Vannak, akik mindig aszerint váltogatják zenei és filmes kedvenceiket, politikai nézeteiket stb., hogy éppen kinél akarnak bevágódni, miközben úgy tesznek, mintha ezáltal csupán sokoldalú érdeklődési körük és nyitottságuk nyilvánulna meg, nem pedig az, hogy valójában a negyedik X tájékán sincsen önálló egyéniségük. Volt idő, amikor például Tatabányán is nagyobb respektje volt az amerikai „fapiná”-nak (nyilván én is írtam már olyasmit, csak nem emlékszem rá, hogy Nicolas Cage egy fasz vagy valami hasonló), de jómagam kifejezetten boldog vagyok, hogy ezek az idők már elmúltak, és őszintén remélem, hogy a történelem ez esetben nem fogja ismételni önmagát.
Akik valóban ismernek engem, és nem csak láttak már, azok tudják, hogy senkitől nem vártam, és most sem várom el, hogy benyalja magát nálam azzal, hogy a kedvenceimet dicsérgeti, hiszen ennek fordítottja sem történik meg alapos indok nélkül. Legjobb barátaim és ismerőseim között például nincs egy sem, aki kedvelné Pasolinit, sokan közülük kifejezetten ki nem állhatják Lundgrent, vagy azt se tudják, ki az a Faye Dunaway. Ettől még mindegyikükkel jóban vagyok, mert barátságunk nem ezeken a jelentéktelen és másodlagos dolgokon alapul, elvégre már nem vagyunk tinédzserek. De hát mindig vannak és lesznek olyanok, akik úgy gondolják, az ilyesmiken múlnak a valódi emberi kapcsolatok, és állandóan ezen a szinten kell fogást találni az exismerősökön.