Zuhanás (2006) (DVD)

Szívesen; tudhatod, hogy nem esett nehezemre:). Jó is néha egy kicsit gatyába rázni azt, ami a fejemben van:).

Délelőtt átolvasva, amit írtam, az is eszembe jutott, hogy ez az egész tulajdonképpen egy élet-halál harcot és annak előzményeit mutatja be, csak nem a köznapi értelemben. Ők nem egymással harcoltak, hanem Royért: Roy a haláláért, Alexandria az életéért.

Az extrákat annak idején én is megnéztem, van benne jó pár érdekesség. Azt hiszem, azt is abban hallottam, hogy nem csak Roy, hanem a stáb is manipulálta "Alexandriát", például azzal, hogy elhitették vele, Lee Pace tényleg mozgásképtelen, és így a férfinak még a felvételek között is tolószékkel kellett közlekednie a forgatás kezdeti szakaszaiban.

Egyébként meg akkor várlak két-három év múlva:).

Ejha, nagyon köszönöm Neked ezt a remek és alaposan összeszedett gondolatsort, nagyon sok meg nem értett vagy érdektelennek tűnő összetevőre világítottál rá. Kár, hogy számomra Lee Pace nem nyújtott olyan erőteljes alakítást, mint amekkora hatással volt Rád a karaktere és ez a történet.
Egyébként a mérleg billenésével kapcsolatban, melyet korábban kérdeztél, még nem válaszoltam - már gondolataid előtt is azon az állásponton voltam, hogy "polcon marad", azaz elraktározom későbbi időkre, ahogy más, mára kedvenccé érő művel is tettem. Viszont nagyon jólesik ez a jóindulatú iránymutatás, hogy mi az a tartalom, amit jó lenne nem elmulasztanom a következő megtekintéskor. Nem mostanában lesz az ismétlés, lehet, hogy csak két-három év múlva, mindenesetre meglátjuk, később mit szólok hozzá - én már most kíváncsi vagyok. (Igaz, az egyórányi extramennyiséget szerintem a hétvégén meglesem.) :)

"...egy olyan mesebeli történet elevenedik meg, mely éppúgy szól a bajtársiasságról és a szerelemről, mint az élet és a halál egységéről, és arról, hogy az ember bizonyos dolgokat –legyen ő maga bármennyire is összetörve-, ha ember akar maradni, egyszerűen nem követhet el."

*******************

Régóta szerettem volna írni a Zuhanásról, hiszen nekem az egyik nagy kedvencem, lejátszó híján is a második BD-mként vettem meg (külföldről), mert ugyan látok hibákat is benne, de pár hete, negyedszer megnézve is még mindig nehéz szívvel álltam fel a tévé elől. Nekem minden összeállt benne (legalábbis annyira, amennyivel én már bőven elégedett voltam), részben egy itteni beszélgetés hatására, de féltem attól, hogy ha ezt leírom, akkor úgy tűnhet, mintha meg akarnám mondani, hogy mit "kell" belelátni ebbe a filmbe. Viszont nekem ez a film egy kincs, és nem jó érzés, hogy ha az a bejegyzések hatására bazári bizsunak, üres parasztvakításnak látszódhat (kitérve a tartalom és az érzelmek teljes hiányára), csak mert nincs ott még az én véleményem sem ellenpontnak. Úgyhogy -ahogy szoktam- kiegészítésnek szánom az alábbi sorokat (esetleg oldalakat:)), kezdve az alapoktól, hogy legyen mire építkeznem, aztán majd eldől, mi lesz a sorsa ennek a meghámozott szappanbuboréknak, érdemes volt-e kockáztatni...

SPOILER!

Mi is az alap?

Kidobálva az összes púdert és kelléket csak a két főszereplő:
- Alexandria, a bevándorló kislány, aki egy rablótámadásban elvesztette az apját. Akár ennek során, akár a közszájon forgó narancsfáról leesés miatt, de eltört a karja, és most egy kórházban gyógyul.
- Roy, a kaszkadőr, aki duplán összetört. A távolabbi pont, az érzelmi az, hogy elszerették tőle a barátnőjét, elhagyták, és ez a szerelem vélhetően volt annyira szenvedélyes és heves, hogy annak ellenpontjaként Roy számára onnantól a fő érzelem a halálvágy. Nem akar a nő nélkül élni, mert az a nő testesített meg számára mindent, minden jót, amiért érdemes volt élnie. Már a film eleji félresikerült kaszkadőrmutatvány is inkább tűnt öngyilkossági kísérletnek, mint balesetnek. Lebénulva, magatehetetlenül fekve kerül be a kórházba, amivel a sors megfosztotta a célja elérésének lehetőségétől is. Ez a mozgásképtelenség, az érzéketlenség azonban az orvosok szerint nem szervi (a lába meggyógyult, a gerince nem sérült), hanem lelki eredetű.

