Szerintem az emberek halála a természetes, az élete sokaknak nem az. Meg az ember szereti azt gondolni, hogy különb a természetnél, ezzel szemben az igazság az, hogy már az is nagy teljesítmény, ha néhányan felnőnek a természet szintjére azzal, hogy azt nem akarják rombolni. Nem irányíthatjuk a természetet, legfeljebb itt-ott beleavatkozhatunk, de az csak önhitt tévelygés, hogy mi vagyunk az urai.
A tárgyak a hozzájuk fűződő érzelmek miatt lehetnek fontosak. Nem szükséges értelmi szelekció ehhez az érzelmi kérdéshez, ezt a mennyiségi tényező magától intézi: a kevésnek sokkal jobban örül az ember, mint a soknak. Az egy tárgyra eső boldogságot ha több ezer tárgyra vetítjük rá, akkor ott már darabonként csak ezrednyi boldogság mérhető, ami végül még kisebb lesz, aztán már el is tűnik. Mások számára meg valóban nem fog jelenteni semmit. Egyébként sem szabad olyan tárgyakat tárolni, ami mások életét kísérte végig, de ez egy még összetettebb téma.
Az elmúlás is egy érdekes dolog. A földi lét felfogható egy napnak, amiben általunk eltervezett napirendi pontok vannak, de lehet az egy "vasárnap" is, amikor nem gondolkodunk reggel azon, hogy mivel teljen az idő, hagyjuk, hogy csak úgy megtörténjenek velünk az események. Estére pedig vagy elfáradunk vagy nem, jólesően emlékezünk vissza az eltelt időre, mert megvalósítottuk, amit szerettünk volna, vagy még akkor sem pihenünk, mert éjfélig még mindenképp szeretnénk valamit véghezvinni, befejezni. De az is lehet, hogy csak átlötyögtük az időt, és annak örülünk, hogy milyen jó volt, ennyit bambulni, elmélkedni, megfigyelni a világot stb. Ha számunkra kedves volt a nap, akkor boldogok, elégedettek vagyunk, mosolyogva, békésen hajthatjuk álomra a fejünket.
Az ilyesmit hívhatják az okos emberek belső harmóniának.
Úgy vettem észre, hogy a halál fájdalmasságának, borzasztóságának, felfoghatatlanságának, kegyetlenségének és egyéb ilyen jelzőinek emlegetése, terjesztése csupán emberi önzésből fakad. Az ember elveszít egy másik embert, ami miatt valójában nem a másik embert siratja, hanem a saját veszteségét. Ez a "mi lesz most velem?"-effektus. Mi lenne? Újratervezés. Az élet megy tovább. A halotthoz képest több a lehetősége az életben maradtaknak. Bár ez így ebben a formájában nem biztos, hogy teljesen így van, ha lélekvándorlásban, újraleszületésben és egyéb tudománytalan dologban is hiszünk. Persze haláleset és haláleset között is van különbség. A fentieket kezeljük a természetes halál kategórián belül. Bár ha visszaértünk a természet kifejezéshez, megemlítendő, hogy a természetet "technikai fejlődés" cimke alatt megerőszakoló emberek természetszerűen ma sokkal több mindentől halhatnak meg, a halálnemek az életszínvonallal, életminőséggel együtt színesedtek, úgyhogy valahol, vagy mondjuk úgy, hogy bizonyos nézőpontból az ilyen közlekedési balesetes, atomerőmű szennyezős, vízmérgezős, fertőzéses halálok is természetesek.
Ha már így ugrálnak a fejemben a gondolatok, akkor még egy hopp. Szerintem előre gondolkodni a halálon nem túl egészséges. A "számvetést" valami máshoz érdemes kötni. Hogy mit értem el eddig, hogy hogyan viselkedtem különböző szituációkban és hát ugye a legfontosabb kérdés, "hogyan érzem magam a bőrömben?" - ezeket érdemes többször így elővenni, és ha többször jön ki pozitív eredmény, mint negatív, akkor egész jól eldöcöghet a hátralevő idő, anélkül, hogy eleve, előre egy majdani vélt veszteséget próbáljon realizálni magának az ember.