25 év alatt három film is készült D. H. Lawrence híres történetéből. E filmeket több-kevesebb késéssel a hazai közönség is láthatta. Három, különböző céllal készült alkotásról van szó, melyek ráadásul lényegében nem azonos forrás alapján készültek! Just Jaeckin LADY CHATTERLEY SZERETŐJE (1981) című filmje a nálunk is kiadott regény alapján született, Ken Russell LADY CHATTERLEY (1993) című tévésorozata a sztori mindhárom publikált verzióját felhasználta, Pascale Ferran LADY CHATTERLEY (2006) című filmje pedig a nálunk kevésbé ismert középső regényverziót vette alapul, melyben a vadőrt nem is Mellorsnak, hanem Parkinnek hívják.
Jaeckin az EMMANUELLE első részével vált ismertté, melyben egy közepes ponyvaregényt próbált álkomoly filozofálgatással egyszerre mély és magas művészetté feltupírozni. Voltak, akik bevették ezt a maszlagot, és elhitték, hogy amit látnak, az több a bájos hősnő ízlésesen tálalt (zömmel leszbikus) kalandjainál. A LADY CHATTERLEY esetében Jaeckin szerencsére letett erről a művészkedő attitűdről, noha éppen Lawrence könyve kínált volna számára bőséges muníciót a valóban komoly filozofálgatásra. A rendező ehelyett romantikus szerelmiháromszög-történetté egyszerűsítette a sztorit, és gondosan kigyomlált belőle minden társadalmi-filozófiai mondanivalót. Nála minden az, aminek látszik, szó sincs szimbólumokról, például arról, hogy Clifford és háborúban szerzett bénasága valójában az egész arisztokrácia tehetetlenségét, idejétmúltságát fejezi ki, ahogyan a vadőr Mellors az alsóbb néposztályok (mondjuk ki: a proletariátus) életrevalóságát. Hiányoznak a pszichológiai utalások is, noha az erdő mint az ösztönvilág szimbóluma, teljesen nyilvánvaló jelkép lehetne, és nem hallunk semmit sem Connie és Mellors szeretkezésének mindent felszabadító erejéről, amely nemcsak a természet, hanem egyenesen a kozmosz ősi erőit idézi fel. Amit látunk, ízléssel és vitathatatlan szépérzékkel megvalósított romantikus-erotikus film, amely a maga nemében egészen jó, de az irodalmi mű kínálta lehetőségeket egyáltalán nem használja ki.
Ken Russell korábban két Lawrence-regényt is megfilmesített, mielőtt a LADY CHATTERLEY-be belevágott volna, és a SZERELMES ASSZONYOK, illetve a SZIVÁRVÁNY fényesen igazolta, hogy van is érzéke Lawrence stílusának képi újjáteremtéséhez. Az eredetileg négyrészes LADY CHATTERLEY-tévéfilmből azonban mintha éppen az a stiláris merészség hiányozna, ami a korábbi Lawrence-adaptációkat és Russell egész munkásságát jellemzik. Sokat visszaad persze a lawrence-i gondolatokból és szimbólumokból, de a mindent elsöprő szexualitás megjelenítése neki sem igazán sikerült. Hatásosan ábrázolja a férj tehetetlenségét, a lady kitörni készülő vágyait, ám a beteljesülés elementáris voltát ő sem tudta (vagy nem engedték neki) megjeleníteni. Paradox módon a főszereplővel sem volt szerencséje. Engem könnyen meg lehet győzni arról, hogy Joely Richardson jobb színésznő, mint Sylvia Kristel, ám Lady Chatterley-ként Kristel jobban funkcionál. A holland exmodell egész lénye egyszerre arisztokratikus és erotikus, a visszafojtott, de kitörni készülő szexualitást jobban képes érzékeltetni, ezért neki jobban elhiszem, miért visz végbe nagy dolgot azzal, hogy a nincstelen vadőrért otthagyja arisztokrata férjét és egész társadalmi osztályát. Joely Richardson ladyje viszont nem igazán arisztokratikus, az embernek végig az az érzése, hogy ő mindig is igazából Mellors világához tartozott, tehát amikor elhagyja a férjét, valójában nem a saját addigi életformájának és társadalmi osztályának fordít hátat, hanem csupán fizikailag is csatlakozik ahhoz a másik társadalmi osztályhoz, ahová lelkileg mindig is tartozott.