Véletlen találkozásukkal Roy számára felcsillantja a reményt. Alexandriának a férfi ekkor még semmi különöset nem jelent, kíváncsi és unatkozó kislányként nyilván mindenkivel szóba elegyedett a kórházban, akivel csak lehetett; Roy csak egy a sok közül, akivel az időt próbálta elütni. Talán elsőre Roy is még csak szórakoztatni akarja őt (Nagy Sándor meséje), de elég gyorsan rájön, hogy a sors, ami eddig gúnyt űzött belőle, a szélfútta levélkével együtt eszközt is adott a kezébe, egy naiv, ártatlan és gyanútlan eszközt, akit ő -rövid gondolkodás után (időt kér Alexandriától az epikus mese előtt)- a döntése alapján fel- és ki fog használni az öngyilkosságához. Ebben pedig, hogy mindenképpen sikerüljön, biztosra kell mennie.

A mese innentől alapvetően figyelemelterelésnek készül, Alexandriának és a nézőknek egyaránt... közben meg, mivel Roy senkivel nem beszél nyíltan a gondolatairól, az érzéseiről és a terveiről, az egyetlen támpont arra, milyen ember is Roy, mit tervez és miért (azoknak a dolgoknak is, amiket már fent leírtam). Én úgy gondolom, hogy az öt száműzöttben ő maga jelenik meg, rajtuk keresztül fejezi ki mindazt a csalódottságot, kiábrándultságot, keserűséget, fájdalmat, megalázottságot, kitaszítottságot, veszteséget, magányt és nem utolsósorban dühöt, ami tulajdonképpen forr benne, de mostanra már ő is tudja, hogy tehetetlen őrjöngésével csak távolabb kerülne a céljától. Ugyanúgy a mese fejezi ki engesztelhetetlen gyűlöletét "Odious kormányzó", vagyis a riválisa felé, aki az ő világában minden rossz forrása, és ha tehetné, puszta kézzel verné agyon, de most még saját magát sem tudja megölni, nemhogy őt. Mindent a kaszkadőr sötét gondolatai hatnak át, bosszú- és halálvágy keveredik benne a számító ridegséggel és az ürességgel. Nem csak a lába érzéketlen, hanem ő maga is, még a mesében is, hiszen azon a kevés, "mozgatott" szereplőn kívül minden helyszínen hatalmas üres terek tátonganak. A mesébe rejtett gyűlölet a táptalaja annak az elhatározásnak, hogy felhasználja a gyereket, és eszközzé teszi a saját halálában.
Ehhez viszont kell az, hogy egyre fokozódó érdeklődést keltsen Alexandriában, hogy a lányt végül, még ha lenne is benne bármilyen aggály, semmi más ne érdekelje, csak a mese folytatása. "Maga" köré gyűjti hát mindazokat a dolgokat, ami szerinte egy kislány vár egy mesében: kalandok, izgalom, szerelem, elrabolt hercegnő, barátság, bajtársiasság, plusz próbálja személyessé is tenni a történetet Alexandria számára, beleszőve az apja karakterét. Számomra ebben van a kulcsa annak, hogy a mese miért olyan, amilyen: azt a mesét nem Tarsem Singh meséli, hanem Roy! Azt a mesét egy türelmetlen férfi meséli manipulatív céllal egy gyanútlan kislánynak, mindenfajta mesélői gyakorlat nélkül, és Roynak kisebb dolga is nagyobb annál, minthogy emlékezzen arra, mit mondott tíz perccel azelőtt (ahogy például Roy korrigálni kénytelen, milyen nemzetiségű a Kék Bandita, vagy ahogy a medálban levő üzenet hosszát firtatja), másrészt ugye a mesét kényes egyensúlyban kell tartania: elég hosszúnak és tartalmasnak kell lennie ahhoz, hogy el tudja altatni vele Alexandria gyanúját, hogy be tudja "avatni", ugyanakkor nem ijesztheti meg, nem térítheti el a lányt semmilyen formában, még sürgetéssel sem, de közben minél előbb le akarja zárni ezt az egész, életnek nevezett macerát.

