Látom egy páran magukra öltötték kedvenc fehér lepedőjüket és egymás filmes ízlését sem sikerült egészséges mértékben tolerálni. Lássuk csak...
Nem hinném, hogy az Oldboy védelemre szorul, ugyanis még véletlenül sem a "kertévés-plázás-Győzikés"-nézőközönséget veszi célba. Szerencsére még jóval többen vannak azok, akik nem a Salo- vagy Cannibal Holocaust ázsiai testvéreként tekintenek a filmre, hanem képesek az érdes felszín mögé is bepillantani. Az Oldboy egy csavaros thriller, egy könyörtelen bosszúfílm, egy csontig hatoló dráma, ami a fekete humort sem nélkülözi. Hibátlan, úgy ahogy van, de ezt már sokszor és sokféleképpen leírtam.
Semmi bajom a korrekt kritikával, de a közel minősíthetetlen és durván rasszista hangnem azért engem is véleménynyilvánításra késztetett. Lehet, hogy én vagyok kicsit defektes, de én élvezettel nézem a világ egyik legjobb színészének (Choi Min-sik) játékát, amint Hollywood színe-javát alázza le másodperceken belül. Az igaz, hogy az Oldboy nem egy Transformers és nem is egy Rambo, ezért ne is várjunk el hasonlóan magas nézőszámot tőle. Tetszik, nem tetszik, az Oldboy rétegfilm. Szerencsére vannak még olyan kiadók, akiknek fontos a kisebb rétegek kiszolgálása és mindent megtesznek azért, hogy nekünk kedvezzenek.
Ha én is úgy álltam volna az ázsiai filmekhez, mint itt jópáran, akkor hatalmas élményekkel lennék szegényebb. Bruce Lee-n és Jackie Chan-en kívül mással nem nagyon találkoztam egy ideig, aztán bepróbálkoztam Ang Lee-vel és Takeshi Kitano-val és két olyat filmet láttam, amire örökre emlékezni fogok. Nem azért, mert annyira jók voltak, hanem egyszerűen nem fogadta be a gyomrom a vak szamurájt és a repkedő harcosokat, erőteljesen gondolkodóba estem, hogy akarok-e még több ázsiai filmet látni. Aztán jött a Szigorúan Piszkos Ügyek, a Hős, az Oldboy és elég egyértelmű volt, hogy Hollywood-on kívül is van élet, visszafordíthatatlanul addikt lettem. Ha választanom kell, hogy a hiányzó Park Chan-wook-film vagy egy kiemelkedő amerikai produkció kerüljön a polcomra, akkor minden hezitálás nélkül bővítem Mr Park filmográfiáját, Hollywood úgyis megvár.
Elég szűklátókörűségre vall a készítők bőrszíne alapján a filmeket bekategorizálni, a The Seven Samurai (Akira Kurosawa), a The Killer (John Woo) és az Oldboy (Park Chan-wook) ott alázza az olyannyira istenített amerikai filmgyártás hasonló műfajú alkotásait, ahol csak akarja. Ha meghallom a francia nyelvet, akkor elég hamar bepöccenek, mégis fejet hajtok a L enfant és a 13 Tzameti láttán és ugyanez a helyzet a kibírhatatlan hangzású német nyelvvel is, a Das Leben der Anderen mégis az új évezred egyik legnagyszerűbb alkotása. Ha valami nagyon nem tetszik, akkor nem kell erőltetni, nyugodtan tovább lehet lépni. Lehet, hogy csak a mazochista hajlam vezényel, de ha leragadtam volna a Kitano-féle Zatoichi-nél, akkor már el sem jutottam volna Kim Ki-duk- vagy John Woo munkásságához, pedig ők igazán értenek a filmkészítéshez. Teljesen mindegy, hogy milyen nyelven és melyik országban készült az adott alkotás, ugyanis a filmnyelv univerzális és ez a legnagyszerűbb benne.