Pascale Ferran személyében első ízben filmesítette meg a sztorit egy nő, és ez már önmagában érdekesnek ígérkezett. Sajnos a film inkább unalmas, semmint érdekes, és beleborzongok, ha arra gondolok, hogy e 160 perces verzió mellett létezik egy 220 perces is! Ferran szerintem nem értette vagy félreértette Lawrence-t, ami önmagában nem lenne baj, ha lenne valami saját értelmezése az egész történetről, ami megállná a helyét. Ferran Lady Chatterley-jéből éppen az hiányzik, ami Jaeckin és Russell hősnőjében (és persze Lawrencé-ben is) dominánsan jelen van: a vitalitás és a szenvedély. Az ő Constance-a nem hervadásnak indul nyomorék férje mellett, hanem már teljesen elhervadt és elfásult a betegápolásban. Parkinnal való viszonyából olyannyira hiányzik a minden társadalmi korlátot elsöprő heves szenvedély, hogy az volt az érzésem, merő véletlen, hogy ezek ketten éppen a szeretkezésben találtak egymásra, lehet, hogy mondjuk egy közös gereblyézés is hasonló élvezetet okozott volna nekik. Amikor a fa alatt kezdenek szeretkezni, azt olyan enerváltan teszik, hogy biz isten azt hittem, mindjárt bealszik valamelyikük. (Én, a néző mindenesetre majdnem.) Szegény Lady Chatterley szexuális téren valóban nagyon el lehetett hanyagolva, mert a középkorú, kopaszodó Parkin nem hiszem, hogy az a férfi lenne, aki olyan heves vágyakat ébresztene egy nőben, hogy az még a társadalmi korlátokat is átlépné miatta. Mintha Ferran inkább a középkorúak szexualitásáról akarna szólni: ladyje inkább tűnik egy klimax előtt álló savanyú és unalmas nőnek, mint a szexuális vágyak által fűtött fiatalasszonynak, akinek érzékiségét a kényszerű önmegtartóztatás csak még inkább felkorbácsolta. Ferran filmjéből is teljesen hiányzik a lawrence-i szexuális szimbolika érzékeltetése, a rendezőnő gyakran csak belefeledkezik az erdei képek öncélú mutogatásába, majd mintha eszébe jutna, hogy mégiscsak egy játékfilmet csinál, és visszatér a cselekményhez. Elfeledkezik azonban arról, hogy az árnyalt lélekábrázolás soha nem egyenlő az unalommal. LADY CHATTERLEY-filmje a legrosszabb francia művészkedő filmek stílusát folytatja, unalom a köbön. Rejtély, miért kapott annyi César-díjat. A legfantáziátlanabb Lawrence-adaptáció, még Jaeckin szimpla szexfilmje is többet visszaad Lawrence-ből, mint ez az álművészkedés. Viszont ajánlható minden álszent erénycsősznek, hiszen ritkaság, hogy valaki egy erotikus botrányklasszikust olyan stiláris visszafogottsággal, ásatag módon és tempóban vigyen filmre, hogy a végeredményt akár még az ovisok is megtekinthetnék. Garantáltan békésen elaludnának rajta.
Jaeckin az EMMANUELLE első részével vált ismertté, melyben egy közepes ponyvaregényt próbált álkomoly filozofálgatással egyszerre mély és magas művészetté feltupírozni. Voltak, akik bevették ezt a maszlagot, és elhitték, hogy amit látnak, az több a bájos hősnő ízlésesen tálalt (zömmel leszbikus) kalandjainál. A LADY CHATTERLEY esetében Jaeckin szerencsére letett erről a művészkedő attitűdről, noha éppen Lawrence könyve kínált volna számára bőséges muníciót a valóban komoly filozofálgatásra. A rendező ehelyett romantikus szerelmiháromszög-történetté egyszerűsítette a sztorit, és gondosan kigyomlált belőle minden társadalmi-filozófiai mondanivalót. Nála minden az, aminek látszik, szó sincs szimbólumokról, például arról, hogy Clifford és háborúban szerzett bénasága valójában az egész arisztokrácia tehetetlenségét, idejétmúltságát fejezi ki, ahogyan a vadőr Mellors az alsóbb néposztályok (mondjuk ki: a proletariátus) életrevalóságát. Hiányoznak a pszichológiai utalások is, noha az erdő mint az ösztönvilág szimbóluma, teljesen nyilvánvaló jelkép lehetne, és nem hallunk semmit sem Connie és Mellors szeretkezésének mindent felszabadító erejéről, amely nemcsak a természet, hanem egyenesen a kozmosz ősi erőit idézi fel. Amit látunk, ízléssel és vitathatatlan szépérzékkel megvalósított romantikus-erotikus film, amely a maga nemében egészen jó, de az irodalmi mű kínálta lehetőségeket egyáltalán nem használja ki.