Roy terve végül beérik, és elérkezettnek látja az időt, hogy akár finom zsarolással is (ami elég veszélyes, kétségbeesett és türelmetlen manőver még ezen a ponton), de végül megszereztesse a rég áhított pirulákat a "kis banditával". Hogy ez a kísérlet elbukik Alexandria betűzési hiányosságain, Roy számára újabb kudarc, újabb gúnyos fricska a sorstól, és úgy kell erőből visszanyelnie a haragját, mert azzal csak mindent elrontana, ha üvölteni kezdene a lánnyal. A mese folytatódik, a pók tovább szövi a hálóját, ezúttal már nyíltan lopásra buzdítva a lányt (az elsőt még lehetett segítségnek tekinteni), és amikor ez sem jön össze (ami már tulajdonképpen a harmadik öngyilkossági kísérlete), Royból, mint egy eddig szunnyadó, lefojtott vulkánból kirobban minden.

Csakhogy közben az is kiderül, hogy a mese túllőtt a célján, a kötődés kialakítása túl jól sikerült, és az vált személyessé, nem a mese. Alexandria addigra már megszereti Royt, és nem csak mint embert, hanem azzal, hogy Roy a mesében Alexandria apját helyettesítette be saját magával, a lány tulajdonképpen apa-pótlékot lát benne. Hogy mennyire is kötődik Royhoz és ahhoz, amit ő megtestesít, az a jelenet mutatja, ahogy "füllentve" tolmácsol az anyja és az orvos között, kifejezve, hogy szívesebben van Royjal a kórházban, hallgatva a mesét, mint az édesanyjával és a családjával a narancsligetben. Közben Alexandria még azt is megtanulta, mit jelent a halál, és a halállal elveszíteni valakit, akit szeretünk (utalva a kígyó marta kisfiúra); talán amikor az apja meghalt, még túl kicsi volt, hogy megértse ezt, az ő haláláról elég szenvtelenül nyilatkozik, de ez az újfajta tudás mindennél jobban megmutatkozik abban a kétségbeesett reflexben, ahogy Royt véli felfedezni a hordágyon, és amit utána csinál.

Royt azonban még ez sem tántorítja el a szándékától, de azt már tudja, hogy mindent egy lapra kell feltennie, ezért már a zsarolás sem olyan finom, a mese is tetőpontjára ér, és még mindig egy fikarcnyit sem törődve Alexandriával gyakorlatilag elzavarja a lányt a halálos adag morfiumért.

Hogy Roy eddig is mennyi veszélynek tette ki Alexandriát, a lány balesetéből látszik, ami annyira súlyos, hogy az orvosok csak koponyaműtéttel tudják megmenteni az életét (ez a bábjáték). Megnyomoríthatta volna éppúgy fizikailag, mint lelkileg; Roy egy gyereket tett kis híján nyomorékká (sőt, a lány akár meg is halhatott volna) meg gyilkosságban bűnrészessé. Ezen a ponton azért a legtöbb ember már visszafordulna, megérezné tette súlyát és feladná elkeseredett és aljas tervét (tegnap írtam az "Emlékezz rám"-hoz kapcsolódóan, hogy a konfliktusok legfőbb ellenszere a kommunikáció és az őszinteség, és sajnos mindig kell katalizátornak egy tragédia vagy egy sokk, hogy ez elkezdődjön). Roy azonban nem...

Meghalni ugyanis szerintem egy fokkal sem akart kevésbé, sőt! Nekem legalábbis azt jelentette a mese vége. Egy műtéten éppcsak átesett kislányt azzal kínozni, hogy vérbe fojtok egy amúgy is rendkívül brutális mesevilágot?! A betegágya mellett ülve halomra ölni azokat a szereplőket, akiket megkedveltettem vele?! Ahelyett, hogy megnyugtatná, és a bocsánatáért esedezne, amiért ilyen rögeszmés, önző, aljas és közönyös módon kihasználta a lányt, még rátesz egy lapáttal! A mese ilyen befejezésére egyetlen választ találtam: azért öl meg mindenkit, mert még mindig meg akar halni, sőt, jobban, mint valaha (eddigiek+bűntudat), de rájött, hogy akaratán kívül is kötelék szövődött közte és a lány között (Alexandria halálvágyában neki ugye nem gyerek, személy, hanem tárgy, eszköz VOLT), ezért első körben ezt a kötődést kell elszakítania! Hiába zokog már a lány, hiába áll (fekszik) teljesen értetlenül a mesebeli mészárlás előtt, Roy csak folytatja, ő is zokog. Nagyon sajnálja amit tesz (és tett), de halni akar, és ehhez az kell, hogy Alexandria megutálja! Legyilkolja a hőseit, szánalmas, hazug, szemét alaknak festi le magát, de kemény "ellenfélre" talált, és ez a fajta "harc" kettejük között nagyszerű feszültséget teremtett (nem tudom, ennél mi kellett volna nagyobb katarzis). Alexandria a gyermeki naivitás, a sírás és a szeretet "fegyverét" "rántja elő" ahhoz, hogy elég célt adjon Roy életének azzal, hogy apjává fogadná, hogy ő szereti, hogy legyen ő az, akiért a férfinak érdemes élnie, mellékesen pedig hogy a férfi rájöjjön, egy sokkal tragikusabb sorsú gyereknek is több életvágya van, mint neki, pedig (talán egy kicsit alábecsülve a szerelmi bánat erejét) vele jórészt ugye "csak" annyi történet, hogy kikosarazták.

