Egyetlen film sem készül 2.35:1, vagy 1.85:1 képaránnyal, ezeknél mindig jóval több képi információt rögzítenek a forgatás során. De ha változtatás (kitakarás) nélkül vetítenék a filmeket, valószínűleg sokan kiakadnának a belógó mikrofonok, sínek, kábelek láttán. Több werkfilmben látható, hogy a rendező forgatás közben egy monitoron nézi, mit is lát a kamera, és a monitorra be vannak rajzolva a különböző képarányok, hogy már ott láthassa nagyjából a rendező, mi is kerülhet a vászonra.
Vannak olyan tudatos rendezők, akik eleve úgy komponálják a képet, hogy a hagyományos Pan/Scan (csonkításos) eljárás helyett a moziban vetített szélesvásznú változat szélességének megfelelő szélességű, de 4:3-as képarányban látható kép használható legyen a tévés (VHS-es) vetítés során, vagyis az a képi információ is külső hatásoktól mentes legyen, amit a mozikban kitakarnak alul és felül. Magyarul: ezeknél a filmeknél a fekete csíkok alatt is vigyáznak, hogy ne lógjon be a mikrofon. Ezeken a kitakart helyeken általában nincs semmilyen lényegi információ, legfeljebb látjuk a lámpát is a szobában, vagy a beszélő kalaptollát, de cserébe nem kell szélességében vágni a filmet.
Viszont az esetek többségében a szélesvásznú változat tükrözi a rendező eredeti elképzelését, a bővített kép csupán egy kényszermegoldás a TV és a mozi-képarány különbségének áthidalására. (Kétségtelenül jobb, mint a Pan/Scan, de rosszabb, mint az eredeti szélesvásznú változat meghagyása.)
Cameron egyébként szereti így forgatni a filmjeit. Ha megnézed a Titanicot VHS-en és DVD-n, észreveheted, hogy a DVD-változat tulajdonképpen kevesebb képi információt tartalmaz, mint a teljes képernyős VHS-változat, ahol alul és felül több látható. Csak éppen a moziban pontosan azt láthattuk, mint a DVD-n.