Warrior: A végső menet (DVD)

Továbbra is csak azt tudom mondani: a motívumok többsége külön-külön kétségtelenül életszerű, de ekkora mennyiségben ömlesztve már csak filmszerű. Nekem Zeffirelli kínos giccse, A BAJNOK (1979) jutott az eszembe erről a filmről. Amott a színészek voltak jobbak, emitt az összhatás kevésbé giccses, de a két mű rokonsága vitathatatlan.

De tudom, hogy az ilyesmi tényleg szubjektív. Sokan a TITANIC-ot gondolják nyálas giccsnek, nálam viszont minden hibája ellenére bejött. Pedig részleteiben sem mindig hiteles, hiába reklámozták annak. :))

- Sokan vannak olyanok, akik akár évtizedekkel a pusztításuk után döbbennek rá arra, hogy mennyire elcseszték az életüket, a kapcsolataikat, és a magány, az egyedül, egy árokparton vagy egy sötét szobában való "megdöglés" rémétől, hogy mindenkit elmartak maguktól, aki öreg napjaikra támaszuk lehetett volna és gondoskodna róluk... szóval mindettől megrettenve belekezdenek az előbb "dörgölőzésnek" nevezett dologba. Ilyenkor ígérgetnek és esdekelnek, rosszabb esetben "zsarolnak", vagyis próbálják visszacsinálni, amit nem lehet. Tapasztalataim szerint.

- A beteg kislány megint pipa; bár tetszett a film, ott megcsiklandotta a torkomat a nyálas gyomorsav:).

- Hogy Tommy pépesre ver mindenkit, aki az útjába kerül, az nem önmagában a nehéz gyerekkor miatt lehet, hanem minden más egyéb, benne felhalmozott, évek óta erjedő, és most egyébként még a "kuncsorgó" rokonok miatt frissen felszaggatott sérelmek, sebek vezetnek hozzá. Ennyi feszültség, ami Tommyban felgyűlhetett, bőven vezethet vagy eredményezhet efféle dühkitöréseket, kontrollálhatlan és abbahagyhatatlan ütlegeléshez, ahogy hasonló volt a tavalyi Drive liftes jelenete is. Mint egy víztározó gátja: a gát látszólagos nyugalomban tartja a vizet, de ha áttörik, megnyílik, akkor nem könnyű visszazárni...

- Ettől nem függetlenül azért a "puszta kézzel feltépte egy tank ajtaját" nekem belefért az amúgy sem túlzásoktól mentes katonai legendáriumba, ahogy egyébként a hősöknél, az életmentőknél szokás. Mivel a tank fejreállt a vízben, így lehet, hogy az eséskor meglazult annyira az ajtó és a zár, hogy egy jó fogással és egy erősebb rántástól kinyílt. Persze ettől még a dolog úgy fog elterjedni, hogy Tommy nedves WC-papírként tépte szét a tankot:)...

A baj az, hogy túl sok konfliktust akartak belezsúfolni ebbe a filmbe, és végül egyik szálat sem dolgozták ki hitelesen és átélhetően. Gondolok itt például arra, hogy a fizikatanárt a kirúgás réme fenyegeti a bunyó miatt, aztán felettese váratlanul mégis ott van a szurkolók között. Ugyanez ráadásul a feleséggel is lejátszódik: az asszonyka nehezményezi, hogy férje újra verekedésből akar élni, fél a következményektől, a válás lehetősége lóg a levegőben, aztán minden hihető magyarázat nélkül hirtelen mégis személyesen ott van a meccsen, és szurkol. Valahogy a két végletes viselkedési állapot közti átmenetről feledkeztek meg az alkotók, pedig az tenné hitelessé az ilyen szélsőségeket.

„Alkoholista apa, aki megnyomorítja a családtagjait” – ilyesmi valóban előfordul a valóságban is, nem is ritkán.
„...évekkel később a magányba félig beleőrülve és beleunva vezekelni próbál” – na, ez az, ami viszont egyáltalán nem tipikus, inkább csak az efféle filmekben bevett fordulat. A való életben az ilyen apa a végtelenségig folytatja a piálást, a családtagjai meg szenvednek mellette, míg nem történik valami váratlan és/vagy tragikus esemény. Ez pedig nem túl gyakran szokott az életmódváltás lenni. Tapasztalataim szerint.
„Felvettem mindenféle hiteleket, és most a részletek alatt nyögve bármit megpróbálok a családom felszínen tartásáért, bármilyen áron” – ilyen is van, de amikor e mellé a kislány vese- vagy szívbeteg, a bank nem hitelez, a családfőt pedig a kirúgás réme fenyegeti stb., az már nem a való élet, hanem a forgatókönyvírói önkény.

