Tudom, hogy egy karácsonyi vígjátékot szinte illetlenség boncolgatni, elvégre azok jórészt csak azért készülnek, hogy véletlenül se legyenek megerőltetve az elmék, és az ember a fotelben szuszogva, csendesen tudja emészteni a bejglit. Csakhogy a Krank-család karácsonyi kalandjában felfedeztem nem kevés -és talán nem szándékos- társadalomkritikát is, kategóriájában egyedüliként.
Ez megint egy olyan film volt, ahol nem tudtam és nem is akartam szimpatizálni a pozitív szerepben tetszelgő főhősökkel (itt a szomszédokra gondolok), mert a negatívnak beállított szereplő indokait és érveit jobban megértettem (az előző ilyen a 28 nappal később című zombifilm volt). Én elhiszem, hogy ez a film nagyon szélsőséges volt, mind negatív (a karácsony totális kizárása és felszámolása), mint pozitív (tengernyi nyál) értelemben, de voltak igen durva jelenetek. A szomszédoknak, kollégáknak, barátoknak ugyanis nem egyszerűen nem tetszett a karibi karácsonyozás, hanem egyenesen kiközösítették, megbélyegezték a Krank család eme két tagját, mintha legalábbis a pápai áldás került volna le róluk. Nem úgy viselkedtek az ún. „Szabadság földjén”, mint ahogy az elvárható, nem fogadták el két ember szuverén döntését, hanem a közösségre hivatkozva próbálták, nem ritkán erőszakkal is, visszacsábítani őket maguk közé, mint bizonyos szekták. Természetesen megvoltak az indokaik ehhez, úgy állították be, mintha az apa lenne a világ legönzőbb embere, csak mert más elképzelései vannak a karácsonyról, mint a többieknek.
A szűklátókörűség, a fanatizmus, a fogyasztói társadalom jégvirágos tükre ez a film, girlandos tűlevelekkel keretbe foglalva. Egy film, ahol a szélsőségesség álcája mögé bújtatva megmutatkozott, mire számíthat az az ember, aki, kiállva az elveiért és a céljaiért, szembeszáll egy közösséggel, amely szembenállás eleve látszólagos, hiszen csak arról szól, hogy kilép a fogyasztás bűvköréből, hátat fordít a sok ingyenélőnek és parazitának, akik nehezen viselik, hogy az utolsó pillanatban elrántották a szájuk elől a koncot. Persze, vicces a szomszédok által produkált karácsonyi terror (leginkább a kórus), de ugyanakkor elkeserítő is dühítő is. Az egyik kedvenc jelenetem az, amikor Mrs. Krank szemlesütve „vallja be” az üdvözlőlapárusnak, hogy idén nem kérnek képeslapokat és meghívókat, amikor pedig a barátnői ezt megtudják, kétségbe esnek, hogy úristen, mit fognak akkor csinálni szenteste, ha a Krank család nem rendez karácsonyi partit.
Krank az én szememben nem volt önző, csak szerette volna, hogy kizökkenjenek a megszokásból, hiszen ha maradnak, mindkettejüknek csak azon járt volna az eszük, hogy mennyire hiányzik a lányuk. Az apa nem tett mást, mint a közösség, a hagyomány elé helyezte a felesége és a saját érdekeit. A szomszédok ezt hiúsították volna meg, kijelentve, hogy a Krank család akkor is szeretetben és hagyományosan fogja eltölteni a karácsonyt, ha beledöglik, és amit a lány szerencsétlen hazaérkezésével meg is tudtak valósítani. Ez a film a Mi Urunk, A Pénz diadala volt, és diadala mindannak, ami a pénzen keresztül megtestesül, és a szomszédok voltak a papjai, akik megtérítették eltévedt báránykáikat a közösségi szeretet inkvizíciós módszerével. Hiszen végig ott motoszkált bennem: nem-e azért volt ilyen erélyes a szomszédság, nehogy ez a gondolat fertőzőnek bizonyuljon?! Elvégre talán többen lázadtak volna, ha a Krank család, hazatérve a Karib-tengerről, mesélni kezdi élményeit egy olyan útról, amihez másnak sem kell más, csak az, hogy lemondjanak egy ünnep külsőségeiről, mert azt csak belül, a lelkében tudja igazán értékelni az ember.
Na, de nem kell ezt olyan komolyan venni. Merry Christmas, száncsengő, szaloncukor, ajándék...