Igazából az jutott eszembe ezen a ponton Royról, hogy milyen szomorú az, hogy ha valaki ilyen kétségbeesetten halni akar. Nem láttam még vásznon (és szerencsére életben sem) olyan embert, aki ennyire intenzíven képes volt küzdeni azért, hogy meghalhasson, hogy véget érjenek valós vagy vélt fájdalmai és szenvedései (talán a Belső tenger Ramónja volt hasonló karakter). Hogy nem csak hirtelen felindulásból, figyelemfelhívásból akar meghalni, hanem tényleg semmi, egy porszem nincs a világon, amiért élni akarna, és ehhez tudatosan, szisztematikusan, hideg fejjel hajtja/hajtotta végre öngyilkos tervét. Elvégre kaszkadőrként úgyis mindig a halállal nézett farkasszemet, neki ez "munkahelyi ártalom":-). Talán ahogy az öt hős a mesében is az ő egy-egy személyiségét, szerepkörét jelentik, amikor megöli őket, mintha mindennel leszámolna, amije és aki volt. A meséiből, azok színvilágából, az ismerőseivel való kapcsolatából közben úgy vettem ki, hogy alapvetően nem rossz ember ő, inkább a tehetetlenség (és ebből csak másodlagos a fizikai, vagyis a béna láb) befolyásolja, és az a szenvedély, az a vakmerőség, ami korábban a szerelmét fűtötte, a negatív végtelenbe billent.

Ez kell végül ahhoz, hogy Roy letegyen a szándékáról, de nem az életét értékeli fel (ahogy az ilyen filmekben általában történik), hanem szerintem egyszerűen FELADJA! Lehajtja a fejét, és felemeli a kezét (felmutatja, hogy nincs "csuriban"). Elfogadja, hogy élni fog, élnie kell, mert ha megölné magát, lelkiekben jórészt vele halna az a lány is, aki az apjává fogadta volna. Alexandria "legyőzte", és ennek a győzelemnek az az "ára", hogy le kell tennie az öngyilkossági szándékáról, mert ugyan a fináléból kiderül, hogy fizikailag elszakadtak egymástól, de onnantól felelős Alexandriáért, ha soha többé nem találkoznak, akkor is. Ezen a ponton mondjuk lehetett volna nyitott a befejezés, ha Roy arca kevésbé látszik a felvételeken; akkor csak Roy ígérete lenne az, ami "garantálná", hogy él, és a néző gondolhatná, hogy Alexandriának minden kaszkadőr Roy volt, mindegyikben őt látta, őt kereste, így a nézőnek kéne eldöntenie, hogy "életben hagyja-e" Royt...

**************

Ennek a filmnek számomra Roy volt a főszereplője; minden más, a képek, a díszletek és a jelmezek neki, az ő bemutatásának volt alárendelve. Nekem az ő karaktere aztán minden volt, csak nem kétdimenziós, és még most is egy csomó kérdést kavart fel bennem, pedig csak felidéztem az eddig látottakat és átélteket. Lehet ő a mércéje annak, hogy válik el a céltudatosság és a rögeszme, hogy tekintettel vagyunk-e arra, hogy az életünk során, a halálunk felé "vezető úton" hány emberen gázolunk át, hogy mennyire pusztító erő is a szerelem, hogy kiút-e a halál a problémákból, és az arra fogékonyak morális "játékot" is csinálhatnak abból, hogy megbocsájtják-e neki a tetteit vagy nem, és miért.

Azt hiszem, nem hagytam ki semmit:)... talán csak azt, hogy a mesében a száműzöttek is mennyire mély karakterek voltak, és hogy ebben a filmben még egy majom is képes volt könnyeket facsarni belőlem... de az már egy másik történet:)...