Tommy egy ritka ellenszenves fószer, és a nehéz gyerekkor se indokolja például azt, hogy tovább ütlegeljen valakit, akit már az első ütéssel padlóra küldött. Nem kéne folyton a nehéz gyerekkorral takarózni, mert az szerintem nagyon kevés embernek volt könnyű, de az ilyesmi nem mentség, legfeljebb csak enyhítő körülmény. Az alkoholista apa egyébként teljes joggal vágja a fia fejéhez, hogy azért mégsem ő kereste fel a fiát, hanem fordítva, szóval ebben a felállásban Tommy részéről ez a „kurvára haragszom rád” nagyon nem élet-, hanem inkább filmszerű viselkedés. „Puszta kézzel feltépte egy tank ajtaját” – na, ez is bátran elhagyható motívum lett volna, de hát az alkotókra nem a mértéktartás volt a jellemző a könnyfacsaró, megható és hatásvadász klisék kiválasztásában.

Szóval elemeiben sok minden létezik, de így együtt csak egy hatásvadász filmben. Talán ez tetszett benne a legkevésbé, hogy ennyire ordító, direkt módon akart hatni a néző érzelmeire, gondolván, hogy 100 klisé között csak lesz legalább egy, amin a legridegebb néző is elérzékenyül. Különösen a film első fele volt idegesítő ezekkel a nagy amerikai sorstragédiákkal, melyeket a nagy amerikai drámaírók mellesleg már elég régen megírtak valóban életszagúan. Amikor a bunyó kezdődik, akkor az opusz is pergőbbé és élvezhetőbbé válik, bár a klisék innen sem hiányoznak. Ettől függetlenül nem volt csapnivaló film, de az én értékelésemben csak 10/6, és szerintem ebből is minimum egy pont valójában a társaságnak járna, mivel a film közbeni beszólásainkkal szerintem igencsak emeltük a mű élvezeti faktorát.

Ja, "P.S.": szerintem kb. ez a "csak ügyesen" volt az a maximális "tanács", amit az apa anélkül adhatott az egyébként őt még a környékről is "nem kellesz" jelleggel elkergető fiának, hogy ő azt tolakodásnak vegye, és csak még jobban magára haragítsa, miközben azért talán az sem lett volna normális, hogy a ring és a pépessé veretés felé igyekvő fiának azt se mondja, hogy bakfitty.

Amúgy a giccsben egyetértünk. Spec. jobban örültem volna annak, ha Tommy kiüti a picsába a tesóját, aztán a pénzt legfeljebb megfelezi közte meg a katonatársa özvegye között. Az is nyálas lett volna, de legalább nem ennyire...

"A szereplőket az ág is húzza, tán még a szelek is bántják, ám valójában nincs egyetlen hihető és hiteles konfliktus sem, csak a „komoly” amcsi filmekből ismerős nyavalygás."

Persze mindenki eltérő módon definiálhatja és érezheti hihetetlennek és hiteltelennek, és a film valóban nem spórol a stilizált konfliktusokkal, de...
De bár mondhatnám, hogy az "alkoholista apa, aki megnyomorítja a családtagjait, aztán meg évekkel később a magányba félig beleőrülve és beleunva vezekelni próbál" vagy a "felvettem mindenféle hiteleket, és most a részletek alatt nyögve bármit megpróbálok a családom felszínen tartásáért, bármilyen áron" olyan elképzelhetetlen és ritka önkonfliktusok lennének.

Tommy pedig ugyan ismét stilizáltan, egy személyben magába sűrítve sok sérelmet, de legalább nyomokban az alábbiakat "tartalmazza":
- alkoholista apa, ennek minden "vonzatával", aki a hányingerig pótolna és bűnhődne;
- az anyja betegsége és halála, amit egyedül volt kénytelen végigcsinálni;
- hogy a testvére felé sem szagolt majd egy évtizedig, most meg persze dörgölőzne, hogy ő se érezze magát annyira egyedül a gondjaival;
- és ami nekem a legjobban "tetszett", csalódás az Amerikai Álomban, a Rendszerben, amikor a hadserege, az új "családja" tagjaként a saját "bajtársai" bombázzák halálra a bajtársait... "bénázásból".

