Az őrület határán (szinkronizált változat)

George Clooney is nyugodtan kimaradhatott volna...

Nekem ez sokkal jobban tetszik.

Filozófus-módra monológizálós, vontatott művész(ieskedő) film ez szerintem, háborús moziba "bújtatva" (de szerencsére nem aludtam el rajta...). Pluszban: A rendezője, Malick, az utómunkálatok során -ahogy olvastam erről- összevissza vagdosta művét, igy végül teljesen kihagyva pl. a filmben eredetileg szereplő Mickey Rourke, Bill Pullman vagy Gary Oldman karaktereit; na, nem baj az, így legalább a film főszereplői -az általam az említetteknél jobban kedvelt- Jim Caviezel (főleg ő) és Nick Nolte lettek benne. Mindegy, én maradok csak az Apokalipszis: most-nál!

Én elképzelem, hogy Torrente ül a moziban Malick mellett és nézik ezt a filmet.
Majd Torrente megkérdezi Malick-et:
- Cs-cs-csillagom, csillagom! Ez mi?

:)))

Tudom, felmentem érte az Arénába. Kb. ott az volt, hogy az első fél órányi szimbolikus ősrobbanást kajakómában töltöttem, de a dinót pont láttam, aztán a középső két óra, a földhözragadtabb családi rész nagyon tetszett, nagyon erős és egy deka metafora nélkül is sok mindent feltár a családi viszonyokról, az utolsó fél óra meg megint belekóválygott a homályba. Ennek tudatában is írtam azt, hogy tudni kell felkészülni arra, hogy egy Malick-film mit tud és fog adni, mielőtt az ember leül elé, vagy kellő nyitottsággal kell tudnia kezelni és befogadni ezeket az enyhén meditatív filmeket. Ezek hiányában tényleg lehetnek bajok:)... Az élet fájához képest nekem az őrület határán azért előrébb van; ez legalább végig a földön járt, és nem is ugrált az időben évtizedeket vagy ~milliókat.

A narrációval és a monológokkal sem azok ténye a bajom. Az új világot is láttam, már kevéssé emlékszem rá, de úgy rémlik, hogy abban voltak egyedül méretesebb, monoton mederben mondott mélázások, Az őrület határánban és Az élet fájában inkább csak rövidke, szinte tőmondatnak ható kérdések vannak. Én ezeket nem számonkérésnek éreztem, hanem inkább egy-egy probléma felszínre hozásának és útmutatás kérésének; a legtöbb kérdést az emberek többsége az adott helyzetben vagy akár általánosságban amúgy is feltenné, hogy ha tanácstalan vagy bizonytalan, és bár Isten ezeknek központi figurája, Malick stílusához hozzátartozik egyfajta vallásos áhítat. Azt én egy jó dolognak tartom, hogy Malick a filmjei közben hangsúlyt fektet ezekre a dolgokra, hogy felteszi azokat a kérdéseket, amire az átlagembernek a nagy rohanásban esetleg nincs ideje, pedig szüksége lenne időt szánni rájuk. Hogy "tisztábban" legyen önmagával, a helyzetével a családjában, az emberi kapcsolataiban és úgy egyáltalán a világban.

Csak egyszerűen nekem ezeknek a kérdések a kimondásának a hangsúlyozása életszerűtlen; én még nem hallottam így, ilyen módon senkit beszélni. Mintha nem lenne mögöttük ember, annak lelke és érzései, csak egyszerűen felolvasnának egyet-egyet a "Minden napra egy bölcsesség" zsebkönyvből, elszórva a filmben, néha olyan helyzetben, ahol -pedig én aztán tudok kombinálni:)- még csak a helyét sem érzem a kérdésnek. Ez, így olyan hatást vált ki belőlem, mint a kínai vízcsepegtetős kínzás, vagy mintha egy fuvolakoncert során véletlen időközönként rácsapna valaki az üstdobra: ellentmondásos az egész, és zavar. Nem értem, ezt miért így kell, mit fejez ki Malick ezzel a sivársággal, mi a célja vele; és én szeretem érteni a dolgokat, vagy legalábbis azt, ha elő tudok állni rájuk egy magam számára elfogadhatónak vélt magyarázattal... tudom, öreg hiba, talán majd kinövöm:)...

Az élet fája dettó ugyanilyen monológos téma. Mindenki Istentől kéri számon a saját életének szarságát, közben meg kihűl a Föld, papucsállatkák úsznak, és könyörületes dínók rohangálnak, azaz szimbólumokkal tele a padlás is. Naívan, tudatlanul, éhgyomorra ráfutni egy ilyen filmre végzetes lehet. :)

Engem pedig épp a sok a belső monológ fogott meg ebben a filmben. Ez az amit eddig minden háborús filmből hiányoltam, hogy végre egy kicsit a katona is "beszéljen, halljuk, mit gondol, mikor épp kockára teszi az életét". A mostanság készült Bőrnyakúak hasonlít ebből a szempontból egy kicsit erre a filmre, bár gyorsan hozzáteszem, hogy ég és föld a különbség a kettő közt más téren...
Ezt a filmet épp az emeli ki a többi háborús film közül, hogy itt nem a "csihipuhi" részeken van a hangsúly, hanem a lélektanon. Az egyszerű közkatona, vagy éppen egy tiszt lélektanán...
A másik pedig az, hogyha megnézed a párbeszédek aránya elenyésző a belső monológokhoz képest. Kb. olyan, mintha mindenki magába fordulna meg bezárkózna. Valahogy úgy érzem, hogy ez némiképp hitelesebb reakció egy olyan krízishelyzetre, mint egy háború, mint az, hogy a bajtársakkal brahizunk a lövészárokban, meg gúnyoljuk az ellenséget, meg azon versenyzünk, ki fog hamarabb ellenséges fegyvert zsákmányolni. Persze ez emberfüggő is... Mindenesetre az biztos, hogy az idő múlsával és a folyamatosan előálló patthelyzetek sorozatával párhuzamosan a harci morál is csökken, ez a végső elkeseredettség pedig sugárzik a filmből.
Kár, hogy épp a Ryannel jött ki egy évben, ugyanis ez a film is van olyan jó, mint az, csak éppen mindkettőnek más és más erősségei vannak...

Terrence Malick filozofiát tanult a Harvardon. Gondolom ott tömték a fejébe ezt a sok közhelyet.

közhelyes helyett kíméletlenül igaz és mély, szájbarágós helyett szerényen közölt.

Én a rendező közhelyes,szájbarágós narrációit(ez a többi filmjére is igaz),nehezen elviselhetőnek érzem.Érdemes megnézni,de nem remekmű.