Ken Russell korábban két Lawrence-regényt is megfilmesített, mielőtt a LADY CHATTERLEY-be belevágott volna, és a SZERELMES ASSZONYOK, illetve a SZIVÁRVÁNY fényesen igazolta, hogy van is érzéke Lawrence stílusának képi újjáteremtéséhez. Az eredetileg négyrészes LADY CHATTERLEY-tévéfilmből azonban mintha éppen az a stiláris merészség hiányozna, ami a korábbi Lawrence-adaptációkat és Russell egész munkásságát jellemzik. Sokat visszaad persze a lawrence-i gondolatokból és szimbólumokból, de a mindent elsöprő szexualitás megjelenítése neki sem igazán sikerült. Hatásosan ábrázolja a férj tehetetlenségét, a lady kitörni készülő vágyait, ám a beteljesülés elementáris voltát ő sem tudta (vagy nem engedték neki) megjeleníteni. Paradox módon a főszereplővel sem volt szerencséje. Engem könnyen meg lehet győzni arról, hogy Joely Richardson jobb színésznő, mint Sylvia Kristel, ám Lady Chatterley-ként Kristel jobban funkcionál. A holland exmodell egész lénye egyszerre arisztokratikus és erotikus, a visszafojtott, de kitörni készülő szexualitást jobban képes érzékeltetni, ezért neki jobban elhiszem, miért visz végbe nagy dolgot azzal, hogy a nincstelen vadőrért otthagyja arisztokrata férjét és egész társadalmi osztályát. Joely Richardson ladyje viszont nem igazán arisztokratikus, az embernek végig az az érzése, hogy ő mindig is igazából Mellors világához tartozott, tehát amikor elhagyja a férjét, valójában nem a saját addigi életformájának és társadalmi osztályának fordít hátat, hanem csupán fizikailag is csatlakozik ahhoz a másik társadalmi osztályhoz, ahová lelkileg mindig is tartozott.
Pascale Ferran személyében első ízben filmesítette meg a sztorit egy nő, és ez már önmagában érdekesnek ígérkezett. Sajnos a film inkább unalmas, semmint érdekes, és beleborzongok, ha arra gondolok, hogy e 160 perces verzió mellett létezik egy 220 perces is! Ferran szerintem nem értette vagy félreértette Lawrence-t, ami önmagában nem lenne baj, ha lenne valami saját értelmezése az egész történetről, ami megállná a helyét. Ferran Lady Chatterley-jéből éppen az hiányzik, ami Jaeckin és Russell hősnőjében (és persze Lawrencé-ben is) dominánsan jelen van: a vitalitás és a szenvedély. Az ő Constance-a nem hervadásnak indul nyomorék férje mellett, hanem már teljesen elhervadt és elfásult a betegápolásban. Parkinnal való viszonyából olyannyira hiányzik a minden társadalmi korlátot elsöprő heves szenvedély, hogy az volt az érzésem, merő véletlen, hogy ezek ketten éppen a szeretkezésben találtak egymásra, lehet, hogy mondjuk egy közös gereblyézés is hasonló élvezetet okozott volna nekik. Amikor a fa alatt kezdenek szeretkezni, azt olyan enerváltan teszik, hogy biz isten azt hittem, mindjárt bealszik valamelyikük. (Én, a néző mindenesetre majdnem.) Szegény Lady Chatterley szexuális téren valóban nagyon el lehetett hanyagolva, mert a középkorú, kopaszodó Parkin nem hiszem, hogy az a férfi lenne, aki olyan heves vágyakat ébresztene egy nőben, hogy az még a társadalmi korlátokat is átlépné miatta. Mintha Ferran inkább a középkorúak szexualitásáról akarna szólni: ladyje inkább tűnik egy klimax előtt álló savanyú és unalmas nőnek, mint a szexuális vágyak által fűtött fiatalasszonynak, akinek érzékiségét a kényszerű önmegtartóztatás csak még inkább felkorbácsolta. Ferran filmjéből is teljesen hiányzik a lawrence-i szexuális szimbolika érzékeltetése, a rendezőnő gyakran csak belefeledkezik az erdei képek öncélú mutogatásába, majd mintha eszébe jutna, hogy mégiscsak egy játékfilmet csinál, és visszatér a cselekményhez. Elfeledkezik azonban arról, hogy az árnyalt lélekábrázolás soha nem egyenlő az unalommal. LADY CHATTERLEY-filmje a legrosszabb francia művészkedő filmek stílusát folytatja, unalom a köbön. Rejtély, miért kapott annyi César-díjat. A legfantáziátlanabb Lawrence-adaptáció, még Jaeckin szimpla szexfilmje is többet visszaad Lawrence-ből, mint ez az álművészkedés. Viszont ajánlható minden álszent erénycsősznek, hiszen ritkaság, hogy valaki egy erotikus botrányklasszikust olyan stiláris visszafogottsággal, ásatag módon és tempóban vigyen filmre, hogy a végeredményt akár még az ovisok is megtekinthetnék. Garantáltan békésen elaludnának rajta.
0
