Hol vannak már az „unalmas” 70-es évek, amikor a popmezőnyt olyan együttesek uralták, mint például az ABBA? (Megjegyezném, hogy nagy tévedés őket betuszkolni a diszkó kategóriába, hiszen tekintélyes repertoárjuknak csak csekély része igazi diszkózene. Mellesleg azt is ugyanolyan igényességgel művelték, mint úgy általában a popzenét.) A két fiú (Björn Ulvaeus és Benny Andersson) kitűnő dalokat írt, melyek a szó legnemesebb értelmében slágerek. Itt jegyezném meg azt a ritkán emlegetett tényt is, hogy a SUMMER NIGHT CITY kislemez B oldalán található egyveleget leszámítva az ABBA fénykorában – 1972 és 1982 között – kizárólag saját dalokat énekelt, miközben fő riválisuk, a szintén alábecsült Boney M. repertoárjának nagy része feldolgozásokból áll. A két lány, Agnetha Fältskog és Anni-Frid Lyngstad (Frida) remekül énekeltek, hangjuk jól kiegészítette egymást. (Frida különösen kedves a szívemnek, hiszen neki is Faye Dunaway a kedvenc színésznője. Legalábbis így nyilatkozott az 1970-es évek derekán, miközben kollégái skandináv mivoltuknak megfelelően inkább Liv Ullmannt említették.) És meg kell említeni még a menedzsert is, Stig Anderssont, akinek hozzáértése és üzleti zsenialitása nélkül az ABBA valószínűleg nem futott volna be ennyire fényes karriert. Ők voltak a „családi zenekar”, amelyet minden korosztály szeretett, mert nem képviseltek semmilyen szélsőséget sem külsejükben, sem dalszövegeikben, sem magánéletükben, és mivel tehetségesek voltak, nem szorultak rá arra, hogy pályatársaik fikázásával próbálják felhívni magukra a figyelmet. Persze mondani sem kell, hogy családias imázsuk miatt sok támadás is érte őket, hiszen fénykorukban még javában tombolt a „sex, drugs, rock and roll”, igaz, az utóbbit az 1970-es évek második felétől egyre inkább a diszkó váltotta fel. Sokan mondogatták gonoszkodva, hogy az ABBA nem más, mint nagy propagandával eladott bóvli, amely hamar feledésbe merül. Nem így történt, egy évtizedes, sikerekben gazdag karrier adatott meg nekik, és feloszlásuk után sem merültek feledésbe. Mellesleg egész jól eltartották a műfaj egyéb képviselőit is, hiszen tucatszám lehetne sorolni az ABBA-slágerekre készített ilyen-olyan feldolgozásokat.
Reneszánszuk az 1990-es évek elején kezdődött igazán, és ebben a filmművészetnek is oroszlánrésze volt olyan produkciókkal, mint a MURIEL ESKÜVŐJE vagy a PRISCILLA. Szinte törvényszerű volt, hogy valaki egyszer csak kitalálja, hogy musicalt kéne írni az ABBA-dalok köré. A musical műfaj egyébként sem állt távol az ABBA-tól: a THE ALBUM című lemezükön már van egy három dalból álló „minimusical”, amely a THANK YOU FOR THE MUSIC, az I WONDER, és az I M A MARIONETTE című tételekből áll. (E sorok írójának a középső szám az egyik legnagyobb ABBA-kedvence.) Benny és Björn írták (Tim Rice-szal együtt) a THE CHESS című musicalt is, melynek egyik betétdala, a ONE NIGHT IN BANGKOK az 1980-as évek egyik legemlékezetesebb slágere. (Előadója pedig az a Murray Head, aki egy másik rockopera, a JESUS CHRIST SUPERSTAR eredeti, hanglemezen is kiadott változatában Judás szerepét énekelte.) A MAMMA MIA! világsiker lett, nem csoda tehát, hogy film készült belőle.
Nem tudom, a musical és a film sztorija (valamint a zenei anyaga) mennyire fedi egymást, a film cselekménye mindenesetre egy 4 évtizeddel korábbi bájos amerikai vígjáték, a Gina Lollobrigida nevével fémjelzett JÓ ESTÉT, MRS. CAMPBELL! alaphelyzetét idézi. A MAMMA MIA! sztorija amúgy pontosan olyan, mint az ABBA zenei világa: derűs, vidám, könnyed, felhőtlen, nincsenek igazán nagy konfliktusok, a boldog végkifejlet nem lehet kétséges. Lehet persze mondani, hogy az egésznek semmi köze a valósághoz, de főleg manapság – különösen a depresszióra, önsajnálatra, indulatoskodásra hajlamos magyar nézők számára – talán jól jön egy kis önfeledt, súlytalan kikapcsolódás. Ami a filmdalokat illeti, az ABBA repertoárjából nem igazán lehetne rosszat választani, mindenesetre meglepő, hogy egy-két biztos befutónak gondolt sláger (WATERLOO, THANK YOU FOR THE MUSIC) nem hangzik el, viszont öröm hallani néhány kevésbé favorizált gyöngyszemet a kései lemezekről (OUR LAST SUMMER, SLIPPING THROUGH MY FINGERS). Az ABBA-slágerek egyébként csalókák: könnyen megjegyezhetők, könnyen dúdolhatók, ezért hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy könnyű őket elénekelni is. Nem így van. Emlékszem, pár éve az egyik MEGASZTÁR-műsorban több ABBA-dal is elhangzott, és a versenyzők egyike sem – a későbbi győztest is beleértve – igazán birkózott meg a nótákkal, könnyedség helyett erőlködést éreztem a produkcióikban, a hangterjedelmet egyesek a hangerővel igyekeztek helyettesíteni. Nos, szögezzük le, énekelni a MAMMA MIA! szereplői se igazán tudnak. A férfiaknál ez különösen feltűnő, de a nőknél sem lehet nem észrevenni. E fogyatékosságot azonban a fergeteges előadásmóddal, az egyéniség varázsával pótolják, és ezzel megnyerik a csatát, elfogadjuk a dalokat ebben a formájukban is. A táncprodukciók esetében különösen örültem annak, hogy látványosak ugyan, de nem túlkomplikáltak. Nekem ugyanis jó néhány klasszikus és modern filmmusical láttán támadtak komplexusaim, amikor a vásznon mindegyik leány úgy mozog, mintha Isadora Duncan vagy legalábbis Jennifer Beals (táncdublőze) lenne, a fiúk pedig mintha Rudolf Nurejev babérjaira pályáznának. Nos, a MAMMA MIA! táncai olyanok, hogy a nézőben az az érzés támad, megfelelő időben, helyen, társaságban és zenei háttérrel maga is megpróbálkozna valami hasonló figurával.
Szóval a sok duma lényege: a MAMMA MIA! kellemes kikapcsolódás a popzene és a könnyed vígjáték kedvelőinek. Számomra külön öröm, hogy poén gyanánt egyetlen böfögést, fingást és altesti szóviccet se kellett végighallgatnom, mégsem unatkoztam. Meryl Streep a valóságban öregebb annál, mint amennyi szerintem a szerepének az életkora, de ilyesmin is csak jóval a film megtekintése után jutott az eszembe.
