon,szembe a házunkkal
eldördült néhány lövés.Majd látni lehetett egyenruhás embereket,ahogy kijöttek
az erdõbõl,meggyûltek,mint a hangyák,s mikor jó sokan voltak,elkezdtek
aláereszkedni a kopár legelõoldalon,a falu felé.Kezükben puskával,
géppisztollyal,mintha csak hajtóvadászaton lettek volna.Itt-tt parasztruhás
embereket láttunk közöttük.Ahogy kiderült,a mi falunkból elmenekült románok
voltak meg szomszéd falubeliek.
Õk vezették a katonákat.Egy román gyalogosszázadot.
-Szép,napsütéses idõ volt.Kora õszi délután.Olyan tisztán látom magam
elõtt ma is,mintha csak ott állnék,házunk sarkában még mindég,s bámulnék át a
völgy felett a szemközti domboldalra.Száraz volt már a legelõ füve odaát,s a
langyos napfény alatt szinte bronzbarnának látszott.Lent a völgyben érni kezdett a
törökbúza is,zöldjét vesztette.Mellettem pottyant már a fáról a borízû alma,s
érezni lehetett a levegõben a szilvaíz édes szagát,ahogy a házunk megett két nagy
üstben fortyogtatták tûz felett az asszonyok.Szép,barátság s,melegemlékû
napnak készült az is,mint általában az októberi napok minálunk.De aztán
megjöttek a románok,és egyszerre mindennek vége lett,ami szép volt,békés és
emberhez illõ.
Az öregembernek elakadt a szava.Lehajtotta a fejét,s kezével könnyet törölt
ki a szemébõl.Nagy,kockás zsebkendõt húzott elõ a zsebébõl,és kifújta hangosan
az orrát.A kámforfák alatt sötét volt már,s az égbolt magosában egymás után
gyúltak ki a csillagok.Valahol mély hangon bagoly huhogott,s a mocsarak fölött
sárgulni kezdett az ég alja.Kelõben volt a hold.Az öregember megköszörülte a
torkát a sötét tornácon,és folytatta.Érezni lehetett,hogy uralkodni kívánt magán,
és emiatt különösen lassú,hûvös és majdnem érzéketlen volt a hangja,mintha csak
valami unalmas,mindennapi történetet mondott volna el.Beszéde beleolvadt az
este békés zsongásaiba,és kísértetiesre növelte az erdõk neszeit.
-Alig érték el a katonák a falu elsõ házait,elkezdõdött a sikoltozás.
Elkezdõdött,és nem szûnt meg egy percre sem,három teljes,hosszú napon át.Te
még olyant nem hallottál,vadõr,és óvjon meg az Úristen attól,hogy valaha is
hallanod kelljen.Mert ott marad a füledben,ameddig csak élsz,s talán még azután
is.Amikor lányok,asszonyok sikoltoznak hahotázó,részeg katonák kezén,éles,
szívettépõ sikoltással.Amikor megcsonkított,karóba húzott vagy elevenen
megnyúzott férfiak üvöltenek eszelõsen,borzalmasan,mint a vadállatok.Aki
egyszer hallja,s ha el nem feledi.Fiam halálordítása,menyem,leányunokám
szörnyûséges sikoltozása itt van ma is még a fülemben,vadõr.Oláhok tették ezt,
érted?Akiket ti románoknak neveztek.S azóta puszta két kezemmel meg tudnék
ölni mindenkit,aki román...!
Elfulladt a hangja.Szeme izzott a sötétben,akár a parázs.Aztán nyelt egyet,
és sóhajtott.
-Fiatalember,három hosszú napon keresztül kellett látnom a szörnyûségeket,
s hallanom a halálordításokat.Megkínoztak engem is,meg hát.Látni akarod a
nyomát?Nézd meg a kezemet!Az ujjaimat!Hátamon is ott van még mindig az
izzó vas nyoma,s ott is marad,amíg élek.Sajog,valahányszor esõre áll az idõ,és
emlékeztet.De ez mind semmi ahhoz képest,amit látnom kellett,fához kötözve,
tehetetlenül.Ahhoz az almafához,ott a házunk sarkában,melyrõl az elõbb
beszéltem,hogy hullott már róla a borízû alma.Ahhoz kötöztek a hitványak.S
látnom kellett,amit a fiammal elkövettek,aki hitt a demokráciában.Amit a
menyemmel,az unokámmal elkövettek,aki alig telt nyolcéves akkor.Fiam
belehalt az elsõ napon.Szerencsétlen,szép,szelíd menyem a második nap végén
szenvedett csak ki.Aztán a harmadik nap már csak én maradtam ott,félõrülten a
fához kötözve,meg kicsi Ágneske,az unokám,nehány lépésre tõlem,a földön.
Mozdulatlanul és borzasztó véresen,akár a holt.Engem utolsónak hagytak.Miért?
Mert ki akarták vallatni belõlem a titkot,a nem létezõ titkot,hogy hova rejtettük el
a kincset.Azt az átkozott kincset.Hiába mondtam nekik,hogy nem tud k róla,
hogy mese az egész:nem hitték el.Szemem láttára tették mindazt a fiammal,
menyemmel,leányunokámmal,verje meg az Isten a disznó hitványait,hogy
megtörjenek ezzel.Hát meg is törtek.A világ minden kincsét odaadtam volna
nekik,a világ minden titkát a fülükbe ordítottam volna,csak hogy kiváltsam õket a
mocskos kezekbõl.De ha egyszer nem volt mit megmondjak,érted,vadõr?Ha
nem volt mit eláruljak,ha egyszer nem volt elrejtett kincs sehol,amirõl tudtam
volna...!
-A harmadik nap már csak én maradtam,akin haragjukat kitölthették.
Szegeket vertek a körmeim alá.Még ma is kiráz a hideg a borzalomtól,amikor
visszajár a fájdalom emléke,mint egy borzalmas kísértet,akit nem lehet eltemetni.
Aztán jöttek a tüzes vassal.Eszméletemet veszthettem,mert egy idõ múlva már
nem éreztem a fájdalmat sem.Saját ordításomat hallottam nagyon messzirõl,és
orromban volt az égett hús szaga...
-Orosz alakulat jött arra véletlenül,és egy orosz õrnagy meglátta,amit az
oláhok mûveltek ott velem.Géppisztollyal lelõtt néhányat haragjában,s a többi
elszaladt.Minket kórházba vittek a muszkák,Kolozsvárra.Én nehány hét alatt
helyrejöttem úgy-ahogy.De Ágneske,az unokám,soha.Eszét vesztette,
szegényke,ahogy mondani szokták.Megölték a lelkét az aljas bitangok.Kiölték
belõle az életet.A kórházban voltunk még,amikor egy amerikai tiszt keresett föl.
Amerikai összekötõ tiszt:Frank Balla százados.Annak a floridai Ballának a fia,
aki szenátor volt itt akkor,s aki még a harmincas évek elején Palatkán járt,rokont
keresni.Talált is egy fél falura valót.Ötezer dollárt is adott a templomunk
újjáépítésére,ami nagy pénz volt akkor.Vendégem is volt nehány napra.Ennek a
fia volt az a kapitány.Kinyomozta,hogy mi történt velünk,és hol voltunk,s a
zsebében már ott volt a bevándorlási engedélyünk,amit az apja küldött külön
futárral,Washingtonból,s ott volt nála az orosz parancsnokság engedélye is,hogy
kimehetünk.Az oláhok még pisszegni se mertek.
-Hát így kerültem én ide,a te hazádba,vadõr;én meg az unokám.Azt
mondtad,hogy ha beszélni akarok ezekrõl a dolgokról,te szívesen meghallgatsz.
Nos,én beszéltem.Ha olyasmit hallottál,ami álmodból fölriaszt,és nem hagy
aludni éjszakánként,ne engem hibáztass,hanem magadat.Most még bizonyára
tudni szeretnéd,hogy én öltem-e meg azt a hármat,ott,a tó mellett?Nem,
fiatalember,nem én pusztítottam el õket.Bár beismerem,hogy megtettem volna,
ha módom s alkalmam adódik.De nem adódott.Pedig biztos vagy k abban,hogy
ide akartak jönni,hozzám.A kincs miatt,ami nincs.Lehet,hogy volt,mit tudom
én;lehet,hogy az a bizonyos Balla,a Balla család õse,aki nevet adott Palatkának
is,ide menekítette valahova.Meglehet.Talán elrejtette,s késõbb felhasználta?
Vagy elrejtette,s mások megtalálták?Vagy elrejtette,és az õserdõ úgy
megváltozott körülötte nehány esztendõ múlva,hogy késõbb õ maga se tudta
megtalálni?Mit tudom én,vadõr.Mindez lehetséges.De annyit mondok neked,
hogy töltött puska áll odabent,a szoba sarkában,s az oláhoknak itt már nem lesz
olyan könnyû dolguk velem,mint odahaza volt!Ebben biztos lehetsz!
A fák borzas ágai fölött ott ült már a hold teli korongja,és sápadt fényt szitált
az erdõre.A tornác lépcsõje alatt megvilágosodott az udvar,s esti harmat csillogott
a fûszálakon.De a fák alatt sötétség lapult.
Frank kereste a szavakat,de nem jutott eszébe semmi,amit mondhatott volna.
Amit hallott,megbénította a gondolatait.A csönd is úgy nehezedett köréje,mint
egy borzalmas,fekete iszaptenger,amiben mozdulni se lehetett.S akkor egyszerre
csak odalent,a szolgálati kocsijában,megszólalt recsegve a rádió.
….”