Vélhetően ez így együtt tényleg nem létezik, de hogy elemeiben igen, az azért igencsak valószínűsíthető.

Ide is bemásolom a Filmbookra írt villámkritikámat, melyben SPOILEREK is előfordulnak:

Tegnap láttam ezt a filmet, és ezek után egyértelmű túlzásnak tartom az IMDB-s pontszámát. Sokkal többet ígér ugyanis a WARRIOR, mint amennyit valójában nyújt. Nem az a legnagyobb baj, hogy kliséket hord össze, hanem azokból is a legócskábbakat. A szereplőket az ág is húzza, tán még a szelek is bántják, ám valójában nincs egyetlen hihető és hiteles konfliktus sem, csak a „komoly” amcsi filmekből ismerős nyavalygás („nehéz gyerekkorom volt, és a felnőttlét sem diadalmenet” és ehhez hasonlók). Köszönhető ez részben a színészeknek, akik nem rosszak, de nem is különösebben jók. A két testvért alakító színész sportolóként szerintem emlékezetesebbet nyújt, mint színészként. Nick Noltéról a legtöbb pozitívum, amit mondhatok, hogy ebben a filmben nem annyira idegesítő, mint egyébként. Mindazonáltal „nagyjelenetei” kifejezetten kínosak, mert nem az eljátszott figurát látom, hanem azt, ahogyan a színész megpróbálja (nem túl meggyőzően) felépíteni a figurát, gondosan figyelve a legapróbb gesztusokra is, csak éppen az átlényegülés nem jön össze. Mi tagadás, magam már a film közepén azt mondtam, ha bármelyik fiú jót akar az apjának, vegyen neki egy másik hangoskönyvet, mert nekem a tököm tele lett a Moby Dickkel.

Nagyon ostobának kell lennünk ahhoz, hogy ne jöjjünk rá nagyon hamar, hogy a két főszereplő fog összekerülni a végső összecsapásban, és a fináléban minden probléma megoldódik. Az alkotók mértéktartását dicséri, hogy annyi klisé után legalább nem részletezték a családi idill kibontakozását, hanem befejezték a filmet. Amikor ugyanis a ringben a döntő pillanatban elhangzik a „Szeretlek!” szó, utána pedig a megtörhetetlennek tűnő öcs varázsütésre feladja a harcot, az egy akkora GICCS, ami egy nem giccsesnek szánt filmben különösen arcpirító. Hogy miféle magasságokban köröz a WARRIOR, arra egyébként remek példa, hogy a kőkemény öcs motivációja egyértelmű nyúlás az OROSZLÁNSZÍV című Van Damme-filmből, amely legfeljebb csak Jean-Claude életművében számít fény- és tájékozódási pontnak.

Összességében nézhető film a WARRIOR, de kevesebb (mű)dráma több lett volna. Talán nem az OROSZLÁNSZÍV-ből kellett volna meríteni, hanem például az ILYEN A BOKSZ című filmből. Annak alkotói ugyanis sokkal jobb arányérzékkel rendelkeztek, és tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy mit bír el a választott téma, és ki is hozták belőle, amit lehet. A WARRIOR rendezője viszont olyan, akár a filmbeli Brendan: önbizalma nagyobb, mint a felkészültsége. A meccset ugyan ő is megnyerte, végtére is nézhető filmet hozott össze, de nem vagyok meggyőződve arról, hogy a következő meccset (filmet) is bírja-e szuflával.

P. S.: És még valami, amit a Filmbookra nem írtam meg. Komolyan nevethetnékem támadt, amikor Nick Nolte eme „szaktanács”-ot adta a ring felé igyekvő egyik fiának, kit nem ő készített fel: „Csak ügyesen!” Szerintem ez kb. annyira használható tanács, mint egy énekesnek a sorsdöntő fellépés előtt azt mondani: „Aztán jól énekelj!”

Ó igen, itt is kezdődik a jó kis 1 napos tologatás...