Mint több Visconti-film esetében, itt is az önéletrajzi vonatkozások jelentenék a mű egyik mélyebb rétegét, hiszen teljesen nyilvánvaló, hogy a Burt Lancaster játszotta idős professzor valójában a rendező a.l.t.e.r.e.g.ó.j.a; életfelfogása, a művészetről vallott nézetei Visconti szemléletét tükrözik. Az külön pikantériája a filmnek, hogy a selyemfiút, aki iránt a professzorban atyai érzelmek támadnak – némi latens homoszexualitással megspékelve –, Visconti tényleges pártfogoltja-szerelme, Helmut Berger alakította.
A magánéleti vonatkozásokat leszámítva a MEGHITT CSALÁDI KÖR is lényegében ugyanarról szól, mint a Mester legtöbb opusza: régi és új konfrontációjáról, csak ezt ezúttal Visconti a korábbiaknál is áttételesebben fogalmazta meg. A professzor, Brumonti márkiné és két gyermeke, illetve Konrad, valamint a filmbeli történések a korabeli Olaszország társadalmi berendezkedését és közállapotait szimbolizálják, amikor a régi erkölcsi értékeket egy sokkal lazább, felelőtlenebb moralitás váltja fel, amikor a művészet elefántcsonttornyába zárkózás sem jelent már mentsvárat a külvilág nemkívánatos változásai elől, hiszen a zaj, a lárma, az immoralitás, az erőszak az otthonokig elér.
Érdekes film – bár kétségtelenül nem a Mester legjobbja –, talán egyszer részletesen kivesézem valamilyen netes fórumon, esetleg egy saját blogban. Visconti abból a szempontból Antonionihoz hasonlítható, hogy nála sem a cselekmény a lényeges (ebben a művében, vagy akár a HALÁL VELENCÉBEN vagy a LUDWIG című alkotásaiban cselekményesség szempontjából szinte alig történik valami), hanem inkább egyfajta belső ritmus, érzelmi hullámhossz. Ha ezt elkapja az ember, rá tud hangolódni, ezeket a filmeket sem tartja unalmasabbnak az ún. „cselekményes” filmeknél, amelyek gyakran viszont épp azért unalmasak (számomra), mert a sok történés mögött nincs igazi érzelmi muníció, amely miatt az embert igazán érdekelné, hogy miért történik annyi minden a szereplőkkel.
Szerintem sem passzolt volna ez a szerep Audrey egyéniségéhez, ámbár úgy gondolom, az igazi színészet ott kezdődik, amikor valaki a valós énjétől távolabb eső figurákat is hitelesen el tud játszani. Gondolom, Hepburn erre képes is lett volna, és valószínűleg az erkölcsi okok domináltak a visszautasításban, noha „a középkorú nő fiatal szeretőt tart” felállás Olaszországban, ahol Audrey akkoriban élt, egyáltalán nem számított ritkaságnak, a túl élénk rendezői fantázia termékének.