Volt már ilyen itthon, úgy hívták, hogy Argo.

Szerintem nem lenne nagy szentségtörés. Sok páratlan, érdekes lehetőség adódna a magyar történelemből egy izgalmas, élvezetes kalandfilmhez. Hogy mást ne említsek, például Attila sírja.

Lehet, hogy ezt most páran szentségtörésnek veszik, de amikor először láttam a Nemzet aranyát, már akkor eszembe jutott, hogy egy ilyet lehetne forgatni akár 48/49 eseményei és szereplői alapján is. Ott is van bőven elég kegyhely, rejtély meg jellegzetes történelmi alak...

ajajj  ez nagy baki volt, de elnézem...  itt pákozdon meg mindjárt ledől az emlékművük :S

szerencsémre csak párat nem sikerült még beszerezni, de azokat is lehet, hogy majd betudom szerezni. :)

Én szerintem az 1848/49-es szabadságharcról is lehetne egy nagy szabású, érzelmes filmet készíteni, Petőfi és Arany barátságával, levelezésével a középpontban. A kerete lehetne az, hogy Nagykőrösön (egy kis hazai promóció :D) tanít Arany, amikor felkeresik a császár küldöttei, hogy írjon róla dicsőítő verset, ezután ő lenne a történet narrátora, közben láthatnánk, ahogy írja a A walesi bárdokat, ahol ugye Edward király = Ferenc József.