A fényképezés - a színek, tájak, kompozíciók a Rainbow által is említett lenyűgöző nyitójelenettel, Beethoven zenéjével (kezdem a klasszikus zenét is végre valahára magamhoz közelebb érezni), valamint a vágások is, illetve ez a Katinka kislány is tesz róla, hogy a dolog szimpatikus legyen, de Lee Pace-t nem érzem elég hitelesnek a való világban, illetve a történet sem egységes nekem. A Halhatatlanokhoz hasonlóan olyan, mintha egy lélegzetelállító képkiállításon járnánk, de a tartalom és érzelem teljes egészében hiányzik. Emellett a befejezést sem igazán értettem.

Egyelőre merre billen a mérleg? Mi az, ami tetszett, mi az, ami nem?

Beszállok harmadiknak (...), pontosan ugyanígy érzem én is!

A "Fásy Zsülike"-dolog talán egy kicsit erős...

Nagy csalódás volt számomra ez a film, bár őszintén szólva már a bevezető (lassított) képsor megsejtette, hogy itt valami nagyon nem nekem való következik: valódi művészet helyett inkább lila művészkedés. A rendező szemmel láthatóan jól ismeri Terry Gilliam munkásságát és filmjeit, de sajnos nem rendelkezik brit kollégája páratlan mesemondó képességével. Gilliam filmjei (még a gyengébbek is) felnőtteknek szóló mesék, káprázatos fantáziával megalkotott vizuális varázslatok mese és valóság, realizmus és fantasztikum nagy találkozásáról, elemeinek egymásba fonódásáról. Tarsem Singh számomra sajnos nem tűnik egyébnek, mint Gilliam halovány kópiájának. Néhány szép képre neki is futja (hála az operatőrnek!), de a meséje őszintén szólva bárgyú, gyermeteg, erőltetett és sajnos unalmas. De sajnos nemcsak a fantázia, hanem a realitás világa, a kórházi miliő bemutatása sem különösebben érdekes. Az egész filmen érződik, hogy a szereplőket, a valós történet és a filmbeli mese fordulatait egyaránt a dramaturgiai önkény formálja, hiányoznak a valódi mélységek és magasságok, a színpompás képi világ ellenére minden csupán kétdimenziós káprázat, ahelyett, hogy háromdimenziósan átélhető lenne. A pufók arcú gyerekszereplő, Catinca Untaru Fásy Zsülike minden tehetségét megcsillogtatja, de partnerei sem jobbak nála. Mentségükre legyen mondva: egyszerűen nincs mit eljátszaniuk. Nincsenek igazi, átélhető emberi sorsok, őszinte érzelmeket kiváltó figurák, nincs katarzis, van azonban színpompás képi világ. A ZUHANÁS azokhoz szól, akik szerint mindez már művészet, szerintem azonban csak az ilyesfajta filmektől elvárható szakmai minimum. Közhelyesen szólva, ez a film a „semmi”-nél több, a „valami”-nél kevesebb.

Na, ha valamit, akkor ezt igazán kiadhatnák BD-n! Mondhatnám úgy is: ez a film BD-kötelező! :)

Csak nem ön is hasonlóképpen érez ezen film iránt, kollega? Vagy csak az elmaradás témakörében értünk egyet?

A billentyűzetemből vetted ki a szót, kollegina! :)

Nem fogom, gondolhatod.:) De az azért még odébb van, ahogy a vásárlással is várok még, sok film van az "ez fontos" listán a Zuhanás előtt, arról nem is beszélve, hogy a filmnézéssel milyen lemaradásban vagyok ... :(

Mit mondhatnék erre, kiszámítható vagyok, mint az 1x1 :)))).

Azért ha a filmmel kapcsolatban a második nézésre is homály marad benned, nehogy magadba fojtsd.

Miért nem lep meg, hogy Niwork írt erről elsőként? :))))

Én még mindig nem tudom eldönteni, hogy imádom vagy idegesít. Is-is. Ami tény, a képek és a zene hibátlanok, de pont ugyanazok a képi megoldások tudnak az agyamra menni. Catinca Untaru egyszreűen tündéri, ő mindenképpen a "mellette" oldalon áll, ahogy az is, hogy az egyik legjobb filmes nyitóképsor a film első pár perce. Tele vagyok ambivalens érzésekkel e film kapcsán, de azt hiszem, látnom kell újra, hogy a mérleg valamerre billenjen. Node merre fog? :)